Magyarság, 1924. szeptember (5. évfolyam, 181-202. szám)

1924-09-27 / 202. szám

1924 szeptember 28, vasár­nap MAGYARSÁG Orbán Antal műtermében — A Magyarság tudósítóidtól — Az állványokon készülő szobrok álla-­t­­ak letakarva. A szekrényeken portól , hamvas gipszszobrok. A falakon rajzok,­­ festmények — csak úgy, rendezetlenül , odatűzdelve. Szerteszét mindenfelé apró szerszámok hevernek — langyos össze­visszaságban, ahogy a munkából vala­mikor ottmaradtak. Az állványok, spanyolfalak és öreg­ségtől gyanús képességű székek között szüntelen mozgással jár-kel Orbán An­tal. A szobrain is ugyanez a szüntelen mozgás, csakhogy patetikusan. A nyug­talanság itt már nagy, fenséges — kissé barokkos izű. A »bajtársak«, katonafiá­tól búcsúzó öreg magyar, a nagyatádi hősök emléke, stb., minden szobrán libegő, testre rátapadó drapéria, egy­­egy visszavágódó kabátszárny, görcsösen markoló ujjak, összefeszülő szemöldö­kök és duzzadó izmok. A mozgásnak és formáknak ebben a hangsúlyozott kife­jezésében, az érzeteknek a természeten túlnö vesztésében van az, ami Orbánt a legmodernebb művészeti törekvésekhez éppen úgy viszonyítja, mint a legrégeb­biekhez. — Barokk ? Persze, hogy barokk . . . De expresszionizmus ... no az már aztán igazán nem. Voltaképpen mi is az, hogy expressz­ionizmus. Semmi, di­vat. Minden ilyen uralkodás csak divat. Művészet csak egy van. De az aztán van — és örök. A divat, az elmúlik. Legyint a kezével. Néhányat fordul, aztán tűzbejön, olyan hevesen, dühösen beszél, olyan szenvedélyesen cáfol, bizo­nyít, mintha minden vágya csak az volna, hogy engem meggyőzzön. Ülök, hallgatom és közben látom, hogy hogyan izzik át az egész ember. Nem tűr közbe­szólást, ellenvéleményt­­sem hallgat meg. Fanatikus nagy áradattal beszél, mert erős hite van — önmaga. Zsebredugott kezekkel járkál, puha vont lépésekkel, aztán egyszerre szenvedélyes gesztu­sokba szakad. Beszél, szinte kiált, hogy »a kritika, a sajtó bűnös abban, hogy ide jutottunk«, stb., stb. De hogy kibeszélte magát, egyszerre lehiggad. Szántó minden átmenet nélkül, nagyon impulzív emberek csapongásával, hirte­len felderül. A hangja is egyszerre vi­dám csengetyűvé fiatalodik. A félhomályos műteremben villogó szeme nevet. Gondtalan és könnyű sza­vakat szór maga köré, közben tesz-vesz. Lágy és meleg mozdulatai szinte nyo­mot hagynak a sűrű homályban. — Igen érdekes, igen mulatságos eset. Hallgassa csak meg. Pár héttel ezelőtt egy kritikussal találkoztam a Kioszk­ban. Uzsonnáztunk és beszélgettünk. Mikor elbucsuzóban vagyunk, felveszem a székről a kalapomat s alóla ezt a pár fényképet. Kérdi, hogy mi az? Semmi különös — mondom — a kálváriám né­hány stációja, és rendre átadom a ké­peket. Lelkesedik egyre jobban tüzel, hogy milyen szép, nagyszerű. Áradozik, én meg csak mosolygok. Hirtelen arra gondolok, hogy »no megállj« , és azt mondom: »Még itt vannak mind a mű­termemben, ha érdekek gyere át, szike­sen megmutatom«. Átmegyünk. Bennem a nevetés pukkanásig feszül, de csak Ah­imén. Bemutatkozik, szemei figyelmesen i­s­­nek előre, meghajol mélyen és komo­lyan, bubifrizurája arcába csapódik, ka­lapját szertartásosan tartja kezében, az­után megindul, tekintélyes tartással, ko­moly igyekvéssel lépked, egyszerre meg­fordul, kis grimasszal jelzi, hogy hiszen csak tréfáltam és bájos, szinte bocsánat­kérő mosoly ömlik el arcán. A publikum érzi a jelszót, hogy nevessünk együtt és mindenki kacag, pedig hiszen mi sem történt. Kezdődik a játék és Jackie meg­jelenik, mint herceg. Hol látott ez a gyermek főhercegeket, Amerikában, amint a tömeg hódolatát fogadják? A saját fontosságának, felsőségének tudata benne fekszik a tartásában, a királyi kegy néha egy-egy moderált mosolyban tetszik megnyilatkozni. Egy pillanatra­­ nem esik k­i a szerepéből, mint az igazi nagy színészek, áthasonul az ábrázolt alakká, talán el is felejti, hogy ő Jackie Coogan, egészen herceg, a monar­­chikus állam trónörököse. Mikor kisza­badul a palotából és az etikett bilincsei alól, gyermeki lelke szabadon csapong a mutatványos fiával való barátságban, de egy-egy ügyetlen, az alacsonyrendű környezethez idomulni akaró indulat el­árulja a paine-et. Bámulatos az ösztön, amivel a karaktert a mozdulatokból ösz­­szesi­riti és kivonja, nem hadonász, nem izgul, hogy megértesse magát; egy-egy nyugodt és tömör gesztus a megfelelő helyen, mint kevés hangsúlya a nagy színésznek, aki többet ér el vele, mintha állandóan harsogna. Mikor a legkomi­­kusabb, akkor a legkomolyabb, azonban komikai vénája ,túlzásba sohasem ke­vül, mindig finom, mindig kedves — olyan, mint az életben. Az efeliten: Jónapot! — jön be az ajtón felöltőben, hosszúnadrágos matrózruhában, sapká­ját könnyed hanyagsággal lóbázva,­ rá sem néz az utánaözönlő suite-re, egyene­sen és biztosan a szoba kiugró részében levő fényképezőgéphez megy, alighogy lehozzák róla a kabátot, már ül a széken és pózol a fényképésznek, mint aki tudja, hogy ezen mindenesetre át kell esni. Hogy tartsam a fejem? Jó lesz így? Megvan már? Na most én veszem le azogát , és vizsgálat alá veszi a foto­gráfust és nagy komolyan elcsettenti a képzeletbeli gépet. Most feláll a székre, hogy jobban nekiadja magát a csevegés­nek, melyben természetesen ő viszi a szót. — Nagyon szeretek itt Londonban, láttam a Tower-t és a medvéket etettem, tudja az Állatkertben. A legjobban sze­retem a golfot, meg a kutyámmal ját­­­szani, de azt most otthonhagytuk. A legislegjobban mégis azt szeretem, mikor játszom a mozinak. Tudja, a Robinson Crusoe-ban, mikor ott vagyok a szige­ten és a fehér lányt meg akarom men­teni és a kannibálok jönnek, akkor fel­emelem a­ puskámat, így, és a következő pillanatban ... — most egy utó­rhetet­­len áthidaló mozdulatot tesz — a többit láthatja a moziban, ő maga is elmoso­lyodik, élvezi a hatást. Általában a ki­fejezés állandóan változik az arcán, olyan, mint egy kaleidoszkóp, most ko­molyan néz, most felvillannak a Szemei, az elbeszélést illusztrálja egy-egy jelen­tőségteljes pillantással és ha valami mu­latságoshoz ér, széles, bájos, szívbéli mo­soly ül ki arcára. — Írjam le a neve­met? Igen, rögtön, csak átnézem a lapot. — Éppen most hoztak egy újságot, azt kiteríti az asztalra, kényelmesen leül hozzája és pár pillanatig belemerül sa­ját arcképének tanulmányozásába. —­­ Na, most gyerünk az autogrammokkal. Valaki egy tollat nyújt felé, kegyesen, de elragadó bájjal bólint köszönetét felé és leírja a nevét, úgy, ahogy itt követ­kezik. Ha beszéd közben olyan, mint egy fel­nőtt, egészen gyermek, mikor ír, lassan k­anyarítja a betűket, szinte rajzolja csuklyáját mozgatva. Most újabb foto­­grafálás következik, a fényképésznek az az ötlete, hogy Jackie egy kicsi mozi­gépet forgasson­ a saját filmjével. Jackie-nak tetszik az eszme, otthonosan elhelyezkedik a gép előtt, forgatja, ta­nulmányozza. Mikor a fényképész arra kéri, álljon meg, lassan megmerevedik, csak a szeme pislog a fényképész felé s a szája szögletébe kanyarodik valami huncutkás vonal; amint a gép elcsattan, mintha tust húzna a fotografáláshoz, rázendít a gépet berregtetni, mint egy ördögmotollát forgatja őrült tempóban s mialatt mindenki hahotázik, komolyan és ártatlanul végignéz az embereken, mintha nem tudná, miről van szó —, egyszóval, olyan, mint a filmen. Még nincs 10 éves és már van esetiörténete. Szülei színészemberek, apja newyorki, anyja san franciscoi születésű, mind­ketten táncos revükben, vaudeville-ekben léptek fel, így is kerültek össze. Egy­szer Newyork egyik színházában az idő­sebb Coogan-nak volt jelenése, mikor azt vette észre, hogy a publikum figyelme róla elterelődik és harsogó kacagásban tör ki. Körülnézve, legnagyobb meglepe­tésére 20 hónapos fiát látja, aki egy őri­zetlen pillanatban kisétált a­­papához a színfalak mögül, hová anyja vitte el. Ez volt Jackie első szereplése a publikum előtt. Négyéves korában szerepelt másodszor a színpadon, amikor Coogan orfeum­társulatának egy hölgytagja léptette fel. Ekkor részint tánclépésekkel, részint imitációkkal szórakoztatta a közönséget. Az előadást véletlenül — a sors akarata folytán — végignézte Charlie Chaplin. Ettől kezdve Jackie pályája ki volt szabva. Chaplin meglátta kivételes mi­mikai készségét és megtalálta a fiút, akit évek óta keresett a »Kid« című filmhez. Azután tudjuk, hogy következ­tek a filmek egymásután halmozva sike­reit és dagasztva népszerűségét. Ma, 10 éves korában, európai útja diadalát és csaknem olyan nehéz hozzájutni, mint Amerikában a walesi herceghez. Jackie minden szaváról és mozdulatáról az új­ságok naponként beszámolnak. A szál­loda előtt, hol Jackie-nak 12 szobás lak­osztálya van, tömegek ácsorognak órákig, hogy csak egy pillanatra is lássák. Ha autójába beszáll, az autó nem tud el­indulni a rajongóktól, máshol meg nem tud kiszállni a tömegtől. Jackie-ból egy sereg ember él, London neves miniatűr­­festőnője rajzolja és egy közismert szobrásznő mintázza és Jackie egy dél­előtt fogadja a sajtót . . . Azt hinnők, hogy egy tízéves gyerek­­ről lévén szó, mindez nevetséges, de mi­helyt a közelébe kerülünk, megejt az igazán kivételes lénye, a báj a moso­lyában s az intelligencia a szemében. Mindezt nem találom a szüleinél, nem is hasonlít rájuk, úgy kell lenni, hogy a zseni elszigetelt jelenség, mely nem mu­tat sem eredetet, sem rokonságot senki­től semmivel. Jackie édesanyja meséli nekem, hogy most annyifelé mennek a kontinensen, nem hiszi, hogy Budapestre eljussanak, hanem egy más alkalommal okvetlen el fognak látogatni. Jackie az egyetlen gyermeke. Mindenesetre jól választott. Nem szólva a szikrázó gyémántgyűrűk­ről, autóról és Jackie egyéb ajándékai­ról, mindennél több lehet az a boldog­ság, melyet egy anya tehetséges és kö­rülrajongott gyermeke láttán érez. Baranyai Erzsébet läd­le Ceogan London, szept. 18 (A Magyarság tudósítójától) Kálváriarészlet Orbán a nagyatádi hősi emléket mintázza e­­ Kálváriarészlet várok. Az én barátom ott áll a kálvária előtt, nézi-nézegeti, aztán újra lelken­dezik, végül azt kérdi: »Miért nem ál­­lítod ki? Micsoda szenzáció volna! Persze — tavasszal ,még nem volt ké­szen?« Hát csak éppen erre vártam: »Dehogy nem volt készen. Sőt ki is állítottam. Sőt díjat is nyertem vele... Természetesen a te figyelmedet vala­hogy elkerülte ez a kis kálvária. Csak úgy lehet, hogy nem említetted meg a referádádban.« — Ez így történt és ez a kritika. Nem éppen csak minálunk. Mindenütt a világon... De nem baj! — Azért csak megélünk. Lám ez volt az életem­ben a tizenhatodik díj. Tizenhat komoly elismerés. — Aztán, lám munkám is van elég. Nemrégiben leplezték le Nagyatádon a hősök emlékére emelt szobromat. És a napokban lesz a szekszárdi emlék át­adása. Erre az emlékre különösen büszke vagyok, mert tudtommal az egész országban ez az első hősök emlé­kére emelt szobor, ami bronzból készül. Most ezt a portrét csinálom. Sietnem kell vele, hogy befejezzem még mielőtt az iskola megnyílnék. Aztán meg jön a tél is — és akkor befagy itt minden. Befagy a művészet is... Szokolay Béla GS 7

Next