Magyarság, 1922. december (3. évfolyam, 274-297. szám)

1922-12-24 / 293. szám

1022 december 24. vasárnap Jf Ara 30 korQIHI Budapest, III. évi 293. (001­)«*$^ * . Szerkesztőség: VII. kerület, Mikaa-utca H. szá m. Előfizetési arak l _ IotVIM Telefon: József 68-80, József 68-91.­Kiadóhivatal» Neflyedévre 300 korona Efly hóra. 200 Korona FeleIOS SZ©rfe.©SZtO ! JM.ILOTA­Y ISTVÁN VII- kerület, Miksa­ utca 8. Telefon: József 68-82. Eujes szám­ára ió korona Mefl jelenik hétfő kivételével mindennap. Ausztriál­an hétköznap és vasárnap 8000 osztr. bor. A Kül­politikáról írta: Andrássy Győr gróf A külpolitikában való teljes passzi­vitást és tétlenséget eleinte azzal az érveléssel fogadta el a nemzet, hogy egyelőre legjobb külpolitika a jó belpolitika. Ebben az érvelésben volt is igazság, de csak egy feltétel alatt, csak akkor, ha a belpolitika való­ban szabad lehetett volna és ha a külpolitikai izoláltság és tehetetlen­ség nem eredményezte volna azt, hogy belpolitikánkban szomszédaink­nak döntő szavuk van. Ellenséges szellemű, idegenek által reánk­­szorított belpolitika azonban ipso jure a legrosszabb külpolitika, mert csak azért kényszerítik reánk ellenségeink ezt a politikát, mert gyengít, mert káros ránk nézve. Ezért ma napról-napra nagyobb a vágyódás céltudatosabb, aktív kül­politika iránt és ez a vágyódás jele annak, hogy a magyar nemzet élet­fenntartási ösztöne nem halt el, régi politikai érzéke újra ébredezni kezd. Mert valóban jó belpolitikát is csak jobb külpolitika esetében fogunk folytathatni és amint a bukásunk a rossz külpolitika és a kívülről jövő veszélyek által idéztetett elő, úgy az emelkedésünket is csak a jobb kül­politika készítheti elő. Részletes külpolitikai terveket ki­fejteni nem lehet az én feladatom. Erre csak az vállalkozhatik, akinek kezében összefolynak a diplomáciai fonalak, aki betekinthet mindazon értesítésekbe, amelyeket külföldről napról-napra a külügyminisztérium nyer és aki érintkezésben leh­et kül­földi diplomatákkal is. És még attól is csak akkor várhatunk nyilvános részletes iránymegszabást, amikor a kívánt érdekünkben való orientáció biztosítva van vagy legalább éppen színvallás által biztosítható. Mi nem­ házalhatunk baráti kijelentésekkel, nem ajánlhatjuk fel szövetségünket, legalább addig nem, amíg nem tud­juk, hogy viszonzásra talál. Ezért ma nem is akarok külpolitikai irányelvekről írni, — ámbár meg van teljes világos képem arról, hogy mi volna kívánatos és mit kell akar­nunk, — csak néhány általános megjegyzést teszek külpolitikánk tervéről. Gyenge államnak, amely nagy lelki rázkódtatásokon és katasztrófá­kon ment keresztül, éppúgy kerülni kell a merész, kibívó politikát, mint az alázkodást és meghunyászkodást. A vakmerőség, a kockázat szelleme éppolyan veszélyes, mint a gyáva­ság. Bölcsesség és gyávaság nem azonos fogalmak, amint azt sok álbölcs hinni látszik. Ezeket csak a remény, az önérzet, az önbizalom emelheti és erősítheti, a gyávaság­­pedig e tulajdonságokat a nemzet lelkében megöli. A szerencsétlen­nek rátartósabbnak kell lenni, mint másnak. A gyávával senki sem számít, a gyávával senki sem kíméletes és ha azt mondják, hogy a reálpolitikusnak a tényleges erőviszonyokhoz kell alkalmazkodnia, úgy megjegyzem, hogy ez igaz ugyan, de a gyávaság a tényleges helyzetét az államnak is megrontja, befolyá­solja károsan, mert a gyávaság ön­magában véve már gyengeség. A gyengeség visszahat a velünk tár­gyalókra, más helyzetbe hoz velük szemben, mint amelyben volnánk, ha ezt a gyávaságot fel nem ismerték volna. Ez esetben nem követelőzné­nek olyan merészen, nem ébrednének olyan vágyak és tervek­kel, amelyek­nek előfeltétele éppen a saját gyá­vaságunk és az a tudat, hogy gyá- - vaságunknál fogva ellenállásra nem­­ fogunk bukkan­i. Különben az aktív külpolitikának nem a célja nekimenni a túlerők­nek, háborús politikát csinálni, ka­landokat hajszolni, intézkedni, hanem az, hogy olyan politikai konstellációt segítsen elő vagy olyanba tudjon belekapcsolódni, amely abba a hely­zetbe hoz, hogy legvitálisabb érde­keinket hatályosabban bírjuk meg­védeni, amint azt eddig tettük. S ne akarjunk aggresszív, felforgató kül­politikáit csinálni. Csak abba a hely­zetbe törekedjünk jutni, hogy er­kölcsi és anyagi érdekeink védel­mére képesebbek legyünk, mint eddig voltunk. Ne keressük a kockázat po­litikáját, de legyünk azzal teljesen tisztában, hogy kockázat nélkül a nemzet sorsán javítani nem fogha­tunk, hisz gyakran a semmittevés, a passzivitás a legnagyobb kockázat, mert biztos és elkerülhetetlen sülye­­déshez vezet. Míg a bátrabb eljárás­nál van egy kedvező és egy kedve­zőtlen lehetőség, a gyáva, lemondó politikánál rendesen csak az a kér­dés, hogy a két rossz között melyi­ket fogjuk élvezni és hogy a sü­lye­­dés milyen tempóban fog megtör­ténni. A felismert, kipróbált kislelkűség olyan lejtő, amelyen ellenfeleink vágyódásai, követelődzései automatice megnövekednek. Ne akarjunk nagy­hatalmi politikát, világpolitikást csi­nálni. Ne fenyegessük meg a nagy­­ántántot, amelynek léte ma poli­tikai szükség, ne higyjük azt sem, hogy a kisántántot darabokra tudjuk törni. Külpolitikai céljaink legyenek korlátozottabbak, teljesen egois­ták és csak arra törekedjünk, hogy­­ olyan helyzetbe kerüljünk, amelyben saját legégetőbb érdekein­ket meg tudjuk védeni. Ne vezessen revanche vágya, bosszú és gyűlölet. Ne feledjük el, hogy a béke egyik legnagyobb érdekünk, csak azon le­gyünk, hogy a békét becsületünkkel, önérzetünkkel, belső függetlenségünk­kel és legvitálisabb érdekeink meg­védésével egyesíteni tudjuk. Az új ember írta: H­otay István Ahogy végigsiet a folyosó piros szőnyegén, miközben barátainak és ismerőseinek köszönget, olyanok, akik esetleg pár hónap óta nem látták, alig ismernek rá, annyira megváltozott. Ki is volt ez vala­mikor ? — néznek utána csodálkozva. Lehetséges ily rövid idő alatt ekkora változás"? El kell hinniök, hogy lehet­séges, mert kétségbevonhatatlan bi­zonyíték, mint ragyogó valóság hir­deti, hogy nem álom, amit látnak. Leg­feljebb velük állt meg a világ néhány hónap óta, másokkal nagyot fordult, még­pedig, amint az mostanában ép­pen divatos: a konszolidáció irányá­ban. Ennek az új embernek — mert új ember ő minden ízületében, — egész megjelenése ezt a fordulatot, ezt a változást hirdeti: ropogó, sárga bagaria cipőjétől kezdve valódi angol szövetből készült, kissé a golfjáték­­hoz szabott ruháján keresztül diszkré­ten csíkos, puha selyemingéig, oly gondosan simára borotvált arcáig s a la Salisbury kettéválasztott haj­viseletéig. Szegény Csicsikovot, a Holt lel­kek alkuszát, aki nem tudott meg­lenni a „valódi hollandi vászonból készült ingek­ nélkül, s akit ez a gyöngéje a vámhivatalban bizonyos meg nem engedett tévedésekre csá­bított, megölné az irigység, ha látná ezeket a selyemingeket. Korunk hőse, a regényes Pecsorin, akit Ler­montov úgy állít elénk, mint a belülről sugárzó, magától értetődő, kissé fáradt, de utolérhe­tetlen ele­gancia személyesítőjét, talán meg­borzadna a csupa újnak ennyi nyers és hivalkodó halmozásától. Ama bizonyos Brummel talán más taná­csokat adott IV. György angol király­nak a tökéletes világfi öltözködésének titkairól, de Istenem, majd meg jó talán az is, amit valamikor Brum­mel tudott. A mi emberünk egyelőre még csak ott tart, hogy erősen illik rá Balzac mondása: az, aki egyszer már megszokta a munkát, sohase tudja az elegáns életet felfogni. A mi em­berünk még erősen munkában van. Ő ahhoz a típushoz tartozik, mellyel a háború, a két forradalom és ellen­­forradalom általános erkölcsi és tár­sadalmi válsága ajándékozott meg bennünket. Vagy hogy másképpen fogalmazzuk meg ugyanazt a dolgot: ha mindeddig nem értettük meg, miért követték ezek a kataklizmák egymást oly vad végletekben, mi volt a céljuk­­tulajdonképpen s mi az eredményük, elég a mi embe­rünkre nézni, hogy rájöjjünk a nagy titok nyitjára. Mindez azért volt, hogy az új ember meg­szülessék, úgy, ahogy magunk előtt látjuk. A politikában — ahogy a matematikusok mondanák — ő a megfelelője annak a válfajnak, me­lyet a gazdasági életben előbb a hadimilliomos, azután a siker csúnya és elhamarkodott jelzőjével bélyeg­zett meg a kortörténelem. Tagja annak a hatalmas uralkodóosztály­­nak, melynek egyedeit, magánosan vagy falkákba verődve, az utcán, a színházban, a dunaparti éttermek­ben, a nagy hotelek halljában, az úgynevezett budapesti éjjeli élet szo­morú üzemeiben már messziről fel­ismerheted, mert még ordít róluk is az új, autójuktól kezdve vad prém­jeikről éppúgy, mint az amerikai mozikalandorokat és a vonatrabló­kat utánzó, széleskarimájú, zöld ka­lapjukról vagy sötétkékre borotvált széles, a ragadozókéhoz hasonló arc­csontjaikról. A politika új embere éppúgy, mint a gazdasági csatamezőé, vagy a társadalmi felfordulásé, a közös, nagy ismeretlenség mélységeiből jön, esetleg éppen a forradalom káoszá­ból, ezért érzik egész valóján, fizikai és szellemi megjelenésén egyaránt a vad dulakodás letörülhetetlen nyugta­lansága. Mert már megérkezett ugyan, de még nem tudott se belül, se kívül végképpen egyensúlyba jutni Balzac azt mondja, hogy az elegáns élet a nyugalom megelevenítésének művészete. A mi emberünk még csak ott tart, hogy minden erő­feszítése a nyugtalanság lefékezésé­ben és elleplezésében merül ki. Utóda... ha Lesznek, többet fog­nak ismerni a Balzac­ nyugalomból, az unokák pedig talán már az arisztokrácia fáradtságát is túlozni fogják. A politikában az új ember típusa azelőtt se volt ismeretlen. Azelőtt is csináltak társadalmi és vagyoni kar­­riert a képviselői mandátum erejé­vel, de a régibb, nyugalmasabb viszonyok között az érvényesülés nem történhetett forradalmi hirtelen­séggel, meg voltak a maga konzer­vatív formái és fokozatai, a vagyon és tekintély pozícióit is jobban meg­szállva tartották a régebben meg­érkezettek, vagy az odaszületettek s nem lehetett őket máról-holnapra félretolni vagy lekonkurrálni. A for­radalmak összeomlasztották, össze­kuszálták, feldúlták azt a fél­száz éven át kiépített érdekhálóza­tot, mely a magyar politikában s a politika útján társadalmi vagy anyagi téren a felemelkedés tempó­ját szabályozta és biztosította. A nagy omlás betemette a régi utakat és elszakította a régi összeköttetése­ket. A vízözön hullámaiból új poli­tikai és gazdasági tényezők emel­kedtek ki, a gazdasági világnak az uj politikai erőkkel szemben uj kapcsolatokra volt szüksége s az uj politikusoknak amazokkal szemben ugyanilyenekre. Az ismerkedés, az egymás felé tapogatózás hamar meg­kezdődött s miközben a nyilvánosság küzdőterei, a parlament, az újságok, a népgyűlések harcias jelszavaktól visszhangzottak s miközben úgy lát­szott, mintha örökre kiegyenlíthetet­­­len ellentétek törnének egymásra s miközben a nézőközönség vagy a naivak, akik a küzdelemben maguk is résztvettek, ezt igy is érezték és szentül igy hitték, — a háttérben szakadatlanul folyt a »kiegyenlítés” csendes munkája s megindult az egymásrautalt erők uj elhelyezkedése. Örök törvénye ez a világ folyásának. Egy orosz haditudósító könyvében olvastam, hogy a fecskék a támadá­sok és ellentámadások pergőtűzén

Next