Magyarság, 1922. május (3. évfolyam, 99-122. szám)

1922-05-16 / 110. szám

2 trónfosztó törvényt. Nincs mó­dunkban e pillanatban ellen­őrizni Belluién nyilatkozatainak tartalmi igazságát — azt hisszük, hogy Andrássy nem marad adós a felelettel — de a miniszter­­elnök igazmondása iránt való minden tiszteletünk sem tarthat vissza attól a föltevéstől, hogy ezúttal is sajnálatos félreértésnek lehet az áldozata. Bethlen tegzé­ből kiröppent egyszer az a ti­hanyi hir, hogy Andrássyt és társait azért vitette el a balatoni félsziget kolostorából, mert a király nem óhajtott többé élni az ő tanácsaikkal. Ez a furcsa kis hir alig huszonnégy órai éle­tet élt, mert a legilletékesebb helyről nyomban bebizonyították, hogy a miniszterelnök ur vádjá­nak nyílvesszőjével bakot lőtt. De visszaemlékezünk Belluion grófnak arra az ígéretére, amelyet ünnepélyes formák között tett a régi nemzetgyűlésen és a kü­lügyi bizottságban, arra tudni­illik, hogy a kormány által a király hazatérésének körülmé­nyeiről kiadott Fehér Könyvet, amely a tévedések és szándékos ferdítések szánalmas halmazain, újból kiadatja, kijavíttatja és megfelelő pótlásokkal kibővít­­teti. Ez a nagyhangon tett ígéret olyan arányban áll az eredmény­hez, mint a miniszterelnök úrnak a demokráciát és a jogrendet hirdető szónoklatai a jogfosztás­sal és a közvélemény brutális elnémításával. Várjuk meg tehát a legközelebbi huszonnégy órát, annak megállapítása céljából, hogy a miniszterelnök úr leleple­zései nem eredtek-e újból abból a hírforrásból, amelyből már annyi tévedés és annyi félreértés vize bugyborékolt a felszínre.­­ Amíg a miniszterelnök Szom­bathelyen­, Kőszegen, Celldöm­öl­­kön, Bomnban és Sopronban a támadások és vádak golyóbisai­val parittyázta a legitimistákat, ezeknek fővezérei, Apponyi és Andrássy a Tiszántúl fővárosá­ban bontották ki a jogfolytonos­ság és a keresztény demokrácia lobogóját olyan tüntetések, olyan orkánszerű lelkesedés jeleinek kíséretében, aminőben Debrecen városa politikusokat még aligha részesített s aminőt ezek az ál­lamférfiak is aligha kaptak vala­hol. Aki látta és tapasztalta azt a túláradó szeretetek azt a pél­dátlanul kiváltságos tiszteletet és megilletődést, amellyel a debre­ceni nép Apponyit várta s akit megérintett rokonérzésnek az a meleg és eleven hullámverése, amely Andrássyt körülvette, an­nak könnyű volt megállapítania, hogy nagy hiba lehet a kormány számításának krétája körül, ami­kor a maga politikájához a több­séget Tiszántúl népétől várta s amikor fonákságokkal és ellen­mondásokkal zavaros politikájá­nak bázisául a tiszántúli magyar földet szemelte ki. Ha a keresz­tény ellenzék idejében­­ nekifek­szik a tiszántúli propagandának s bizonyos hamis előítéletek kö­vetkeztében már eleve nem tekin­tett volna bizonyos rezignációval a Tiszántúlra, akkor alkalmasint itt érné a kormányt a legnagyobb kiábrándulás és legvégzetesebb csalódás. Minden magyar ember­nek jól esett látnia és átélnie, hogy Apponyi tekintélye és nim­busza csorbi­tatlan az egész hazában s ma már szinte törté­nelmi méreteket öltött, úgy kell lenni, hogy az ország közvéle­ménye a régi haza nagyobb di­csőségét látja és rajongja az Apponyi és Andrássy iránt való tisztelet nyilvánításaiban, akik­ben az utolsó oszlopaira tekint föl a történelmi Magyarország­nak, amelyet elmosott az árvíz, amelynek tragikus hullámai min­dent elsodortak és mindent elborí­tottak, kivéve ezt a két történelmi alakját a régi Magyarországnak. — Nincs a földiár mindkét vál­lad ?­­ — Nincs, —­ sziszegett a tus­­ta és majd megszakadt az erőlködés-­ tól, hogy valamelyik vállát megmoz­díthassa. Dehát nem tehetett, persze, hogy nem lehetett. Benedek vas­­marokkal szorította le a földre. Később, hogy nagyobbacska diákok tettünk, meg több alkalmunk volt arra, hogy Toldi Miklóst bosszant­hassuk. Titokban a fél osztály szerelmes volt a kisvárosi színház primadonná­jába. Esténként ott álltunk a diák­­helyen és ha az imádott angyal ki­­lebbent a színpadra, eszeveszett tap­solásban, üvöltésben törtünk ki. .Boldogok voltunk, ha előadás után megleshettük a kijáratnál és kezet, csókolhattunk neki A primadonna bájos mosollyal köszönte meg a hó­dolatot s miközben mi égő szemmel néztünk utána, mint valami királynő lebegett el közöttünk a helyi lap szerkesztőjének a karján. Mi pedig igyekeztünk mihamarább eltűnni, hogy a tanárok meg ne lássanak bennünket. Toldi Miklós látható megvetéssel hallgatta az iskolában, amikor mi a színházról és szerelmünk tárgyáról beszéltünk s büszke fölénnyel nézett el, mikor padbeli szomszédja, csemegéssarki boltosnak a fia, Lekwarcz kirakta maga elé a pri­madonna arcképeit.­­Schwarczot az apja néha oda ültette egy félórára a kasszához s ilyenkor másnap Schwarcz a fényképészhez sietett s megvette az imádott művésznő legújabb­ fény­képeit. Sőt egyizben, — egész nap a kasszánál ült, — csokrot is küldött, amelyet a diákság örült rombolása és éljenzése közben adtak fel a színpadra. Egyszer azonban mégis csak eljött a mi Toldi Miklósunk is a szín­házba s azontúl minden este ott volt, valahányszor a primadonna csak fellépett. Nyolcadikosok voltun­k reá , s eleinte fel sem tűnt nekünk a dolog. Nem vettük egy percig sem komolyan s mivel mint vetélytárs nem számított, ügyet sem vetettünk arra, hogy ő is ott van. Schwarczot irigyeltük s fél­tékenyek voltunk rá, mert a prima­donna megköszönte neki a csokrot. Német és latin óra között a fo­lyosón álltunk többen egy csoport­ban és Schwarcz előadta, hogy mi­ket mondott neki a művésznő. Egy­szerre egy jól ismert, gyerekesen vé­kony hang félbeszakította az elő­­adást. — Ugyan, mit hencegsz, hiszen nem is törődik veled. "Ha éppen tudni akarjátok, egészen mást­ szeret — Talán bizony téged? — kér­dezte Schwarcz gúnyosan cs álta­lános nevetés kísérte szavait. A mi Toldi Miklósunk elpirult. Láttuk, hogy a vastag szemüveg mögött összetolnak könnyei s he­begve, akadozva felelt: — Ahhoz semmi közötök ... az az én dolgom. Mindenesetre, hiába .. futkostok utána, fütyül rátok. Idegesen kapkodta a fejét, amely kissé nagy volt vékony testihez, kes­keny vállához képest. Ő aztán elment, otthagyott bennünket, szinte valami uralkodó herceg, aki restelli, hogy hozzá nem méltó elemekkel került egy társaságba. Ezentúl azttm vége-hossza nem volt ,a mulatságnak. Mindannyian Tóth Miskán, a mi Toldi Miklósun­kon próbáltuk ki élve ínségünket. Ha előadás közben a primadonna arra­felé tekintet véletlenül, amerre mi diákok ábránk, ekkor — bár mind­nyájunk szive-hangosan, vert, mert mindegyikünk meg volt győződve arról külön-külön, hogy neki szólt a pillantás, — akkor Tóth Mi­kát kezdtük ugratni: — Szerencsés fickó vagy, Toldi, beléd van bolondulva a nő! Láttad, hogy megnézett? És Tóth Mi­ska zavart mosollyal ajkain, előreim­áolva leste a színpadot s természetesnek találta, hogy a primadonna öbelé szerelmes. Ezt a­­heccet­ folytatni kellett. Elhatároztuk, hogy Schwarz be fogja mutatni Toldit a művésznőnek, úgy is történt. Egy előadás után Schwar­­z karon fogta és a fülébe súgta: — TV, Szalánczy Izabella meg­kért, hogy mutassalak be. Úgy lát­szik, nagyon tetszel neki. Most ve­lem jössz, megígértem, hogy még ma bemutatlak. Toldi Miklós egy pillanatra meg­hökkent, láttuk rajta, hogy zavar­ban van. De a következő percben már nyugodt hangon mondta: —­­ Nem bánom, gyerünk. Pápaszemét idegesen igazítgatta és elmentek megvárni a művésznőt. Schwarcz bemutatta — Tóth Mihály, mi úgy is hív­juk, hogy Toldi Miklós, mert bor­zasztó erős. És vigyorgott melléje. A primadonna elcsodálkozva né­zegette Miskát és megkérdezte: — Igazán olyan erős? — Nagyon erős vagyok, — hebegte Tóth Miska —, és karját nyomban befeszítette, hogy rimiszkn­y­ját mu­togassa. Mindenkit a földhöz vágok, akit akarok. Gyönyörködve hallgattuk másnap Schwarcz előadását. A fiú, Toldi Miklós, folytonosan­­az erejével kér­kedett, bennünket, többieket »belota­­nép«-nek nevezett s a művésznő fok­on mosolygott, amit különben is szívesen tett meg, mert szép fogai voltak. A Chelet a­ nép­ kifejezést ugyan nem értette, de azt látta, hogy Miska fülig szerelmes és ezt már értette.. Az ilyen gyerekeknek egy mosoly éppen elegendő ahhoz, hogy megbolonduljanak. Az érettségi után aztán MAGYARSÁG 1­92. május *11. k®ő# k­ttszánfein­ lép iftinfel s Keresk­ény ellenzek vererei mellett Apponyi, Andrássy és ifaSHer Debrecenben - Több ezer ember várja éseel a pá&BandTaroR - E£q zenesstrtisztvisel# mcM­­szaftHofet Apponyi és andrássy beszédei - Kaplan István és Ileify Sáti és m­fttframfóeszéde Debrecen, máj. 15 (A Magyarság tudósítójától) Debrecen város hires ötösfogata nem állott ugyan a kijárat előtt, diszrubún hajdúk és rendőrök sorfala, hivatalos fokot« ferencjózsefkabátok nem színesí­tették ugyan » portonok képét, mégis ünnepélyesebb, melegebb, mozgalmasabb volt a, debreceni pályaudvar vasárnap délben, mint egy hét előtt, midőn Magyar­­ország miniszterelnökét várta itt a hiva­talos fogadtatás. Míg akkor szomorú ta­vaszi nap busongott a város felett, most a május minden üdv frissesége örvendez­tette m­eg a sokszáz főnyi tömeget, amely a keresztény ellenzék vezére férfiéinak, Apponyi Albert grófnak, Andrássá Dvina grófnak és Ha­tz Istvánnak érkezéséhez zarándokolt az állomásra. "Pa­radidmi és felekezeti, különbségekre tekintet nélkül olvadt meg­értő harmóniába Debrecen polgársága, hogy elismerésének igaz bensőségét mutassa meg a keresztény és nemzeti eszmének apostolai előtt. Balogh Zsig­­ond és Hubert Ottón­é pártelnökök mellett Veszprémi Zoltán nyu­galmazott főispán,­­Reiss János, Csamk János, Mogyor József főgim­máziumi igazz­­gató, Prahecs József ipartestületi elnök, Biuró Pál Jr. ügyvédi vezetésével a pol­gárság, az egyetemi, tagok, munkások és Mi­nkásnők százai várták türelmetlenül a vonat érkezését. Midőn a budapesti személyvonat az állomásra boontott és az egyik kocsi ajta­jában megjelent Apponyi Albert gróf nemes alakja, százak hatalmas éljenzése hangzott fel köszöntésére. Azután, pilla­natnyi csend lett és Balogh Zsigatond nyugalmazott kinint bitó inoghatott sza­vai lefillatszottak­. Apponyi gróf válasza után újra felhangzott a dörgő éljen. Ha­bért Od­óna volt a másik üdvözlő szónok- Beszédő után orgona- és gyöngyvirágeső szimbolizálta azt az őszinte szeretetet amely a nagy vendégekkel szemben megnyilvánult. Az állomás előtt azért mégis csak várta ötösfogat Apponyi Albert grófot, Debre­cen díszpolgárát. Egy jónevű­ polgár és egy hires szíjgyártó iparos felajánlotta ezt a dekórumot is az élő magyarok leg­­nagyobbjának. Apponyit láthatólag meg­hatotta a kedves figyelem, de azután a helyi pártvezetőség kérése és megálla­podása értelmében a vendégek gyalog indultak meg a Bika-szálló felé, hogy ilyenformán demonstráljanak Debrecen város tanácsának tapintatos eljárásával szemben. Andrássy, Apponyi és Baller kürti csakhamar több ezernyire dagadt a tömeg, amelyhez az útvonalon mindenütt újabb és újabb­ csoportok csatlakoztak. Az erké­lyekről, nyitott ablakokból virágok hullot­tak Híjakra és nők, férfiak kendőket lo­bogtatva üdvözölték őket. Minduntalan hangzott az éljenzés és talán éppen ak­kor zúgott fel legviharosabban, amikor először hangzott el a kiáltás: Éljen a király / A forgalom megállóit az utcán. Midőn a villamos akart utat törni magá­­nak a tömegen keresztül, a sokaság nem jutott el a sínről, hanem­ kiáltozni kezd­tek a kalauz felé. Ha ma egy hete meg­tudtatok állni, most is várhattok egy ki­csit ! A kocsivezető kénytelen volt vész­­levelni, amíg a menet előtte elvonult. A vármegyeháza előtt minden szám az ablakok felé fordult. A homlokzaton most nem volt zászló, az erkélyen nem állott senki. Kiáltások hangzottak: Hol a főispán? Miért bújik el. Azután vonult a menet a korzón végig. Kétoldalt a fa­sor pihenőpadjain nők állották, kipirult arccal, éljenezve szóltak orgonát, gyöngy­virágot a vendégek elé. Sebes vágtatva robogott egy fogat a szüreggel szemben, majd hirtelen megállóit -s a kocsiból egy cilinderes úr szállott ki, kezében két ha­talm­as sáros-fehér-zöld csokorral. Hol­nap Béla lovag nyújtotta át a debreceni nők ajándékát Apponyinak és Andrássynak. A városházával szemben nagyobb zárt csoport várta és éljenezte Apponyit. Apponyi feléjük fordult, majd a város­háza homlokzatára nézett a címer felé, amely az ő díszpolgári oklevelén is ott diszlik. Megemelte kalapját az épület

Next