Magyarság, 1925. február (6. évfolyam, 26-48. szám)
1925-02-01 / 26. szám
4 németország Kiegészíti lipphlof Berlin, jan. 2. (A Magyarság külön tudósítójától) A napokban érkezett meg a német hadiflotta Berlinnek. Li cirkálója világkörüli útján, a ver a krazi kikötőbe, ahol Mexikó lakossága a német tengerészeket valóságos diadalmámorban ünnepelte. Ez volt a háború óta az első alkalom, hogy német hadihajó az amerikai vizeken ismét megjelent. Csaknem egyidejűleg a Berlin verakruzi ünneplésével magában Németországban,, Wilhelmshavenben is ünnepelték a német hadiflotta új feltámadását. Wilhelmshavenben ugyanis most készült a német tengerészet legújabb hadicirkálója, amely a vízrebocsátással kapcsolatos keresztelési ceremónián, emlékképpen a háború nagy hőstetteire, az Emden nevet kapta. Keresztanyaként a régi Emden hős kapitányának az özvegye szerepelt. Ezzel a két eseménnyel kapcsolatban nem lesz érdektelen a német hajóhad jelenlegi helyzetével foglalkozni. Ismeretes, hogy a világháború részben a német birodalom túlhajtott flottaépítési akciója miatt volt kikerülhetetlen. Nagyarányú kolonizációs politikája rákényszerítette, hogy hajóhadát a lehetőséghez képest kiépítse, de ezzel felkeltette Anglia féltékenységét, úgyhogy az ellentét végül is az angoloknak a középhatalmak ellen való állásfoglalásához vezetett. A békekötés Németországot megfosztotta összes gyarmataitól, kereskedelmi flottája legnagyobb részét elidegenítette és hadi flottáját a legszűkebb méretekre zsugorította össze. A német birodalom valóságos letargiában tűrni volt kénytelen mindent, amit az antant vele elkövetett, de hamarosan a megmaradt lehetőség határain belül ismét hozzáfogott úgy kereskedelmi, mint hadi flottájának kiegészítéséhez és ennek főképp azzal a mozgalommal kapcsolatban van jelentősége, amely a versailesi békeszerződés részbeni megváltoztatásával a kolóniák kezelésében Németországnak is részt, kívan juttatni. Ez az óhajtás kifejezést nyert abban a jegyzékben is, amelyben a német kormány az egyes népszövetségi államokkal a népszövetségbe való belépésének a feltételeit közölte. És abban a reményben, hogy idővel az antant-államok sem fognak elzárkózhatni ezen óhajtás teljesítésétől, a németek már most láttak hozzá a kolóniák igazgatásához feltétlenül szükséges vízierő kiépítéséhez. Különösen a kereskedelmi hajózásról áll ez, ahol Németország az 1924-es építkezéseknél második helyre került. Első helyen természetesen Anglia áll 439.855 tonna űrtartalommal, míg az Egyesült Államok 139.463 tonnával a németek 139.952 tonnája mögött a harmadik helyre kerültek. Franciaország ötödik helyre szorult, ami nem jelenti a francia flotta esetleges gyengeségét, hanem csak azt, hogy a német zsákmányból meggazdagodva, nincsenek túlságosan nagy hajóépítési szükségletei. Ami a hadiflottát illeti, a németeknek a versaillesi békeszerződés értelmében nyolc sorhajóra, nyolc cirkálóra és huszonnégy torpedónaszádra volna joguk. A német köztársaság kormányai azonban még ezt a megengedett mennyiséget is sokallották és mindössze négy sorbajót, négy cirkálót és két torpedónaszádflotillát tartottak fenn. Csak az idén került az ötödik cirkálóra, a most elkészült Ernáén-re a sor, de a jövő évi költségvetés már egy újabb kis cirkáló építését és hat újabb nagy torpedónaszád beállását veszi tekintetbe. Igaz, hogy ezek az újonnan építendő hajók nem mint egységek jönnének figyelembe, hanem csupán a már kiérdemült öreg hajók pótlásaképpen, mert Németországnak joga van a húsz évnél öregebb hadihajókat kimustrálni és újakkal pótolni. Ezt a pótlási folyamatot indították meg a mostani költségvetésben szereplő hadihajók építésének tervénvel, anélkül azonban, hogy a mostani egységszámot a közeljövőben a kormány a megengedett határokig kiegészíteni akarná. Ha a mostani költségvetésben a hajóanyag pótlására beállított 23 millió aranymárkát vesszük alapul, akkor Németországnak egyedül a mostani hadiflotta megújítására 45 esztendőt kellene szentelnie, mert nincs egyetlen hajója sem, amely húsz esztendősnél nem volna régibb. Ebből a szempontból Németország haditengerészete semmiesetre sem jelent veszedelmet a rovánstól rettegő ántant-hatalmak számára. Ha az ember a mostani tengerészeti költségvetést egybeveti a békebeli számokkal, igazán nevet1848-at, a szabadság esztendejét, amikor tételes törvénnyé emelték a vallásszabadságot is, úgy szokta a divatos történetírás beállítani,, mintha akkor a nemzet szabadelvű felbuzdulásában magához ölelte volna a zsidóságot, is. Ez igen nagy tévedés. A politika felszabadíta ugyan ekkor a zsidókat, jogokhoz juttatta őket, de a közhangulat éppen ennek következtében antiszemitább volt, mint valaha. Amint későbben is az emancipáció erősebb megvalósítása teremtette az antiszemita pártot és a polgári házas-ság, recepció a néppártot, azonképpen a 48-iki első emancipálás kísérlet is óriási reakciót keltett, és úgy felbőszítő a hangulatot a zsidók ellen, hogy súlyos üldözések érték volna őket, ha közben, ki nem tör azabadságharc és a nagy veszedelem, az önvédelem élet-halál küzdelme el nem tereli a zsidókérdésről a figyelmet. Az antiszemita tüntetések már 1848 március 17-én kezdődtek Pozsonyban. Főként iparosok és munkások verődtek nagy tömegbe, első este beverték a zsidók ablakait, másnap azonban már formálisan ostromot intéztek a zsidók ellen, akiket bekergettek a várhegyre és ha a katonaság két teljes napi küzdelem után szét nem szórja az újra és újra összeverődő tömeget, igen vértes pogrom lett volna az eredmény. Érdekes, hogy a zsidóbavát Pesti Hírlap is megjegyzi, hogy »a tömeg féktelensége, fájdalom, támaszt talál azon keserű ellenszenvben, mellyel a városi polgárság a zsidók ellen viseltetik«. A követek egy része, mint Hauzer, Tomcsányi, Korics, Hunkár, Szentkirályi Mór, s Labarczy kijjelenti, hogy »az ingerültség oka, hogy hiányzanak azon feltételek a zsidókban, amelyek lehetővé tennék a becsületes magyar lakosságba való polgári beolvadhatóságukat«. A tüntetések lecsillapodásával a pozsonyi komoly polgárok tartottak gyűlést és itt főként egy Neustadt nevű zsidó lapszerkesztő szemieldkedése ellen törtek , s ezért elsősorban is ennek és a városi serház uzsorás zsidó felügyelőjének eltávolítását követelték és csak emellett azt, hogy a zsidók üzessenek vissza várhegyi ghettójukba. E tüntetés az uj és szabadelvű kormányra is olyan hatással volt, hogy az emanicipacionális törvényjavaslathoz új, 7. §-ként odaszúrták: »A belügyminiszter rendeléseket köteles teendeni, bármiféle idegen zsidónak más országokból beköltözését minden erővel meggátolni«. Mint köztudomású, nagy antiszemita tüntetések törtek ki országszerte. Fehér, Vas, Zala népe akarta elzavarni a zsidókat, Csongrád környékén voltak véres zsidóellenes zavargások, elemi erővel tört ez ki különösen Pozsony, Nyitra megyében, főként Nyitrán, Vágyilmben Dunaszerdahelyen, úgyhogy Tarnóczy kormánybiztosnak nagyszámú katonaságot kellett igénybe vennie a nemzetőrök mellett, míg e véres zendüléseket leverte,séges számok jönnek is. Jellemző azonban, hogy a baloldali német pacifisták még ezeket a tételeket is sokalják. Az egész német haditengerészet költségelőirányzata száznegyvenhárommillió aranymárka, amelyből körülbelül százmillió a rendes tengerészeti háztartás fedezésére, főképpen a fizetésekre, a többi pedig nagyrészt a hajópótlásokra kell. A költségvetés egy csomó tiszti és altiszti előlépést is tekintetbe vesz, amelyekre a kiképzés szempontjából feltétlen szükség van, azonkívül pedig egy új viceadmirálisi állás szervezésére is kér felhatalmazást. A német hajóhad további kiépítésénél a német kormány nem a nehéz sorhajóknak a szaporítását célozza, hanem a könynyű cirkálókat óhajtja előnyben részesíteni. . R. Pozsonyban április 23-ikán, húsvétkor, valóságos harccá fajult a tüntetés, izzé-porrátörték a zsidók holmjait, lerombolták házukat, boltjaikat, majd véres zendüléssé erősödött az főként Bajinban, Nagyszombatban. Szentgyörgyön (ahol a tömeg elcsapta a főszolgabírót és szolgabírót is), Szeniczen, Szereden és Oroszvárott... Amikor pedig egy bécsi lap megdicsérte a pozsonyi nemzetőrök bátor erélyét, főként e nemzetőrség parancsnokait: Kampfmüllert, Rheinhart és Hannat, akik megmentették a zsidók életét, akkor a nemzetőrség gyűlést tartott és éppen megdicsért vezérei kérték ki maguknak e dicséretet. Kijelentették, hogy őkkötelezték városuk rend-, személy-, vagyonbiztonságát fenntartani, de szétű barátai a létező ártalmas zsidóságnak, sőt cikkelyeket hoznak a polgári társaság e kipusztítandó rákfenéiéien«. Először a komáromi és trencséni nemzetőrség jelenti ki, hogy zsidót nem enged felvenni kebelébe, sőt a komáromi Budai parancsnok indítványára azt is kimondja, hogy »inkább védtelenül hadja a szeretett hazát, mintsem zsidót fegyverrel lásson el és kebelében megtűrjön«. E mozgalom erős hullámokat ver Pesten is. A szabadelvű, sőt radikális Nemzeti Polgári Casino tiltakozik az ellen, hogy a »tegnap meg jogtalan zsidóság, mihelyt a legcsekélyebbséghez jutó, nagy erővel tör előre és félől, hogy akeresztényeket kiszoritja«. Az iparos,ság tüntet a zsidók ellen, sőt az egyetemi ifjúság egy része is. Beadványokkal árasztják el a kormányt, úgyhogy a hivatalos lap április 26-iki számában »a ministertanácsnak az 1848-ik évi ápril 22-én Pesten tartott illéséből az összes ministérium meghagyásából Batthány Lajos, gróf ministerelnök« hivatalos rendeletet ad ki, amelyik kivonatosan így hangzik: »Számos pesti lakosok beadván egy kérelemlevelet, mellyben kívánják, hogy a zsidók a nemzeti őrségbe fel ne vétessenek, az eddig felfegy vérzettektől pedig fegyve■ik elszedessenek, hogy továbbá az 1838-dik év óta Pesten a törvények kijátszásával megtelepedőt zsidók kiparancsoltassanak. végre, hogy Elein Armin, az »Ungar* szerkesztője, botrányos kikeléseiért fénytd lessek meg, határozatott»« *-» A két első kérés nem teljesíthető, Klein Ármin ellen, ha erre ok forog fenn, megindítandó a sajtóbüntető eljárás. Ellenben »tekintve Budapestnek jelenleg felizgatott állapotát, minden ingerültség eltávoztatására, a zsidókat ideiglenesen a nemzetőrt szolgálattól felmenti«. Ugyanekkor megjelent a félhivatalos hír, amelynek értelmében a kormány felkérte a »zsidó községek elöljáróit«, hogyhassanak tagjaira: ne akarjanak azok »mód felett« szerepelni ésmásokat bántó módszerrel előrenyomakodni». Azután jött a szabadságharc ev, a nagy veszedelem háttérbe szorította a zsidókérdést ez illicuális musc 1848-BAN VOLT AZ ANTISZEMITIZMUS A LEGERŐSEBB MAGYARSÁG 1925 február 1. vasárnap A bukaresti református egyház küszirelme Bukarest, 1925 január hó (A Magyarság tudósítójától) A bukaresti református egyházközség már egy évszázaddal a háború előtt, 1813-ban alakult meg; a magyar kolónia tartotta fenn szegényesen, nehezen, sok üggyel-bajjal a szegény eklézsiát, de papjai lelkesedése, erős nemzeti érzése azt diktálta, hogy még áldozatok és nélkülözések árán is ki kell tartaniok népük mellett. Szívós munkával, kisemberek filléreiből sikerült felépíteniük a templomot és az iskolát. Tíz tanteremben tanították a magyar szót, ápolták a magyar kultúrát, védték az elnemzetlenedés ellen a Bukarestbe szakadt sok-sok ezer magyart. De azután jött a háború és rossz napok virradtak az itteni magyarságra. Többnyire alacsony sorsban tengődő szegény kocsis, szolga és napszámos nép alkotta a bukaresti magyarság zömét, akikre nagy-nagy súllyal nehezedett a háború ezer csapása. »Bojandzsámik csúfolták őket, internálták, ide-oda hányták, hiszen állampolgári jogot nem kaphattak a háború előtt. A békekötés után a szerződések értelmében és az új alkotmány rendelkezései szerint egyenrangú állampolgárok lettek az itteni magyarok. Hatalmas támaszt véltek kapni abban a két millió magyarban, akit a békekötés Romániának ítélt. De csalódtak: az erdélyi magyarság szinte tudomást sem vesz arról a 70—80.000 főre tehető magyarról, aki Bukarestben él. Pedig ma már minden jelentősebb ipar- vagy kereskedelmi vállalat tisztviselői és vezető szakmunkásai a magyarok sorából kerül ki. Semmiféle akciójába be nem vonja, nem kérdezi meg soha, úgy látszik, mintha nem is tekintené őket magyaroknak. Pedig okvetlenül szükség volna reá, hogy a bukarestieket is felrázzák a letargiából, hogy megmagyarázzák nekik: nem vagytok többé »bojandzsik«, de egyenjogú állampolgárok, akiknek nemcsak kötelességei, de jogai is vannak. A bukaresti református egyház mintegy 18.000 hivőt tart számon, de a nem-nyilvántartottak számát még legalább kétszerenyire teszik,és ez az ötvenezer főnyi magyarság kénytelen nélkülözni az iskolát. Mert a háború alatt a román kormány zár alá vette az erdélyi református egyház- kerület tulajdonát tevő iskolaépületeket, abban román egyetemi hallgatók számára 1. lemátést és a szigurancának étkezőt rendezett be és ma 400 román fiú lakik ott, ahol jog és törvény szerint magyar iskolának kellene lennie. Azzal az ürüggyel, hogy az épület a budapesti konvent tulajdona, kimondották a zár alá helyezést és noha a telekkönyvekből napnál világosabban kitűnik, hogy az iskolák az erdélyi református püspökség tulajdonai, minden fáradozás eddig kárba veszett. Jellemző, hogy az igazságügyi minisztérium mellé rendelt jogügyi sequestrumügyi bizottság már 1922 szeptemberében elismerte a Bartók, György dr„ volt erdélyi ref. püspök nevén telekkönyvezett épületeket az erdélyi ref. egyházkerület jogos tulajdonainak. De erre jött az 1924. évi Bratianu Vintila-féle újabb likvidáló törvény, amelynek következtében most már hat és félmillió értékben likvidálni is javasolták. De a végzést ne adj’ Isten, hogy kikapni lehetne. Aminek segítségével pedig az egyház napnál világosabb tulajdonjogát bizonnyal visszaszerezhetné! Immár hat év óta vannak az iskolák zárva, a bukaresti magyar kolónia pedig kénytelen gyerekeit vagy a román vagy a német iskolába adni. Mert a németeknek van iskolájuk, az erdélyi szászok a bukaresti németekkel a legszorosabb kapcsolatot tartják fenn és nekik sikerült is visszakapniok nemcsak az iskolájukat, de a „Liedertafel“ épületét is. De a németek között van összetartás; ha a német kultúráról van szó, félretesznek politikai és vallási gyűlölködést és minden erejükkel síkraszállanak a német kulturális érdekekért. A bukaresti református egyház pedig, 18.000 híve ellenére is, magárahagyatottságában még jogos tulajdonát sem tudja visszaszerezni. Haldoklik a magyar parókia és hogy eddig meg nem halt, csak mai vezetői lelkes, önfeláldozó, önzetlen kitartásának, munkájának köszönhető Tőkés Ernő esperes és Nagy Árpád lelkész mellett néhány, évtizedek óta ott élő iparos tartja össza az üldözött egyházat. Viator