Magyarság, 1924. szeptember (5. évfolyam, 181-202. szám)
1924-09-27 / 202. szám
1924 szeptember 28, vasárnap MAGYARSÁG Orbán Antal műtermében — A Magyarság tudósítóidtól — Az állványokon készülő szobrok álla-tak letakarva. A szekrényeken portól , hamvas gipszszobrok. A falakon rajzok, festmények — csak úgy, rendezetlenül , odatűzdelve. Szerteszét mindenfelé apró szerszámok hevernek — langyos összevisszaságban, ahogy a munkából valamikor ottmaradtak. Az állványok, spanyolfalak és öregségtől gyanús képességű székek között szüntelen mozgással jár-kel Orbán Antal. A szobrain is ugyanez a szüntelen mozgás, csakhogy patetikusan. A nyugtalanság itt már nagy, fenséges — kissé barokkos izű. A »bajtársak«, katonafiától búcsúzó öreg magyar, a nagyatádi hősök emléke, stb., minden szobrán libegő, testre rátapadó drapéria, egyegy visszavágódó kabátszárny, görcsösen markoló ujjak, összefeszülő szemöldökök és duzzadó izmok. A mozgásnak és formáknak ebben a hangsúlyozott kifejezésében, az érzeteknek a természeten túlnö vesztésében van az, ami Orbánt a legmodernebb művészeti törekvésekhez éppen úgy viszonyítja, mint a legrégebbiekhez. — Barokk ? Persze, hogy barokk . . . De expresszionizmus ... no az már aztán igazán nem. Voltaképpen mi is az, hogy expresszionizmus. Semmi, divat. Minden ilyen uralkodás csak divat. Művészet csak egy van. De az aztán van — és örök. A divat, az elmúlik. Legyint a kezével. Néhányat fordul, aztán tűzbejön, olyan hevesen, dühösen beszél, olyan szenvedélyesen cáfol, bizonyít, mintha minden vágya csak az volna, hogy engem meggyőzzön. Ülök, hallgatom és közben látom, hogy hogyan izzik át az egész ember. Nem tűr közbeszólást, ellenvéleménytsem hallgat meg. Fanatikus nagy áradattal beszél, mert erős hite van — önmaga. Zsebredugott kezekkel járkál, puha vont lépésekkel, aztán egyszerre szenvedélyes gesztusokba szakad. Beszél, szinte kiált, hogy »a kritika, a sajtó bűnös abban, hogy ide jutottunk«, stb., stb. De hogy kibeszélte magát, egyszerre lehiggad. Szántó minden átmenet nélkül, nagyon impulzív emberek csapongásával, hirtelen felderül. A hangja is egyszerre vidám csengetyűvé fiatalodik. A félhomályos műteremben villogó szeme nevet. Gondtalan és könnyű szavakat szór maga köré, közben tesz-vesz. Lágy és meleg mozdulatai szinte nyomot hagynak a sűrű homályban. — Igen érdekes, igen mulatságos eset. Hallgassa csak meg. Pár héttel ezelőtt egy kritikussal találkoztam a Kioszkban. Uzsonnáztunk és beszélgettünk. Mikor elbucsuzóban vagyunk, felveszem a székről a kalapomat s alóla ezt a pár fényképet. Kérdi, hogy mi az? Semmi különös — mondom — a kálváriám néhány stációja, és rendre átadom a képeket. Lelkesedik egyre jobban tüzel, hogy milyen szép, nagyszerű. Áradozik, én meg csak mosolygok. Hirtelen arra gondolok, hogy »no megállj« , és azt mondom: »Még itt vannak mind a műtermemben, ha érdekek gyere át, szikesen megmutatom«. Átmegyünk. Bennem a nevetés pukkanásig feszül, de csak Ahimén. Bemutatkozik, szemei figyelmesen isnek előre, meghajol mélyen és komolyan, bubifrizurája arcába csapódik, kalapját szertartásosan tartja kezében, azután megindul, tekintélyes tartással, komoly igyekvéssel lépked, egyszerre megfordul, kis grimasszal jelzi, hogy hiszen csak tréfáltam és bájos, szinte bocsánatkérő mosoly ömlik el arcán. A publikum érzi a jelszót, hogy nevessünk együtt és mindenki kacag, pedig hiszen mi sem történt. Kezdődik a játék és Jackie megjelenik, mint herceg. Hol látott ez a gyermek főhercegeket, Amerikában, amint a tömeg hódolatát fogadják? A saját fontosságának, felsőségének tudata benne fekszik a tartásában, a királyi kegy néha egy-egy moderált mosolyban tetszik megnyilatkozni. Egy pillanatra nem esik ki a szerepéből, mint az igazi nagy színészek, áthasonul az ábrázolt alakká, talán el is felejti, hogy ő Jackie Coogan, egészen herceg, a monarchikus állam trónörököse. Mikor kiszabadul a palotából és az etikett bilincsei alól, gyermeki lelke szabadon csapong a mutatványos fiával való barátságban, de egy-egy ügyetlen, az alacsonyrendű környezethez idomulni akaró indulat elárulja a paine-et. Bámulatos az ösztön, amivel a karaktert a mozdulatokból öszszesiriti és kivonja, nem hadonász, nem izgul, hogy megértesse magát; egy-egy nyugodt és tömör gesztus a megfelelő helyen, mint kevés hangsúlya a nagy színésznek, aki többet ér el vele, mintha állandóan harsogna. Mikor a legkomikusabb, akkor a legkomolyabb, azonban komikai vénája ,túlzásba sohasem kevül, mindig finom, mindig kedves — olyan, mint az életben. Az efeliten: Jónapot! — jön be az ajtón felöltőben, hosszúnadrágos matrózruhában, sapkáját könnyed hanyagsággal lóbázva, rá sem néz az utánaözönlő suite-re, egyenesen és biztosan a szoba kiugró részében levő fényképezőgéphez megy, alighogy lehozzák róla a kabátot, már ül a széken és pózol a fényképésznek, mint aki tudja, hogy ezen mindenesetre át kell esni. Hogy tartsam a fejem? Jó lesz így? Megvan már? Na most én veszem le azogát , és vizsgálat alá veszi a fotográfust és nagy komolyan elcsettenti a képzeletbeli gépet. Most feláll a székre, hogy jobban nekiadja magát a csevegésnek, melyben természetesen ő viszi a szót. — Nagyon szeretek itt Londonban, láttam a Tower-t és a medvéket etettem, tudja az Állatkertben. A legjobban szeretem a golfot, meg a kutyámmal játszani, de azt most otthonhagytuk. A legislegjobban mégis azt szeretem, mikor játszom a mozinak. Tudja, a Robinson Crusoe-ban, mikor ott vagyok a szigeten és a fehér lányt meg akarom menteni és a kannibálok jönnek, akkor felemelem a puskámat, így, és a következő pillanatban ... — most egy utórhetetlen áthidaló mozdulatot tesz — a többit láthatja a moziban, ő maga is elmosolyodik, élvezi a hatást. Általában a kifejezés állandóan változik az arcán, olyan, mint egy kaleidoszkóp, most komolyan néz, most felvillannak a Szemei, az elbeszélést illusztrálja egy-egy jelentőségteljes pillantással és ha valami mulatságoshoz ér, széles, bájos, szívbéli mosoly ül ki arcára. — Írjam le a nevemet? Igen, rögtön, csak átnézem a lapot. — Éppen most hoztak egy újságot, azt kiteríti az asztalra, kényelmesen leül hozzája és pár pillanatig belemerül saját arcképének tanulmányozásába. — Na, most gyerünk az autogrammokkal. Valaki egy tollat nyújt felé, kegyesen, de elragadó bájjal bólint köszönetét felé és leírja a nevét, úgy, ahogy itt következik. Ha beszéd közben olyan, mint egy felnőtt, egészen gyermek, mikor ír, lassan kanyarítja a betűket, szinte rajzolja csuklyáját mozgatva. Most újabb fotografálás következik, a fényképésznek az az ötlete, hogy Jackie egy kicsi mozigépet forgasson a saját filmjével. Jackie-nak tetszik az eszme, otthonosan elhelyezkedik a gép előtt, forgatja, tanulmányozza. Mikor a fényképész arra kéri, álljon meg, lassan megmerevedik, csak a szeme pislog a fényképész felé s a szája szögletébe kanyarodik valami huncutkás vonal; amint a gép elcsattan, mintha tust húzna a fotografáláshoz, rázendít a gépet berregtetni, mint egy ördögmotollát forgatja őrült tempóban s mialatt mindenki hahotázik, komolyan és ártatlanul végignéz az embereken, mintha nem tudná, miről van szó —, egyszóval, olyan, mint a filmen. Még nincs 10 éves és már van esetiörténete. Szülei színészemberek, apja newyorki, anyja san franciscoi születésű, mindketten táncos revükben, vaudeville-ekben léptek fel, így is kerültek össze. Egyszer Newyork egyik színházában az idősebb Coogan-nak volt jelenése, mikor azt vette észre, hogy a publikum figyelme róla elterelődik és harsogó kacagásban tör ki. Körülnézve, legnagyobb meglepetésére 20 hónapos fiát látja, aki egy őrizetlen pillanatban kisétált apapához a színfalak mögül, hová anyja vitte el. Ez volt Jackie első szereplése a publikum előtt. Négyéves korában szerepelt másodszor a színpadon, amikor Coogan orfeumtársulatának egy hölgytagja léptette fel. Ekkor részint tánclépésekkel, részint imitációkkal szórakoztatta a közönséget. Az előadást véletlenül — a sors akarata folytán — végignézte Charlie Chaplin. Ettől kezdve Jackie pályája ki volt szabva. Chaplin meglátta kivételes mimikai készségét és megtalálta a fiút, akit évek óta keresett a »Kid« című filmhez. Azután tudjuk, hogy következtek a filmek egymásután halmozva sikereit és dagasztva népszerűségét. Ma, 10 éves korában, európai útja diadalát és csaknem olyan nehéz hozzájutni, mint Amerikában a walesi herceghez. Jackie minden szaváról és mozdulatáról az újságok naponként beszámolnak. A szálloda előtt, hol Jackie-nak 12 szobás lakosztálya van, tömegek ácsorognak órákig, hogy csak egy pillanatra is lássák. Ha autójába beszáll, az autó nem tud elindulni a rajongóktól, máshol meg nem tud kiszállni a tömegtől. Jackie-ból egy sereg ember él, London neves miniatűrfestőnője rajzolja és egy közismert szobrásznő mintázza és Jackie egy délelőtt fogadja a sajtót . . . Azt hinnők, hogy egy tízéves gyerekről lévén szó, mindez nevetséges, de mihelyt a közelébe kerülünk, megejt az igazán kivételes lénye, a báj a mosolyában s az intelligencia a szemében. Mindezt nem találom a szüleinél, nem is hasonlít rájuk, úgy kell lenni, hogy a zseni elszigetelt jelenség, mely nem mutat sem eredetet, sem rokonságot senkitől semmivel. Jackie édesanyja meséli nekem, hogy most annyifelé mennek a kontinensen, nem hiszi, hogy Budapestre eljussanak, hanem egy más alkalommal okvetlen el fognak látogatni. Jackie az egyetlen gyermeke. Mindenesetre jól választott. Nem szólva a szikrázó gyémántgyűrűkről, autóról és Jackie egyéb ajándékairól, mindennél több lehet az a boldogság, melyet egy anya tehetséges és körülrajongott gyermeke láttán érez. Baranyai Erzsébet lädle Ceogan London, szept. 18 (A Magyarság tudósítójától) Kálváriarészlet Orbán a nagyatádi hősi emléket mintázza e Kálváriarészlet várok. Az én barátom ott áll a kálvária előtt, nézi-nézegeti, aztán újra lelkendezik, végül azt kérdi: »Miért nem állítod ki? Micsoda szenzáció volna! Persze — tavasszal ,még nem volt készen?« Hát csak éppen erre vártam: »Dehogy nem volt készen. Sőt ki is állítottam. Sőt díjat is nyertem vele... Természetesen a te figyelmedet valahogy elkerülte ez a kis kálvária. Csak úgy lehet, hogy nem említetted meg a referádádban.« — Ez így történt és ez a kritika. Nem éppen csak minálunk. Mindenütt a világon... De nem baj! — Azért csak megélünk. Lám ez volt az életemben a tizenhatodik díj. Tizenhat komoly elismerés. — Aztán, lám munkám is van elég. Nemrégiben leplezték le Nagyatádon a hősök emlékére emelt szobromat. És a napokban lesz a szekszárdi emlék átadása. Erre az emlékre különösen büszke vagyok, mert tudtommal az egész országban ez az első hősök emlékére emelt szobor, ami bronzból készül. Most ezt a portrét csinálom. Sietnem kell vele, hogy befejezzem még mielőtt az iskola megnyílnék. Aztán meg jön a tél is — és akkor befagy itt minden. Befagy a művészet is... Szokolay Béla GS 7