Magyarság, 1924. október (5. évfolyam, 205-231. szám)

1924-10-01 / 205. szám

2 sem felejtették el három év előtt a vármegyék gyűlésén mondott tá­madó beszédét és aki azóta sem szerzett valami nagy tekintélyt és népszerűséget. Bethlen István is könnyen belenyugodnék Rakovszky elvesztésbe, aki a kedvezményes részvények óta a kormány tekert éle­teihez számít. Baj csak az, hogy ■Pesthy Pál állását rövid miniszter­i éde után is szintén ostromolják az elégedetlenség hullámai az Eskütt­­ü­gy bírósági tárgyalása miatt. [Nagyatádi Szabó környezetébe]­ so­droat vannak, akik azt szeretnék, ha a kormány elkerülhetetlen átalaku­lása esetén Pesthy is kimaradna az új miniszteri névsorból. Nagyon sok függ attól, hogyan foglal állást Pesthy Pál azokkal a követelésekkel szemben, amelyeket a belügyminiszter és a honvédelmi miniszter felállított. A belügymi­niszter mindenekelőtt Fuchs Gyula szolnoki törvényszéki elnök fejét kö­veteli. Egy előkelő és feddhetlen bíró kidobása, azért, mert nem a miniszter szájasze szerint ítélkezett, természetesen a legnagyobb tör­vénysértés volna, ezért máris kere­sik a lehetőségét annak, hogy ezt a lefejezést a bírói státus és az ítélő­­tanácsok átrendezésének jelszava alatt csi­nálják meg és pedig olyan­formán, hogy az október 7-én ösz­­szeülő nemzetgyűlés elé még a fővá­rosi törvényjavaslat tárgyalásának folytatása előtt egy szak­a­szos tör­vényjavaslatot terjesztenek, amely szabadkezet biztosít a kormánynak a bírák nyugdíjazása, áthelyezése és B-i­stálra való helyezése tekinte­tében mindaddig, amíg a nyugdíja­zást, áthelyezést és B-listára helye­zést rendszeres törvényjavaslattal nem szabályozzák. Ezt a rendszeres törvényjavaslatot a kormány három hónapon belül tartozik majd előter­jeszteni. A bírói státus átrendezésénél arra hivatkoznak, hogy ilyen át­rendezésére már volt példa Tisza István alatt, mikor az új polgári perrend bevezetése miatt törvény­hozási útán két évre felhatalmaz­ták a kormányt, hogy a bírákat áthelyezhesse, és nyugdíjazhassa, valamint Teleki Pál idejében, a for­radalom után, amikor szintén­­rö­­vid időre jogot kapott az igazság­­ügyminiszter az ítélőbírák áthelye­zésére és kirendelésére. Magától ér­tetődik, hogy ebből a két esetből nem lehet precedenst csinálni a­ szolnoki bírák belügyminiszteri megrendszab­ílyozására, mert a rend­kívüli intézkedésekre mindkét esetben nagy elvi okok és átalaku­lások, nem pedig személyi duzzo­­gások szolgáltak. A Tisza-kormány akkor is sokat kifogásolt törvényét azzal támasztotta alá, hogy az új­ perrend keresztülvitele a bírák tervszerűbb elosztása nélkül nem­ lehetséges, a Teleki-kormány pedig a forradalmak utáni helyzetet volt kénytelen likvidálni, amikor gon­doskodni kellett a megszállott te­rületről kiüldözött bírák elhelyezé­séről. Ennek az új »rendezésnek«, ha meg merik kísérelni, más indoka nem lehet, mint hogy a mai rend­szer, amely átkorhasztotta a nem­zetgyűlést, a közigazgatást, a kor­rupció csatornavizével öntötte vé­gig a közéletet, most nekirugaszko­dik az utolsó érintetlen várnak és kész eszközévé akarja belistázni a bíróságot is. Mindezt az Eskütt-per és a kedvezményes részvények perc előtt, nem riadva meg attól, hogy a közvélemény milyen szörnyű össze­függéseket fog emögött kutatni. A Diószeghij-figil újabb lel­eménjei A csongrádi bűnpörben hozott fel­mentő ítélet kapcsán Diószeghy János miniszteri tanácsos ellen elrendelt fe­gyelmi vizsgálat ügyében ma érdekes változás történt. Az eredeti terv szerint, mint megírtuk, a belügyminiszter Ná­­d­ossy Imre országos főkapitányt akarta megbízni a fegyelmi vizsgálat lefolyta­tásával s ilyen értelemben tárgyalt is tegnap Nádassyval, aki azonban nem szívesen vállalta volna a megbízatást. A Nádassyval folytatott tanácskozás után a belügyminiszter ma érintkezésbe lépett a miniszterelnökkel, akivel egyet­értve Schreiber Lajos belügyi helyettes államtitkárra bízta­ a vizsgálat lefolyta­tását. Schreiber a napokban Csongrádra utazik a fegyelmi eljárás megindítása céljából. main Ferenc nullt levele a belügyminiszterbe­ Rakovszky Iván belügyminiszternek a csongrádi bűnpörben hozott ítélet ügyé­ben tegnap tett nyilatkozatára Vlain Ferenc nemzetgyűlési képviselő, a csongrádi vádlottak védője, ma nyílt levelet intézett a belügyminiszterhez. A nyílt levél szerint Rakovszky Iván bikacsók és kényszervallatások nélkül nem tudja biztosítani az ország belső rendjét és akkor is tehetetlen a bel­ügyminiszter, ha a bíróságnak továbbra is joga lesz az előtte álló tanuk valló­ Interpelláció a csongrádi bombapör ügyében A nemzetgyűlés tudvalévően október 7-én ismét összeül. Fábián Béla már az első ülésen szóvá akarja tenni a cson­grádi bűnpörben hozott ítéletet s a Ház elnökségétől sürgős interpellációra kér engedélyt. Interpellációját, melynek címe «Az életbiztonság kérdése Magyar­­országon» a honvédelmi-, belügy- és igazságügyminiszterhez fogja intézni. Génii utóbon. Mózsa József úr írja nekünk a követ­kező sorokat: Ma már a kis­gyermek is tudja, hogy m­egcsonkíttatásunkban mekkora része van annak a szívós propagandának, amellyel nemzetiségeink a külföld ér­deklődését megnyerve, évtizedeken ke­resztül szították ellenünk annak hangu­latát. A legkisebb atrocitásra vitriolba mártott tollak százai ontották a törté­nelmi aláfestésekkel szerkesztett ferdí­téseket,­­ amelyekkel szemben kormá­­nyaink alig, az összbirodalom nagyha­talmi fényétől elkápráztatott­­ magyar társadalom pedig seh­ogysem védekezett, így bukott el a háborúval együtt a magyar béke is, társadalmunk hihetet­len naivitása és példátlan indolenciája folytán, már évekkel Trianon előtt. Harmincéves bűnök katasztrofális kö­vetkezményeit hosszú céltudatos küzde­lemmel hozhatja csak helyre a magyar társadalom fegyelmezett lelkesültsége, ha van ereje és szívóssága arra, hogy lépésről-l­épésre csikarja ki Európa meg­értését és jóindulatát. Tanulságképpen, ha vizsgáljuk a szerb és román nacio­nalizmus módszerét, látjuk, hogy ezt a sikert az egységes nemzeti hitvallásban fanatizált társadalom készítette elő, melynek törekvéseit és politikai ábránd­jait a szomszéd nagyhatalommal szem­ben látszólag lojális kormányaik mind­egy­re megtagadták. Az általunk lené­zett balkáni társadalom tudta, hogy cél­jai megvalósítására nem a külpolitikai­lag fegyverrel is felelősségre vonható és épp ezért megkötött helyzetben lévő hi­vatalos politikai hanem a társadalom akciója van hivatva, ez okból magától értetődőnek tartották, hogy kormányaik óvatosak legyenek és semmit se koc­káztassanak addig, amíg a gyümölcs meg nem élik. Ezért nem kormányaiktól kívánták azt, hogy fegyvertelenül neki­­menjenek a drótsövényeknek és ott pusztuljanak velük aspirációik is, hanem maguk a társadalom vezetői vállalták a kockázatosabb merényeket, dacolva halállal és börtönbüntetésekkel. Az informálásnak és meggyőzésnek egyik fegyvere,­­a világsajtó publicitása nagy anyagi áldozatokkal megszerez­hető, de a siker feltétele az, hogy az egész társadalom, egyéni akciók s külön­vélemények nélkül egy lobogó mögé tömörüljön, minél kevesebb olyan alve­­zérrel, aki csak a marsallbot felé pis­­logat. Nem kell lámpával keresni azt­ a szervet, mely a békés küzdelmet irá­nyítja. A Magyar Külügyi Társasa®, vagy a Magyar Nemzeti Szövetség vol­nának elsősorban hivatva arra, hogy országos, minden lelket magukban fog­laló hatalmas szervezetté kifejlesztve ne legyenek kénytelenek a sok pénzbe ke­rülő külföldi informálást, anyagi ne­hézségekkel küzdve, csak a legszeré­nyebb keretek között végezni. A külföldi propagandának nagyobb hatást biztosítna annak egy másik faj­­tája, mely olcsóbb, de maradandóbb, mert mintegy rezonanciája lehetne a hírlapoknak. Egész Európában minde­nütt sok magyar él, egyedül Pak­sban jóval több, mint harmincezer, köztük sokan jelentékeny pozícióban, de majd valamennyien szoros kapcsolatban az ottani társadalmak különböző rétegei­vel. Ellenben eltekintve egypár tes­­sék-lássék egyesülettől, ezek a kint élő magyarok egymásról alig tudva, egy­mással alig vannak érintkezésben, pedig összeszedve és keményen összetartva ki­számíthatatlan segítségére lehetnének annak a magyar ügynek, amelynek leg­komolyabb támogatói mégis csak mi, magyarok kellene, hogy legyünk. Hogy azonban ősi magyar szokás szerint ne képviseljen minden magyar egyéni íz­lése szerint egy-egy külön álláspontot, nemcsak együttartani, de fegyelmezni és iskolázni is kellene őket, hogy kibon­takozzék bennök a szubjektív meggyő­ződésnek és hevületnek az a foka, amellyel mindent el lehet érni. Mert nem áll az, hogy azok már nemzetköziek len­nének, akikkel nem érdemes vesződni. Még a háború által teljesen összezavart itthoni társadalmunkban sincsenek tisz­tázva azok az elvek, amelyek az egész magyarságot, egy általános, mindenki által vallott nemzeti dogmatikában egyesítsék, hát hogyan tudjon akkor orientálódni a külföld magyarja ebben az összevisszaságban? De hozzuk csak egy nevezőre a magyar világnézeteket s menjen ki azokkal egy Mester és tizen­két apostol az Igét hirdetni, pár rövid év alatt, úgy átformálódik a külföld magyarsága és vele a magyar glóbusz is. Persze egy föltétel alatt. Egypár hónappal a mohácsi véss előtt,, amikor Szulejmán janicsárai már menetkészen várták a parancsot m­agyarország elpusztítására, Bürgin nuncius azt jelentette a pápának: »Ha Magyarországot a­ veszélyek örvényéből három forinttal ki lehetne ragadni, azt hiszem három ember sem találkoznék, aki magát elszánná erre az áldozatra«. Ma is ugyanerről az egy föltételről van szó. Itt négyszáz év múlva megtalált ért­­nék az a három forint és az a három ember, aki vállalkozzék az ország meg­mentésére. A parasztvér írta: Dénes Gizella (Utánnyomás tilos) A bányahivatal pénztárában ko­molyan dolgoztak. Hangosan Herce­gett a toll a sürü dohányfüstben s a számok végtelen sora egyre gyűlt az iveken. Hónap utolsója volt. Másnap el­seje és munkásfizetés. Sietniök kel­lett hát az összegezésekkel. A dij­­nok egy hosszú ívlapról neveket olvasott fel. — Előleget kaptak: Beer Gábor,­­Vendel József, Kistar István. A pénztárnok bosszúsan kapta föl fejét. — Mi a franszot olvas maga? Kis­tar István? Sose kapott az előleget. — Pedig itt van kérem — hebe­gett félénken a dijnok. — A gáz meg a dinamit! Húsz éve fizetek itt, de még Kistar István nem kért előleget. Annak sose kel­lett a forsusz... Az ellenőr unta a dolgot és közbe­szólt: — Mennyit beszéltek egy elő­legről. Lakodalmat tartott a Kistar, orra kellett neki a forsusz. A pénztárnok cigarettára gyúj­tott. . . •— Egye, ennek a fia a Jancsi­­pusztán béreslegény? — Az hát. Furcsa egy alak ez a Kistar. Bányász, a fiát meg béres­nek adja. — Egyszer kérdeztem tőle, hogy miért teszi? Hát, leszegte fejét az öreg és csak annyit mondott: hadd tanulja meg a gyerek a paraszti munkát. Az ellenőr unta a dolgot és az órára nézett, mely, veszedelmesen közeledett a hat felé. Ebben az idő­pontban ő már kívül szokott lenni a nagy épületen és valamelyik jó­képű bányászasszonytól virágma­got, rózsaszemet kért a szép kertje részére. Most is legszívesebben már letette volna a tollat,­­­e a pénztár­nok szigorúan nézett reá. _____ — Társam, még csak félóra van vissza. Fizetés előtt csak ki lehet húzni a hivatalos hatot.?! Kopogtak az ajtón és félben ma­radt a beszéd. Öreg, magyararcu bányász lépett a pénztárszobába. — Jószerencsét... A pénztáros feléje inteti. — Éppen jókor jön Kistar. Magá­ról beszéltünk — csak nem forsusz kell újból? Vidám, gyerekes mosoly futotta el a­z öreg arcát. Egy cseppnyi büsz­keség bujkált a szeme szögletében. Megforgatta kezében­­ a gyűrött, öreg, kerekszélű kalapot. — Leszámolok kérem — mondta ünnepélyesen, komolyan. A pénztárnok felugrott. — Elmegy innét? De miért? Jobb bányát talált? Most jut eszébe húsz év után itt hagyni a bányát? — Nem mélt én más bányára — mosolygott a bányász. — Hát akkor miért számol le? Miből él majd? Hiszen még alig múlt ötvenesztendős, még dolgoz­­hatik. — Majd dógozok én pénztárnok úr — mondta hangosan, zengő örömmel — de nem a bányában, hanem kint az Isten napja alatt, a mezőn. Majd dógozok én . . . — Csak nem áll be maga is bé­resnek a pusztára? — Azt már nem. Öreg napjaimra a magami ura akarok lenni. Kihúzta magát a bányász, körül­nézett a szobában és diadalmasan húzta föl a fejét. — Fedet vettem pénztárnok úr — kiáltotta — szép kis birtokot vet­tem. Ott dógozok én a fijamma . . . — Aztán, hol az a birtok ? — Toronyban pénztárnok úr. Odavaló születés vagyok én. A pénztárnok elgondolkozott. — Hát jól van Kistar. Reggelre megkapja a leszámolást. . Kistar megforgatta kezében a ka­lapját. . — Csak hát hónap regge mennénk má a vonatra. Be is pakolóz­­tunk ma. Egy pillanatra felnézett rá a pénztáros. Végül megrántotta a vállát. — Hát várjon. Majd hat óra után megcsinálom. Üljön le az előszobá­ban addig. — Igenis kérem. Jószerencsét. A hivatalszobában ezután hang nélkül írtak és számoltak Kistar István meg kiállt az Utcára és ösz­­szetett kezekkel nézett bele a lilába törő tavaszi alkonyat üde szineibe. Körülötte harsogott a telep. Ví­gan, őrült gyorsasággal zúgott a szénosztályozóban a munka. Da­lolva csapták a rostába a fekete, tompafényű széndarabokat a legé­nyek és a csillérfiak táncoltak a kidobált falak körül. Fent a kes­keny, hófehér házsorok között, a bányászkertekből néha a virágzó orgonafák alatt harmónikáztak a szabadidős munkások és a szurtos arcú bányászlányok egymást ker­gették az ifjú erdő tövében. Kistar István azonban most nem figyelt ezekre a jelenségekre. Jól ismert ő itt mindent. Húsz év­ óta dolgozott a seleften s ennyi idő alatt volt alkalma, hogy beleláthasson a föld külső-belső tit­kaiba. Nem volt hát előtte újság a tavasz délibábos öröme, melyet kel­tett a robot­munkában élők lelkéi­ben. Hej­­de sokszor állt is igy, összetett kezekkel a telep valame­lyik zugában és mérte az irdatlan nagyságú bányafák ezreit, melyek sötéten, komoran hevertek a tárna kegyetlen, örökkön zakatoló öble előtt. És hányszor érezte határtalan nagy megrázkódással, hogy ez az eset, amelyet él — a bányászsors sö­tét, nyomasztó levegője nem neki való, hogy néki valahol másutt kell lennie, tiszta, azoros levegőben, csillogó kék ég alatt, illatos, virá­gos, zengő mezőkön, füvek, fák és hullámzó búzatáblák között. Esz­tendők óta minden tavaszon szerzett magának bérleteket s a munkaidő után, amikor lefürödte testéről a bánya kormát és porát, vállára ve­tett kaszával állt ő is a telep men­tén dolgozó parasztok sorába s bol­dog­ volt, ha a gazdák megdicsérték a földjét, a vetéseit, a szén­a termé­sét. Csak egy baj volt ezekkel az árendákkal: búzaföldet sohase ad­tak neki. Aratásra elhívták a pa­rasztok cséplésre, krumpli- és kuko­ricavetésre is. De búzaföldön soha­se vethetett, mert a legkényelme­sebb gazda se engedte meg, hogy földjébe idegen kéz hintse el a ma­got. Pedig egyéb vágya sohasem volt. Kistar István bányásznak, csak egy: hogy egyszer ő is két kézzel nyúlhasson bele a kis, hófehér zsák­ba és kétmarékkal szórhassa szerte a fölszántott barázdákba a búza­­szemeket. Nem tudják azt az embe­rek, hogy micsoda gyönyörűség is tavasszal, ősszel, a ragyogó nap alatt, azaikor a levegőben zest ! MAGYARSÁG 1924 oktober 1, szend* másait lelkiismerete és a törvények pa­rancsai értelmében szabadon és a kor­mánytól függetlenül mérlegelni. Ezért azt ajánlja Illási Ferenc a belügymi­niszternek, hogy sürgősen készítsen tör­vényjavaslatot a bírói intézmény eltör­léséről és minden tisztességes magyar ember azonnali kitoloncolásáról. Egy ilyen értelmű törvényjavaslat — mondja végül a nyílt levél — bizonyára támogatásban részesül Bethlen István gróf részéről.

Next