Magyarság, 1922. augusztus (3. évfolyam, 172-197. szám)

1922-08-01 / 172. szám

Előíizetési árak: Negyedévre 500 korona Egy hóra... 200 korona Egyes szám ára 10 korona Ausztriában hétköznap és vasárnap 300 osztrák korona Felelős szerkesztő: Milotay István Szerkesztőség: VII, kerület, Miksa-ntca 8, srira. Telelőn! Józset68-90, József 68-91. - Kiadóhivatalt VII. kerület, Mlksa-utca 8. Telelőn: Józset 68—»2, Megjelenik hétló kivételével mindennap. Á Két Kurzus A Magyarság vasárnapi szá­mában cikk jeleni meg,amely azt a megdöbbentő címet viselte hom­lokán, hogy a magyar korona árfolyamát a budapesti bankok rontották le, tartalmában pedig közelebbi tájékoztatást adott azokról a módokról és eszkö­zökről, amelyekkel egyes nagy magyar pénzintézetek ezt az ár­folyamrombolást gyakorolják, hogy magüknak óriási spekulá­ciós hasznot, az országnak és a • magyar gazdasági életnek pedig fölbecsiilhetetlen károkat szerez­zenek. Ezek a magyar nagyban­kok miközben vezéreik utján idehaza ártatlan arccal tanácso­kat adnak a pénzügyi kormány­nak a drágaság megfékezésére és a korona értékének javítására, ugyanakkor száz- és százmillióra rugó korona-eladásokra adnak megbizást zürichi képviselőik­nek, hogy a mesterségesen elő­idézett kurzuszuhanás után száz- és százmilliónyi nyereséggel vá­sárolják össze ugyanazt a ko­rona-mennyiséget. Hogyan tart­hassuk mi a magyar korona ár­folyamát, — mondta egy zürichi bankár, — mikor Budapestről alacsonyabb árfolyamon zúdít­ják a piacra, mint amennyire mi, külföldiek taksáljuk? De csinálnak egyebet is ezek a budapesti nagybankok s ezt már a Takarékpénztárak és Ban­­kok Egyesülete, mint a buda­pesti pénzvilág legmagasabb érdekképviselete és »erkölcsi« testületé maga állapítja meg, mikor beismeri, hogy egyes pénzintézetek a külföldi valuták vásárlására, tehát a korona rom­bolására betevőik összekuporga­­tott garasait, náluk elhelye­zett pénzét szokták kölcsön­adni, még pedig nemcsak bel­földi, de külföldi igénylőknek is, hogy ily módon a legnagyobb belső pénzszükséglet idején száz­­százalékos kamatnyereséggel for­gassák meg azt a pénzt, amely után ők betevőiknek másfél szá­zalékot fizetnek. Száraz, szinte tőzsdei nyelven szólva ilyen stratégiai rendszer szerint ostro­molják magyar pénzintézetek a magyar pénz árfolyamát. Hogy ez az ostrom mekkora sikerrel folyik a saját zsebük javára, arról nem szólnak hivatalos ki­mutatások, de hogy mekkora a siker a koronával szemben, azt napról-napra mutatja a zürichi hőmérőn a feltarthatatlan sülye­­dés, idehaza pedig az általános drágaság egetostromló hullámai. A Magyarság tegnapi cikke csak a pénzügyi és gazdasági következményeit érintette ennek a hadműveletnek s csak arra a hitvány és eléggé meg nem bélyegezhető üzleti zsákmány­­szornjra célzott,’ amely ezek: mö­gött a spekulációk mögött liheg s amely a pénzpolitikai téren épp olyan nyomorult hazaárulás, mint a háborúban a hadállások elárulása, vagy a fegyver- és municióraktárak felrobbantása. Pedig az üzleti zsebrákság szá­mításán és az anyagi következ­ményeken túl ez az ostrom nem­csak a korona kurzusa ellen folyik ; végeredményében és végső célzataiban azt a másik »kurzust« akarja halálra sebezni, amelyet a túlsó oldalról nem kevesebbet emlegetnek s amelynek sorsa a kapitalista és liberális-radikális közvélemény szerint is a zürichié­vel oly elválaszthatatlanul kap­csolatos. Vagy csak sajátsá­gos véletlen volna, hogy mi­közben azt a bizonyos itthoni kurzust teszik lépten-nyomon fe­lelőssé gazdasági és pénzügyi helyzetünk minden nyomorúsá­gáért s miközben szakadatlan célzásokban ismételgetik, hogy mindez mindaddig meg nem vál­­tozhatik, mindaddig a valódi kon­szolidáció meg nem indulhat, mindaddig a külföld és a kül­földi tőke bizalma irántunk meg nem szilárdulhat, — mig ezt a kurzust az igazi liberalizmus és az igazi demokrácia fel nem váltja, ugyan ezzel a politikai-, parla­menti- és sajtóhadjárattal pár­huzamosan a másik szárny, a budapesti bankári tőke, ez a le­­vantei plutokrácia siet a háttér­ben — sőt nem is nagyon a hát­térben — megfelelő »tényeket« produkálni, amelyek ezt a világ­nézeti ostromot a legelrettentőbb, legkézzelfoghatóbb módon alá­támasztják. Miután a jerikói csoda még egyszer nem akar megismét­lődni s miután a »kurzus« falai a puszta trombitaharsogástól nem akarnak összedőlni, megmozdul­nak azok az erők, amelyeket sem­miféle numerus claususszal nem lehet hatalmukban megingatni, működésbe jönnek azok a szálak, amelyeket Berlinben, Bécsben, vagy Zürichben és Budapesten ugyanazok a tényezők tartanak kezükben s egyre erősbödő nyo­más nehezedik azokra a billen­tyűkre, amelyek a magyar gaz­dasági élet és fiénzszervezet vér­keringését szabályozzák. Ez a nyomás kezdettől fogva érvénye­sült azzal a politikai és kormány­zati rendszerei szemben, amely a nemzeti és keresztény gondo­latot zászlajára irta s amelynek, ha hivatását komolyan vette, sőt ha nem vette is, magától, pusz­tán a neve miatt, minden offen­zív kísérlet nélkül is szöges ellen­tétbe kellett kerülnie a »ma­gyarnak nevezett budapesti ka­pitalizmussal. Mi kezdettől fogva éreztük és hirdettük, hogy a sajtón, a társa­dalmi szervezettségen, a kulturális erőpróbán túl ez a hatalom az, amely a maga roppant súlyával döntő befolyást fog gyakorolni a küzdelem kimenetelére, s amely nem fog válogatni a törvényes és törvénytelen eszközök között, amelyekkel a nagy egésznek, a nagy egységnek céljait szolgál­hatja. Ereztük és hirdettük, hogy hiába teremtünk sajtót, hiába szervezzük agyon magunkat, hiába kapunk többséget a parla­mentbe, hiába ülünk be a kor­mányzatba, hiába csinálunk többé­­kevésbé életképes, vagy életkép­telen gazdasági intézményeket, ha nem lesz bennünk elég ön­tudat ennek a .kapitalizmusnak aknamunkájával szemben, ha a kormányzat nem tudja átérteni a banktőke erejének politikai hord­­képességét, s ha nem ismeri azo­kat az eszközöket, vagy nem mer velük élni, amelyek rendel­kezésére állnak ennek a hata­lomnak megfékezésére és ellen­súlyozására. Mert ez a hatalom nem ismer tréfát, ennek egy-két esztendő nem a világ, ez várni Csattané.« történetei! Irta: G. MiKlósy Ilona (ütftDnyomis tilos) Történet, amelynek igazán „csattanós“ a vége A dunaparti korzón tolongva eétál a tömeg. Nem csoda. Alig akad szebb sétáló hely a föld kerek­ségén! A nagy folyam ezüstje szinte izzik, szikrázik a ragyogó napsütés­ben, a Gellért ékes smaragdszinek­­tien pompázik és ha jó szemünk van, láthatjuk virágos lankáin a gyümölcsfák csodaszép habfehér vagy rózsaszínű máglyáit. A Mátyás-templom karcsú tornya, mint egy sugár, karcsú élő testőr egyenesen az ég félé. A messzi budai, hegyek tide gárdája, a lánchíd kecses ivei, a királyi palota felsége­sen impozáns méretei, a legszebb gyönyörűséget adja a csodálkozó szemnek. De nem igen gyönyör­ködnek a sétálók. Sok száz ember közül alig tekint szét egy is a szépség e nagyszerű birodalmában. Legszívesebben hátat fordítanak a csodálatos panorámának és teszik azt, amiért idejöttek: egymást mustrálják. Az asszonyok leg­inkább — -a ruhákat nézik, a férfiak — a ruhátlanságot. Csapatosan össze­állnak, úgy szemlélődnek. És többé­­kevésbe élces, de mindig — nevelet­len megjegyzések kíséretében monda­nak véleményt. Most egy feltűnően csinos és na­gyon fiatal hölgy halad el a gaval­lérok csoportja előtt. Igazi uri­­dámának látszik. Már csak azért is, mert öltözködésében teljesen mellőzi a mai divat szertelenségeit. , Még csak Parisban törvény a bosszú ruha, de az ismeretlen szépség már — di­cséretes bátorsággal — bokáig érő köntöst visel. Nem vetve számot az­zal a méltó feltűnéssel, amely nem csekélyebb, mint volt az, amidőn a masakulumbék fejedelemasszonya elő­ször jelent meg a tigris-tánc nagy ünnepélyen egy baobab-fa háncsából kész tilt — övszoknyávhl a derekán.­Bgyláiszik az asszonyka is kezdi érezni merészségének súlyát, mert nem szívesen állja a kiváncsi, gú­nyos pillantósok kereszttüzét. Gyak­ran nézeget hátra, mintha valahon­nan se: í lécsapatot várna. 1 A kritizáló uracsok talán félre­értik a szép asszonyka rémült te­­kintgetéseit, mert ahogy elhalad előttük — még tőlük is szokatlan vakmerőséggel — csaknem hangos megjegyzésekkel árasztják el .■ — Micsoda irigység ez, babuska. hogy ilyen hosszú szoknyát vise­lünk?! . .. Talán nem szépek a lá­bacskák ? .., Ne legyen ilyen fös­vény, szép kis néni! Mutatni... Mutatni. .. Azért vagyunk itt... Gyerünk csak azzal a bokával! ... A finom kis térdecskével... Csak semmi irigység, szép picike! Az uracsok frontja hosszú. Mig az asszonyka eltántorog előttük, csaknem a földig sülyed szégyenle­­tében. Kicsordul a könnye és a ful­dokló görcsös erejével kapaszkodik abba a délceg fiatal úriemberbe, aki e pillanatban érte utol. Es a férj kedves, nyugodt biztonságával fogja karon szép menyecskéjét. De hirte­len megbökkenve nézi felesége vér­vörösre pirult arcát és könnyes sze­mét. Magyarázatot kér. Mikor meg­kapni, otthagyta az asszonyt és egye­nesen a ficsurok csoportja felé lépett. Úgy látszik, nem volt egészen tisztá­ban a lovagiasság szabályaival, nem dobott' keztytit, névjegyet sem, hanem a leginkább kezeiigyébe eső és még mindig egy faun sóvár vidámságával nevető gavallérnak — ahogy pes­tiesen mondanák — lekent egy ki­adós jó falusias — magyar pofont. Azután újból karonfogta szép asz­­szonykáját és úgy elmentek, hogy vissza se néztek. Kár volt. Nem lát­hatták hogyan simogatja, hüsiti muskátli-vörösre pirult képét a póruljárt, megleckéztetett — arszlán. Szintolyan „csattanó*“ véggel végződő história A színházi pénztár előtt várako­zom már jó negyedórája. Pedig éppenséggel nincs tolongás. Csupán egyetlen igen jól táplált úriember foglalja el a pénztár jegykiadó abla­kát. De alaposan. Mert a kerek, kövér fejével egészen eltorlaszolja a nyílást. És még csak jegyet se vá­sárol. A csinos pénztárosnövel cse­veg. Úgy látszik, igen érdekes dol­gokat mond, mert a rut, vörös em­bert figyelmesen hallgatják. Sietős az utam, de szólni nem akarok. Félek a kellemetlen válasz­tól, mint egy ütéstől. Olyan durvák manapság az emberek! Várok in­kább. Társam is akad a türelemben. Egy fiatal katonatiszt. Lassan ss­­rakozik mellém és nyugodtan vár ö is. Hallgatjuk, mert kénytelenek va­gyunk, hogy mit mesél teleszájjal a kövér ember. Fájdalom, magyarul cseveg, hát minden szót kénytelenek vagyunk megérteni: — Igen, mi nagyon demokratikus államformában élünk Csehszlovákiá­ban (hogy nem harapja el az a magyar ember nyelvét, ha ilye»; 1922 augusztusi, kedd R Ura 10 korona Budapest, III. évf. 172. (480.) szám

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék