Magyarság, 1922. május (3. évfolyam, 99-122. szám)
1922-05-16 / 110. szám
1922 május 16, kedd: Ara 5 korona Budapest, II. évf. 110. (418.) szám Előfizetési árak: Egész évre 1100 korona Negyedévre 280 korona Félévre...1. 560 korona Egy hóra... 100 korona Egyes szám ára 5 korona Felelős szerkesztő: Milotay István Szerkesztőség: VII. kerület, Miksa-utca 8. szám* Telefon: József 68-90, József 68-91. Kiadóhivatal 1. VII. kerület, Miksa utca 8. Telefon: József 68—92. Megjelenik hétfő kivételével mindennap. Toldi Miklós írta: Lippay Gyula (Utánnyorai tilos) Vékonytestü, nagyfejü kisfiú volt, vastagüvegü kerek pápaszemet hordott és magában beszélgetett. Egyosztályba jártunk nyolc esztendőn keresztül és sokat nevettünk Tóth Miskán, sokat csúfoltuk. Bár igénytelen, gyenge fiúcska folt és törékeny testű, a lelkében mégis egy oroszlán lakott. Mikor az ilsó osztályokba jártunk még, indiánási önöknek érezte magát, kis gyöngyházzsebkését tomakawknak nevezte és mélységesen lenézett bennünket, nyomorult fehérbőrüeket. A szünetek alatt, a tizpercekben többnyire egyedül volt s vagy valamelyik kedvenc hősének történetét olvasta, vagy pedig egymagában lépdelt végig a folyosón s beszélgetett. Közbe-közbe meg-megállt, kivette zsebkését s a kis acélpengével döfködött, szurkait maga körül, míg valamennyi képzelt ellenségét meg nem skalpolta. Aztán elégülten motyogta maga elé." — így jár, aki a a »Fehér Sas« vadászterületére mer lépni! És sovány kis arca kipirult, a vastagablakú pápaszem pedig úgy villogott jobbra-balra, mint Chingeekgook, az Utolsó mohikán harcibárdja. Nekünk természetesen több sem kellett. Ha ő a delavári indiánusok főnöke volt, mink nyomban szing indiánok lettünk, akiket ö szívből s gyűlölt. Nagy beszédet intézett hoz szánk, amelyekben végtelen megvetés-sel sújtott bennünket, kijelentette, hogy nem vagyunk harcosok, csak í gyáva sakálok s a Nagy Szellem ■ vadászterületeire sohasem fogunk eljutni, mert asszonyok és tolvajok vagyunk, nem pedig férfiak, akik harcolni is tudnak. •— Ugyan, te nyavalyás, — vágott ? Ilyenkor közbe egyikünk-másikunk, s — hiszen a kisujjammal feldöntelek! Mit hencegsz, te? ... jj Pulykavörös lett erre a delawarok főnöke, kezében remegett a kis bicska s elfúló hangon szólt: — Ne mondd mégegyszer! Ne beszélj igy velem, te fecsegő öreg ? asszony, mert mindjárt övem mellé tűzöm a skalpodat! Harsány kacagás volt a felelet, Jj körbefogtuk és üvöltő táncot jártunk körülötte, ő erre zavarba jött, ki is .akart törni a körből, de nem en- gedtük. Később, mikor a negyedik osz-tályba jártunk, akkor Toldi Miklós- nak képzelte magát. Ekkor kapta a nevét is, ekkor neveztük el Toldi Miklósnak s ez a név rajta is ragadt aztán. A nevének kezdőbetűi úgyis megegyeztek Toldi Miklóséival. Tornaórán történt, úgy emléksszem, mintha csak tegnap esett volna meg, pedig már jóideje annak. A tornateremben álltunk és súlyokat emeltünk. A legnehezebb súlyzót csak a nagyobb és erősebb fiúk tudták valamennyire felemelni, mi gyengébbek pedig csal, irigykedve szemléltük az erősek próbálkozását. Sorra mentek a súlyos vashoz, de a feje fölé emelnie csak egykét fiúnak sikerült. —* Hagyjatok engemet! — lépett egyszerre közbe Toldi Miklós — s odafurakodott a csomó közepére. Fehér kis tornatrikó volt rajta s két pipaszár karja meztelen volt. — Lássuk Toldi Miklóst, — kiáltottuk kitörő jókedvvel, — és köréje tódultunk. Toldi Miklós büszkén körülnézett, bedörzsölte gyantával vékony kis tenyereit, pózba vágta magát, egyet hátrafelé lépett s aztán olyan mozdulattal kapott a vashoz, mintha egyszerre a menyezetig akarná dobni. Természetesen megmozdítani sem tudta a súlyos vasat, diákvörös lett s mi óriási hahotába törtünk.ki., —•" Mit nevettek? Azt hiszitek, nem tudnám felemelni?! — kiáltotta dühösen s homlokára kiültek a verejtékcseppek. — Emeld fel, Toldi Miklós! Hiszen az neked semmi, — kiáltottuk össze-vissza s boldogok voltunk, látva mint sült föl a mi kis barátunk. •— Most azért sem emelem föl. — felelte olyan önérzettel, mintha büntetni akarna bennünket, — nem akarom ! — Haha, nem akarja! Hisz megmozdítani sem tudod, te nyavalyás! — kiáltotta Benedek, aki büszke volt az erejére. — Mit! Én nem tudom felemelni ?! .. . Én ?!. .. Hiszen félkézzel a földhöz váglak, ha akarlak! Benedek közelebb lépett hozzá. Arcát odatolta egészen a szemüveg alá s kihivóan ingerelte: — Mit csinálsz te énvelem ? . .. Te vágsz engem földhöz ? Te . .. Ti cérnaszál! — Igen, én! — kiáltotta dühtől reszketve a mi Toldi Miklósunk s birkózóállásba vágta magát. A következő pillanatban a földön feküdt s Benedek diadalmasan lovagolt rajta. Két válla szabályosan le volt szoritva s moccani sem tudott. Csak a lábaival és a fejével kapkodott, rúgni, harapni akart. — Gyáva, orvtámadó! — libegte, — nyomorult ,szolgalélek! így nem lunszt, orvul támadni meg az erűbért! . . . ' ' Óriási derültség volt a felelet. Mindnyájan üvöltöttünk a kéjtől, el voltunk ragadtatva Toldi Miklóstól. Benedek meg csak ült rajta tovább is és folyton faggatta: — Elismered, hogy le vagy győzve? ■— Nem, — lihegte Toldi- mtm BHBtm Szombathelytől Debrecenig A kormány a maga többségszerző eszközeinek alkalmazásában úgy látszik programszerűen bizonyos fokozatosságot állított föl. Először hirtelen fölfedezte, hogy lehet összehívni oktrei alapján olyan nemzetgyűlést, amely a választók tömegeire egy önkényes szelekció alkalmazása által a nemzeti szuverenitás fogalmából kizárt olyan rétegeket, amelyek szavazata aligha fedezte volna azokat a reményeket és számításokat, amelyeket a kormány egy megszűkített nemzetgyűléstől várt. Aztán a maga külön néplélektani tudományával megállapította, hogy a nyílt szavazás nem felel meg a magyar ember jellemének és természetének. Egyszerre rábukkant arra a meglepő kormányzati fölfedezésre is, hogy a közigazgatást bizonyos átszervezésnek kell alávetnie s benne olyan változtatásokat eszközölni, hogy az egész apparátus egy óramű tökéletes pontosságával és biztosságával végezze a maga legsajátosabb feladatát: a mandátumtöbbtermelést az egységes párt földjén. Ki kellett tehát cserélni a kormány titkos tervei és szándékai iránt a nem rugalmas és a nem gépies engedelmességgel működő szerveket. Mikor aztán a gép kerekeit és csavarjait kijavították és kitatarozták, bizonyos vidékeken főpróbákkal kísérleteztek, vájjon legfelső gombnyomásra rendesen működik-e az az archimédeszi szóf, amely az úgynevezett szelíd nyomás prését igazgatja s nem kell-e esetleg a korrupció olajával alaposabban megkenegetni a csikorgó forgókat és kerekeket? Nemsokára a választási küzdelem porondjára léptek a kormány politikai oldalvédjei és különítményei is, azok az ambuláns gyűlészavarók, akik kerületről-kerületre járva, az ellenzéki jelöltek agitációját megbolygatták és mindenesetre ürügyet adtak arra, hogy a közigazgatási hatalom a közrend biztosításának jogcímén a gyűléseket feloszlassa vagy éppenséggel betiltsa. Lassanként azt vettük észre, hogy a fennálló kormányzati rendszer nagyobb dicsőségére visszacsúsztunk ugyanabba a jogbizonytalanságba, amelybe a forradalom és ellenforradalom zajlása sodorta az országot. Jöttek aztán újabb fogások és huncutságok: a legutolsó oláh választásokra emlékeztető s egészen leleményes képzelőtehetségre valló formahibákat és tilalmi jogcímeket eszeltek ki arra, hogy a keresztény ellenzék választási küzdelmét megbénítsák. A magyar közvélemény elcsodálkozva vett tudomást arról az őszinte és mély gyászról, amely a detronizáló kormányt arra az elhatározásra indította, hogy egy Tartuffe-nek is becsületére való képmutatással három hétig eltiltson minden politikai megmozdulást a király halála után. Azután egész vidékek kerültek vesztegzár és ostromállapot alá. A belügyi kormány beleunva az egyes megbélyegzett kerületekre szorítkozó kisded furfangok kitalálásába és gyakorlásába, sommásan végzett egész országrészek választási mozgalmaival s tegnap az egész Tiszántúlon mindössze egyetlen népgyűlés megtartását engedélyezte. Legvégül megjelent az a miniszteri rendelet, amely március 21-től fogva egészen junius 13-ig — a pótválasztásokra kitűzött időt is beleszámítva — mindennemű gyűlési és választási agitációt egycsapásra letiltott s ezzel temetői csendet parancsolt az egész csonkahazára. Tette pedig mindezt azzal a megokolással, hogy a választóknak és a közvéleménynek amúgy is bőséges alkalmuk volt megismerkedni a különböző pártok programjával és irányával s a jogrend és a közbéke érdekeit oly híven és annyi sikerrel szolgáló atyai kormányzat nem tűrheti el, hogy az ellenzéki fenegyerekek továbbra is zavarják Klebelsbergnek és Gömbösnél, finoman kicirkalmazott haditerveit. A néma gyermeknek az anyja se érti a szavát. Valamikor a cári kormányzat, az osztrák abszolutizmus, legújabban pedig a szovjetrendszer állambölcseletének főtétele és törvénye lett, hogy a néma csend, a generális szájkosár sikeres alkalmazása a lelkek boldog elégedettségét és a közvélemény paradicsomi harmóniáját jelenti. Aki nem tud kiáltani, annak nyilván már semmije se fáj, aki nem tud sírni, az már megvigasztalódott és beletörődött a dolgok változhatatlan rendjébe. A történelemnek ugyan más leckéi vannak erről a kormányzati elvről és rendszerről, de hiszen nem a Bourbonok privilégiuma, hogy a múltból tanulni nem lehet, sőt nem is muszáj. * * Azt egységes párt választási nagyvezérkara azt a hadműveleti tervet valósította meg, hogy az ellenséget a maga fészkében kell fölkeresni és ott megsemmisiteni. Ennek a tervnek végrehajtásához fogott Bethlen István gróf miniszterelnök, aki Gömbös és Nagyatádi nélkül ugyan, de egy más garnitúrával, elindult a nyugatmagyarországi legitimista fészkek megtisztítására. A fogadtatás ugyan nyilván alatta maradt a miniszterelnök vérmes várakozásainak, de az ellenséges közöny csak annál nagyobb bátorságra ösztönözte őt támadásban. A miniszterelnök úr itt lőtte ki fegyveréből az utolsó golyóját a legitimista vezérek ellen. A golyó a szív tájékára volt irányozva s ha talál, bizonyára súlyos erkölcsi és politikai sebet ütött volna testükön, attól tartunk azonban, hogy Bethlen —mint már annyiszor — most is a cél mellé hibázott. Azt állította Andrássy Gyuláról, akire minden mérgét és epéjét kiöntötte, hogy a legitimista fővezér is helyeselte Tihanyban a ■ ScaffiEBaaaaBasE: 1