Magyarság, 1922. november (3. évfolyam, 249-273. szám)

1922-11-01 / 249. szám

1922 november 1, szerda Ara 10 korona Budapest, Hl, évf. 249. (557.) szám Előfizetési árak: Negyedévre 560 korona Egy hóra... 200 korona Egyes szám ára 10 korona Ausztriában hétköznap és vasárnap 1000 osztr. kor. Felelős szerkesztő: Milotay István Szerkesztőségi VII. kerület, Miksa-ntca 8. szám. Telelőn: Józsct 08-90, József 08-91. - Kiadóhivatalt VII. kerület, Mlksa-utea 8. Telelőn: Józsel 08-92. Megjelenik héttő kivételével mindennap. A bekerített Szerbia Belgrád, oki 30 fj* Magyarság tudósítójától) A nagyobb kavarodások Belgrád­­ban nem tartoznak éppen a ritkasá­gok közé, de ilyen fejetlen kapko­dást, mint ma este, a szerajevói gyilkosság óta nem láttam a’délszláv fővárosban. Az olasz fascista-kabinet megalakulása bombaként csapott le és alighanem letörte már kissé a túlságosan megnőtt szerb szarva­kat. A politikusok orra lóg, a tisztek közt krónikus járvány ütött ki, az omladinisták pedig a legőrültebb autózással nyarga­­lásznak szana-szét, az ebő távirat megérkezte óta. Állítólag mozgósít­ják a felelőtlen elemeket és viszik Dalmáciába. Pedig még tegnap ilyenkor milyen általános öröm volt! Megérkezett a cseh bankok négy képviselője és a külvárosi fantázia szerint már hozta is azt a kétszáz millió szokolt, mely véget vetett volna az mmerikai kölcsön elfogyása óta beállt hihetetlen pénzszűkének. Hiszen már Belgrád fő látnivalója, a tömeges építkezés is kezdett meg­akadni. Van Jókainak egy elbeszélése, a Krao, ez jut eszembe, ahányszor Belgrád utcáin sétálva ezt a lázas jövést-menést, építkezést nézem. A magyar mesemondás nagymestere allegóriát ir arról, hogy van valami nagy állat, mely a tengerből felvető­dött, óriási hátát az emberek szi­getnek nézik, rátelepednek, városo­kat építenek rá, azután tárnákat fúr­nak bele. Az állat lusta türelemmel nyugszik bele mindebbe, de mikor valamelyik bánya igen mélyre le­vezet és a csákány húsába vág, megrázkódik és alábukik, magával merítvén a tengerbe bányát, várost, gyárat az emberekkel együtt. Ez a Krao a sokféle, szerb ura­lom alá jutott nép, magát a szerbet sem véve ki. Ez a lusta óriás tűri, hogy a hátára palotákat emeljenek, tűri, hogy szalonnájába vágjanak, zsírját bányásszák, de félek, hogy nagyon közel jutottak már Pasics és bányásztársai, ez a kis csoport mindenre kapható politikai despe­­rádó az eleven húshoz és nagyon hamar úgy megrázkódik az alvó nép, hogy összeomlik az egész kártyavár és a tengerbe sülyed az épület és az ember. Amerikai tőkével épülnek Bel­­grádban egész utcasorok; ahol még pár éve bakáink a Kalimegdán ol­dalán földszintes házak romjaiból szuronnyal piszkálták ki az ellensé­get, ma többemeletes palotasorok kupoláit rakják a jórészt magyar és sváb kőművesek. Ragyogó üzletek, bankfiókok sorra nyílnak meg, hihe­tetlen buja virágba szökkent a ke­reskedelmi élet és panamák fojtó szaga nehezedik a félig kész palotákra. Belgrád őrült versenyt folytat Zá­grábbal, pár év alatt akarja pótolni mindazt, amit a Nyugat évtizedek és évszázadok alatt termelt. A hol­napra senkinek sincs gondja, a teg­napot már elfelejtette, csak a má­nak virágjait akarja leszakítani, mi­előtt a dér leszállna. Középeurópába átnyúló jelentékeny középbirodalom székhelye lett a kis balkáni fészekből, melynek öregebb iakői még jól emlékeznek a török­­korból maradt bástyákra. Száz év­vel ezelőtt küzdte ki a tagadhatat­lanul jó katona szerb nép független­ségét az évszázados török uralom alól, s mint primitiv balkán fejede­lemség élt évtizedeken át elzárva a világtól, saját zsírjába fulladva, s ma már múltjában egy-két király­gyilkossággal, Európa csendőrének szeretne felcsapni. A szerb sajtó nagyhangon hirdeti, hogy Szerbia vissza nem eresztheti többé a törö­köt Európába, mert Európában nincs helye az ázsiaiaknak. A szerb politika vezetői a háború óta egyre nyújtogatják kezüket ba­ráti kézfogásra egyfelől a cseheknek, hogy összekapcsolódjék egy korridor­ral Nyugaton az északi és déli szláv­­gyürü, másik kezük pedig délkelet felé markol, hogy Szalonikin át a szabad tengerpartba kapaszkodjék. Ez az ország annyi ideig élt körülzárva, hogy nem csoda, hogy most mindenáron levegőt keres, sza­bad utat északra, nyugatra, keletre, szárazföldi kijáratokat és tengeri kikötőket. De ami végzete volt a múltban, az fenyegeti a jövőben is. Minden kísérlete balul végződik s minél inkább keresi a levegőt, annál nagyobb végzetszerüséggel záródik köréje minden irányból a kör. Az Osztrák-Magyar Monarhia felosztása­kor biztosra vette a szerb diplo­mácia, hogy a kék Adriából dél­szláv tenger lesz, de hiába minden Rapallo és minden mesterkedés, Olaszország szivósan tartja a dal-Piripócsi képeK Két doktor Fiatal, nagyjövőjü, dolgos, Egyszóval olyasféle orvos, kiért a szülei rajongnak. A gyógyászatban forradalmár és ennek a forradalomnak, sajnos, nem egy halottja van már. Gúnyolja a maradiságot, pár év előtt Párisba vágyott és ma se tudni, mi a nyitja, hogy Pirijjócsot boldogítja, Pirípócs népe Őt nem érti. Szerintük kontár. Jobb a régi. De Píripócs bármit huhog, mellékes. Vannak fórumok, ahol fémjelzik a valódit. Ha néha mégis csak csalódik a páciense vakbelében, a lámpa mellé ül le szépen és ír. Tanulmányt ír. Ezernyi uj gondolat, gyógyász! ötlet készül a petékből kikelni, miket a tolla elpotyögtet. Ír, Ír, törül. S ha kész az oldal, szünetet tart Piszmog a tollal és arra gondol epedőn, hogy majd, ha minden sikerül, *yy-egy műtétje kikerül Parisba, moziíepedőn, E gondolat meghatja melyen a nem sejti, hogy a cinkos éjben, tócsák közt bukdácsolva, kormos olvajlámpával most igyekszik • ház felé a régi orvos,, ahol az ő betege fekszik. Az ifjú doktort hívni kellett, minthogy rokon, de mindamellett a jóegészség se utolsó, a lét vonzóbb, mint a koporsó, ipháí a régiért üzentek, akiben bíznak. Mint a tolvaj, úgy jön. Nem is vág komplimentet, csak odalép meghitt mosollyal az ágyhoz az öreg kuruzsló, kérdéseket tesz fel duruzs'ó, mély hangon és legyint! »Ajaj, barátocskám ! itt más a baj le A doüftorné Az ablak mélyén lesben ül és hálóját köti a pók. Köti, köti kegyetlenül. Hősíénypók. Furcsa figura ; szoknyát, harisnyát hord a pók s a doktor ur az a ura. Arcbőre, mint az itatós, lila és foltos. Csúf a pók, • viszont cseppet se kikapós, Megmássza a kilincseket, az alvó testeket a pók és szálat köt és jaj neked. Petyhüdt nyakán aranyfcereszf, templomba is befut a pék és ott is szálakat ereszt, * Az uccán lomposan oson, viszi a szálakat a pók végig a faluvároson* Úgy fűzi őket, jó sokat, sűrűn, szabályosan a pók, mint a telegráf-drótokat. Éjjel ríszál a kicsi szál, mit ing alá lopott a pók, • Nem alszik az, akit nyiszái. Forog, nyög, sóhajt nehezet, kínozza, öldösi a pók, akihez minden szái vezet. Mindenki az ő betege, de inkább nőket öf a pók, szűzlány a legjobb csemege. Ablakban ül, vértől dagadt és nézi kéjesen a pók, a pletykapók a rángatózó szálakat. Naáányi Zoltán A dobrovaiak Irta: Oiáh György Clítannyorafts tilos) I. A nap, a bágyadt, beteg őszi napocska már alig hunyorgott. Hamvadó, vöröses aranypora már csak a másodemeleti falakat, meg a tetőket szórta be, az ut egyik oldatán. Főnt még tüzfényben csillogott egy pár ablaksor. De az utca melye s a túlsó oldal palotái már sötét, ibolyaszinü homályban de­rengtek. fivárnyik éppen a belügyminiszté­riumból jött. Ott dolgozott még dél­után is, Isten tudja hányadik ügyosz­tályon, az iktatóban. Egy darabig szótlanul ballagtak ketten. Egyszer máciai harmadik zónát, s ahová mint állam nem akar gátat állítani, felelőtlen elemei, D’Annunzio gár­dája álltak ki az Adria őreiül. Lejjebb délre diplomáciai lépésekkel és fegyveres csapatokkal, zendülés­szitással és nyilt beütéssel próbálta az évszázados szunnyadás után ébre­dezni kezdő kis Albánországot be­kebelezni, hogy legalább itt jusson tengerparthoz, de hiába. A nép­­szövetség kijelölte Albánia határait s minthogy nem Magyarországról volt szó, érvényt is tudott szerezni határozatának. Aztán délkeleten próbált tenger­hez jutni. A szerb sajtó máig is követeli Szaloniki megszállását, mint­hogy az összeomlott Görögország ezt a fontos kereskedelmi pontot esetleg nem tudja megtartani. Hiába! Most már békülékenyebb hangon a vérig üldözött bolgárral akarnak békülni és a független lapok, sői még a félhivatalos is emlékezni kez­denek; a délszláv programra, azzal csalogatnák Sztambulinszkiéket egy balkáni szláv szövetségbe, csakhogy a bolgárok is támogassák Szerbia szalon ikii igényeit. Cserében nem bánják, foglalja el Bulgária megint Dedeagacsot. Kelet felé újra elővették az 1898, évi terveket a Kladovánál építendő Dunakidról. Oláhországon keresztül keresnék erre egy nj traverzéül vasútvonallal a Eekete-tengert. D« Oláhország a maga tengerpartja boldog birtokában szükségtelennek tartja, hogy elősegítse gazdasági ve* télytársának útját a tengerhez. Szer­bia ugyanolyan kiviteli cikkekkel aztán megszólalt az öreg borozsdáll hangján: »Megöl ez az élet, Janicsku*,' Bizony a régi Pivárnyiknak, a dobro* vai szolgabiróság szigorú irodatisztjé­nek, a járási akták fejedelmének, akii a parasztok a szolgabirónál is nagyobb urnák tartottak, már csak rossz mása volt meg. Csak a göröngyösvégü léával hímzett orr, a két dühös kuruc szem. melyek közül az egyiket hályog homályositotta, meg az Írástól kibüty­­kösödött hüvelykujj volt a régi. ~A párnás arc lefonnyadt, a gyűrött bőr­­táskák közé kiültek a pofacsontok. A szennyesszélü, emeletes dijnokgallér nyílásán busán fityegett ki a régi toka emléke, egy ráncos bórlebernyeg. Olyan volt az öreg, mint egy beteg, kopasz őszi varjú. Janicskun nem változtattak az idők. Zöld kalapján hátul éppen úgy rezgeti a vaddisznósörte. Tagbaszakadt bál­­ványnlakja, piros-pozsgás arca a régi maradt. Ripp, a barnaszőrü vizsla ugyan szomorúan totyogott az aszfal­ton utána, de ö éppen olyan ökör­­nyugalommal sétált, mint a dobrovai erdőben, vagy a Lapinya alján. Csak a szava veszett el. Addig se volt sok, de most végképp elveszett. A Margithidnál Szabót meg Misik Józsit pillantották meg. Misik már messziről kiabált tótul: »Jak se más, sziári Pivárnyik ?« (Hogy vagy öreg Pivárnyik?) Igazi hangos felvidéki kedélyességgel üdvözölték egymást. Es együtt indultuk a Körút felé. Már este volt. Az esőmosta járdák tükrén ezer lámpa fenykigyója kavar­góit. Villamosok jöttek csilingelve-si­­kongva. Egy csöpp kék' percegá szikra úszott felettük a vezetéken. Autók aranyszemei vágtak bele az ut sötétjébe ... Idegenül, némán kódorog­­lak ebben ^ zajos palotaerdőben. Em­berek rohantak velük szembe. Kiöl­tözött parfümillatu emberforgatag-i R

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék