Magyarság, 1923. március (4. évfolyam, 48-73. szám)
1923-03-24 / 68. szám
4923 március 24. szombati óra 30 korona Előfizetési árak: Btegyedévre 1700 korona Egy hóra 600 korona Egyes szám ára 30 korona Ausztriában hétköznap és vasárnap 1500 osztr. kor. Felelős szerkesztő: Mitotay István *» Budapest, IV. évf. 68. (073.) szám Szerkesztőség a VII. kerület, Miksa utca 8. szóm® Telefon: József 68-90, József 68-91. Kiadóhivatal, VII. kerület, Miksa-utca 8. Telefon: József 68-92. Megjelenik hétfő kivételével mindennap. Jászi Oszkár - munkában írta: Ludwig Ernő Bocsánatot kérek Seton Watson úrtől, akit eddig könyveimben, brosúráimban, cikkeimben úgy állítottam be, mint aki a külföldön Magyarország reputációjának lerontására legtöbbet tett. Igaz, hogy ügyünknek mindig ádáz ellensége volt és ma is az, amint a Times-hoz intézett legújabb leveléből kitűnik. Nem tudom, hogy a csehek zsoldjában állott-e, amint a Hlinka-féle levél körül kipattant hírek bizonyítani igyekszenek, vagy hogy valami altruisztikusan gondolkozó, elnyomott nemzetekért rajongó szobatudós. Ez a része a dolognak engem sohasem érdekelt. Csupán a tényeket néztem. Ott látom többek között az ő levelét,melyet 1908-ban főbesúgójának, Stefanek Antal tanárnak írt, melyben egyenesen felbuzdította őt, hogy számadatokról is gondoskodjék, melyek Magyarországra terhelőek. Seton Watson azok közé a nemtelen karakterek közé tartozik, akik titkos alagutakon gyűjtik adataikat, hogy egy nemzetnenk a becsületét lerontsák velük. Ámde a hírhedt Scotus Viator utóvégre nem magyar állampolgár és nem tartom kizártnak, hogy a múltban talán volt olyan idő, amikor hajlandónak mutatkozott ő is, hogy Magyarország érdekében propagandát csináljon, de a mi nemtörődömségünk, Pató Pál vagy Hübele Balázs-féle jellemtulajdonságaink elriasztották országunktól. Annak idején, 1921-ben a Magyarság hasábjain kikeltem Colonel Wedgwood fehér-terror brosúrája ellen, mely az akkori British Labour Party küldöttségének itteni megfigyelései alapján készült. Hely tekintettem eljárásunkat, mely ezt a látogatást úgyszólván előmozdította. Papiros-szuverenitásunkat nem kellett volna még egy fokkal leszállítani azáltal, hogy idegeneknek inspekciós jogokat engedélyezünk itteni közállapotaink elbírálására. Mit szólna a British Labour Party, hogyha egy magyar munkásbizottság Izlandba ellátogatna — angol hivatalos hozzájárulással — és azután külön kiadásban jelentést adna ki azokról azatrocitásokról, melyek az utóbbi 3- év alatt Izland déli részeiben történtek ?! Ugyanazt a hibát követtük el akkor, mikor a genfi nemzetközi munkahivatalt külön meghívtuk, hogy ő is szakértői véleményt adjon az itteni állapotainkról. A svájci delegáció a kécyes megbízatásnak eleget is tett és a »Liberté syndicate en Hongrie« című brosúrában beszámolt a látottakról. Nem akarom, hogy bárki is félreértse megjegyzésemet. Nem azt hibáztatom, hogy nem akartuk »eltussolni« közállapotainknak a háború, a csonkítás és két nemzetölő forradalom folytán úgyszólván elkerülhetetlenné vált néhány visszásságát, csupán azt, hogy itt is, mint másutt és máskor rossz pszichológusok voltunk. Nem tudtuk megérteni, hogy egy országnak belső állapotai, jogrendje felett elfogulatlan ítéletet csupán annak az országnak a polgára mondhat vagy legfeljebb egy olyan külföldi, aki itt állandóan közöttünk él. Azok, akik idegen országból ellátogatnak hozzánk, csupán egyéni latkörükből nézik a dolgokat és még ha jóindulatnak is irányunkban, nem találják meg a kellő mértékét az angol vagynem tudom bármilyen más »Labour conditions” és a magyar munkásviszonyok között. Csupán rendkívüli tárgyilagossággal felruházott, analitikus elmék képesek mentesíteni magukat azoknak a velük született, beléjük oltott előítéleteknek befolyása alól, melyek különben az átlagos utazónak látását elhomályosítják és őt tárgyilagos összehasonlításokra képtelenné teszik. Hiszen a mostani abnormális viszonyok mellett már az ismerő képtelenség, hogy valaki a mai Magyarországot, a hahora legnagyobb szenvedőjét és az itteni állapotokat bármilyen más országgal és annak állapotaival összehasonlítani akarja. Azoknak, akik idegen létükre Magyarországot legáncsolták a múltban vagy most is megtámadják, mert a nemzetellenes két forradalom által iziben-röviden megrendített magyar népietek aránylag kis ideig kitombolta magát és elégtételt keresett magának azokért a kimondhatatlan sérelmekért és megaláztatásokért, melyeknek 1918 októberétől egészen 1919 július végéig szenvedő részese volt, nem tehetünk szemre, hányást. Nem ismerik ők Magyarország múltját, nem érthetik a magyar nép lelkét. Nem is beszélve azokról, akik — mint az amerikai egyetem egy tanára — komolyan azt gondolták a háború alatt, hogy Magyarország voltaképpen Németország egy tartománya és Berlin országunk fővárosa. De itt vannak azok, akik immár több év óta külföldre menekültek, mert lelkiismeretük furdalásai kiüldözték őket. Nem a kommunista népbiztosokra vagy gyilkos segédtisztjeikre gondolok, hanem azokra, akiknek kezéhez szorosabb értelemben nem tapad vér, de akik a nemzet megcsonkítói és gyilkosai lettek akkor, amikor az utcasöpredék szeszélye egy októberi hajnal pirkadásával a hatalom bársonyszékébe ültette őket. S ezek közül talán senki sincsen, aki a magyar nemzet és minden tisztességesen gondolkozó magyar ember megvetését inkább megérdemli, mint Jászi Oszkár.Jászi Oszkár régebben is nagy ellensége volt nemzetünknek és fajunknak. De nem igen vettünk tudomást róla. Ekkor ő az áltudós sértett büszkeségével elfordult tőlünk. Idegenszerű tudákosságának csimborasszói magaslatairól lesajnálva az ázsiai tudatlanságú magyar népet, akülföldnek lett egyik besúgója ,Magyarország ellen. Német munkái, melyek közül különösen kettőt nevezek meg: »Her Werdegang der Nationalstaaten und das Nationalitätenproblem« és a Zusammenbruch des Dualismus und die Vereinigten Donaustaaten, kárörömet váltottak ki azoknál, akik mindenkor szívesen vették, hogyha valaki a tudományosság látszatával megtámadta nemzetiségi politikánkat. Már akkor is felkínálta magát ellenségeinknek azáltal, hogy Magyarországot a külföld közvéleménye előtt kompromittálta. Mikor nemzetiségi miniszter lett a Károlyi és Linder bűnös garázdálkodása mellett, az ő esztelen gyámoltalansága volt az, ami Magyarország megcsonkítását megkönynyítette, sőt úgyszólván lehetővé tette. Jászi nagy lelkibarátja Seton Watsonnak, akire legújabb, nemrég megjelent könyvében: »Magyariens Schuld. — Ungarns Sühne« többször hivatkozik. Ebben a munkájában világosan beigazolta, hogy mindig titkos ellensége volt területi integritásunknak és" ma viszont nyíltan kipellengérezi »volt hazájának«, ama fiait, akik a revansgondolatot ébrentartják a magyar nem- Egy vasárnapért írta: Vértessy Gyula (Utánnyomás tilos) Valami bizományi irodában volt alkalmazva mint gépírónő, de a pénztárt is ő kezelte. A főnökei, aBraun és Barnac cég, megbíztak benne, szerették is mint rendes, pontos, megbízható alkalmazottjukat, arra azonban jó tulajdonságainak minden méltató elismerése mellett sem voltak hajlandók, hogy havi húszezer koronánál magasabbra emeljék a fizetését. — Az üzlet teherképessége — mondta Braun úr — nem bír meg többet. — Mi szolid vállalat vagyunk — lódította Barna úr — mi nem dobálhatjuk a pénzt még önnek se, Ágnes kisaszszony, akit pedig végtelenül becsülünk s akinek munkássága nagy érték nekünk. Ágnes kisasszony tehát maradt a maga rongyos húszezer koronájával, ebben a rettenetes drága világban. Tihamér ur, »halasi Halassy Tihamér, himlatnok a m. kir. belügyminisztériumban*, amint ezt mindenki leolvashatta a nemesi koronás névjegyeiről — sokszor a fejéhez is vagdosta, hogy nem szégyenli magát ilyen éhbérért dolgozni ! Arról persze bölcsen hallgatott, hogy a minisztériumban, ahol irattárs kezelődijnek, ő se sokddal magasabb éhbért kap. És Ágneska, szegény, csakugyan szégyene is magát, hogy egy olyan előkelő úr, amine Tihamér úr, egy ilyen koldus kisleánykát tüntet ki a szerelmével. Mert a kis naiv teremtés kitüntetésnek vette ezt a szerelmet az előkelő úr részéről, aki különben, a kinézését tekintve, csakugyan olyan elegáns űrszámba ment, hogy senki se hitte volna róla, úgy első látásra, hogy csak afféle kis dijnokocska, aki azonban harminckoronás menza-ebédeket eszik, azaz inkább koplal végig, csakhogy a kapott közalkalmazotti szövetekből elegáns szabóval varrathasson magának ruhát. Akkor vasárnap délután is, mikor a Margitszigeten sétálgattak együtt, látszott Tihaméron, aki olyan volt, mintha a skatulyából szedték volna elő, hogy szinte restellt, hogy Ágnesen olyan kopott, divattalan ruhácska és olyan avult, rosszulálló kalap van. A cipőjére is sokszor le-lenézegetett, lenéző, lesajnáló tekintettel. Nem csoda, olyan ormótlan, durva bőrcipő volt azokon a csinos, formás lábacskákon. Nem szólt semmit, de Ágneska kiérezte az egész délutáni rossz kedvéből a hallgatag szemrehányást. Este, mikor elváltak, meg is kérdezte tőle : — Amiért voltál olyan rosszkedvű! — Bántott valami. — Ugye az, hogy én olyan koldusán vagyok öltözve ? Szégyenled magad velem! — Dehogy! A világért se ! Csak lásd édesem, mégis szeretném, ha egy kicsit többet törődnél magaddal. Ez a cipő is . .. — Nem tudtam drágábbat venni olcsón pedig csak ilyeneket kapni. Szívesen segítenék rajtad, de jól tudhatod, hogy tűniket, úgynevezett nagyságos árukat is, nagyon gyengén fizet az állam ! És a pénz, amit kapok, nekem magamnak kell, hogy állásomhoz méltóan tudjak élni és ruházkodni. Elvégre én nem járhatok butikokba ebédelni, vacsorázni s a jobb helyek mind drágák. — De kérlek, csak nem gondolod, hogy elfogadnék tőled bármit is. — Ha megkapom az örökségem, anyai nagybátyámtól, a bárótól, akkor minden másképpen lesz! Először is feleségül veszlek. Amint már annyiszor mondtam. Oh igen! Tihamér úr ezt az örökséghistóriát, anyai nagybátyjáról, a nemlétező báróról, minduntalan feltálalta. S a valószínűtlen, buta, hazug mesében úgy hitt ez a csacsi kis leány, mint a szentírásban. Ha megkapja Tihamér az örökséget, első dolga lesz ez az oltár elé vezetné. S akkor milyen boldogok lesznek! Az ő férje lesz ez az előkelő, gavallér úr, aki öt, arra érdemetlen kis jelentéktelen leányt, már most is úgy szereti. S ő ezt a szerelmét úgy hálálja meg, hogy szégyent hoz rá!... De nem is teszi többet! Addig nem mutatja magát vele, míg hozzá méltóan nem tud megjelenni. A következő vasárnapokon hiába is hívta sétálni Tihamér az Ágnest. Vagy nem ért rá, vagy beteg volt, de mindig talált rá okot, hogy kibújjon a séta alól. Annál inkább meglepte Tihamért, amint egy szombaton este, mikor megint elment hívni őt másnap délutáni sétára. Ágnes kijelentette, hogy holnap jöjjön el ,már délfelé, mert a korzóra akar vele kimenni. Tihamér nem mondta ugyan, ha magában dohogott, hogy holnap a korzón kell mutogatni magát ezzel a szegényesen öltözött kis fruskával, akivel elég kellemes ugyan a szoba-’ban, ahol nem látja senki, csókolózni és amellett, ez elég olcsó mulatság is, de az uitcán bizony, pláne a korzón, nem valami nagy dicsőség lesz vele sétálni! De hát már mit tegyen? Elvégre ennyi áldozatot mégis csak meghozhat ezért az olcsó szerelemért. És másnap a derék fiatal urat a lehető legkellemesebb meglepetés érte. Ágnes a legelegánsabb ruhában, vadonatúj kalapban, pompás lakfélcipőben fogadta. A különben is szép leány gyönyörű volt, így felöltözve Tihamér, aki eddig nem is valami túlságos sokra becsülte a zsákmányát (hiszen a szegény koldus szépség nem tudott kellőképpen érvényesülni a szegényes ruhákban, avult kalapokban, ormótlan cipőkben), most egyszerre szerfölött büszke kezdett rá lenni. És mit sem törődve vasalt nadrágja vasalásának a begyűrődésével, őszinte elragadtatással vetette magát előtte térdre: — Királynőm!— És a kis királynő sírni szeretett volna. Mert ekkor látta először, hogy szerelmese őtőle magától soha se vett annyira elragadtatva, mint most a ruháitól. lenem azért a nap gyönyörűen tel el. Tihamér olyan előzékeny, gyöngéd, figyelmes tán még sedta sem volt,mint ekkor!banflyta büszkén lépegetett