Magyarság, 1925. május (6. évfolyam, 98-122. szám)

1925-05-01 / 98. szám

It>25 május 1, péntek Jr Ára 2090 korona Előfizetési árak: Félévre 240.000korona.NeoyeUévre*20.000 kor. Egy hóra 40.000 korona. Egyes szám ára hétköznap 2000 korona. Vasárnap 3000 korona. Ausztriában hétköznap és vasárnap 2500 osztr. Yi. Felelős szerkesztő: Milotay István Szerkesztőség és kladŐbi«tatadi Budapest, VII. kerület, Miksanitca 8. szám. Telefonszámok s József 08-90, József 68-91, József 68—92. Levélcím: Budapest 741, Postafiók 19* Megjelenik hétló kivételével mindennap. A kakfcisz Helyes vagy helytelen, célszerű vagy célszerűtlen volt-e Baross János szereplése az interparla­mentáris szövetség római tanács­kozásán, ahol kissé letépte a tria­noni sebekről a hitvány tapaszo­kat: most nem kutatjuk és nem vitatjuk. A mi nézetünk szerint egy magyar képviselőnek nem lehet az a feladata, hogy a külföl­dön falazzon és asszisztáljon azon világrend mellett, amelynek nyo­morékjai és méltatlan áldozatai vagyunk. A néma gyermeknek az anyja sem érti szavát. Hogyan fülelne fel hát egy néma gyermek fájdalmára a gonosz mostoha, vagy mondjuk tapintatosabban: a megtévedt anya, az az európai civilizáció, amelyet a török-tatár ellen oltalmaztunk, amelynek vé­­dolmezésében tönkrementünk s amely országunk feldarabolásával és nemzetünknek rabszijrafiizé­­sével fizetett példátlan áldoza­tainkért! De ne vitatkozzunk most rajta, hogy Baross János böl­csen és ildomosán cselekedett-e, mikor Középeurópa olnyomorodá sának alapokául a trianoni békét jelölte meg egy előkelő nemzet­közi gyülekezetben, amely a pusz­tító gazdasági válság tanulmá­nyozásával foglalkozott. Ha már ez az Ítélet elhangzott, akkor sen­kinek semmiféle minőségében sem volt joga, ha magyar em­bernek számítja magát, egyéni véleménnyé leminősiteni és le­alacsonyítani ezt az igazságos megállapitást még akkor se, ha a kisántánt valamennyi úgy­nevezett államalkotó nemzete cigánykerekeket is vetett dühé­ben, vagy fogait csikorgatta szer­telen mérgében. Úgy hisszük, olyan elemi igazság ez, amely senki előtt bővebb magyarázatot nem igényel, ha szivében és ideg­pályáin fajának elátkozott sorsa borzong át. Hoyos Miksa gróf, nemzet­gyűlési képviselő, a kormánypárt előkelő tagja inzultálta a ma­gyarság szent gyászát és vérző igazságát, amikor külföldi közön­ség előtt azt egy képviselőtársa egyéni akciójává siilyesztette és tagadta. Miért tette, nem fontos. Talán idegei felmondták a szolgá­tok mikor az osztozkodó népecskék reprezentánsainak színpadi lár­mája zsivajgott körülötte. Talán a nemzetközi udvariasság határai között tévedt meg, amikor nyilat­kozatával elenyhiteni iparkodott képviselőtársa beszédének hatását a csehek és románok zugó tapsai kö­zött. Talán túlságos pontosan, betű szerint értelmezte pártjának és kormányának siralmas külpoli­tikai koncepciótlanságát és gyá­vaságát. Mindegy. Megtévedt. Kö­vetkezésképp vállalnia is kell ügyetlenségének vagy fáradt és enervált idegeinek konzekven­ciáját. És ha ő netán nem rendelkeznék az értelmi színvonalnak akkora mértékével, amely ilyen belátásra képesíti, hinnünk kellett, hogy az a párt, amelyhez »tartoznia szerencséje van«, leinti, meglec­kézteti, megfeddi s arra kénysze­ríti, hogy dísztelen római szerep­lése politikai hattyúdalává vál­jék. Hiszen bármilyen rokon­szenves, hasznos és oszlopos tagja is a nemes gróf a kormány párt­jának, a politikai okosság kérdése, vájjon célszerü-e megterhelni amugyis tulrakott hajóját Hoyos­­szerü politikusokkal, akik a kül­föld szeme előtt rabolták meg a magyar nemzetet utolsó kincsé­ben: igazságában és önérzetében. Mert higyjék el azok az urak ott a jobboldalon, akik elalkudták lel­kűket az opportunizmus ördögé­nek, hogy egy nemzet sértett fáj­dalma is reálpolitikai erő, amely­­lyel számot kell vetni. Az egységes párt magatartása a Hoyos-ügyben teljes fedezetet és fölmentvényt adott a megtévedt politikusnak. Nemcsak védelmébe vette, hanem tüntetett mellette s a maga parlamentáris túlsúlyával sikerült lehengerelnie azt a né­hány méltatlankodó ellenzéki han­got, amely holmi következménye­ket reklamált a »római el­szólásért«. Olyan lelkes egyhan­gúsággal, olyan szilaj és viharzó szolidaritással tette magáévá Hoyos szereplését, amely még azo­kat is meglepte, akik régóta nem szoktak meglepődni már semmin se, amit ez a párt szavaz, mulaszt, elhallgat és cselekszik. Nem hisz­­szük, hogy akadna Bukarestben vagy Prágában készségesebb és lelkesebb tábor a trianoni békemü erődítményeinek védelmére, mint a magyar kormány parlamenti hada. Az összes gége-gargarizáló irredenták, a menekült sors jaj-, kiáltását üvöltöző apostolok, mindazok, akiknek virágzó poli­tikai iparág volt még a, választá­sok alatt a Kárpátoktól az Adriáig szivrezegtető baritonja, akik esténkint a cigány mellett vir­­rasztják a kikeletet Kolozsvár felett: mindnyájan, mint jámbor juhnyáj deleltek Hoyos szánal­mas dadogásainak árnyékában, mint eleven fejfák a trianoni Ma­gyarország sírján. Valamikor, nem is oly rég, már láttuk ezt a tábort darvadozni bol­dogult Ferenc József idejében, mikor ugyanezzel a sötét tunya­sággal és érzéketlenséggel zsibba­­dozott a császári és királyi közös világ karámjaiban. Akkor az ortodox 67 volt számára érinthe­tetlen politikai szakr amentum, most a trianoni világ. 'Azután mégegyszer felrémlettek előttünk ezek az áthatlan, sodrukból semmivel ki nem lódítható poli­tikai tetszhalottak, amikor Buda­örsnél cserbenhagyták előbbi uru­kat s földönfutóvá tették, aki előtt, mig hatalmon volt, a por­ban fe trengtek. Mintha, teljesen elszakadt volna bennük minden összekötő ér és minden kapcsoló idegszál, amely valaha a magyart mondta lelkűkben. Mintha vég­képp elsorvadt volna belőlük az utolsó érzelmi motor is, amely valaha a nemzetével közös ritmu­sokat verte szivükben. Mintha eleven organizmusból lélektelen vegetációvá élettelenédtek volna, amelyek idegen elemek gyanánt tokosodtak el a nemzet belső Vré-Asztal mellett Irts: Horváth MiKIós (Utánnyomás tilos) A jegyző szállásán találkoztak össze alkonyat felé. Amire valame­lyik parasztviskóban felgyújtották a petróleumlámpát, a tanitó már útban volt és hamarosan bekopo­gott a szárnyas ajtón. így kö­szöntött: — Dicsértessék! Barátságosan lekezelt a kissé már őszülő jegyzővel, aztán letele­pedett az asztal északi sarkán. Megszokta a helyét, mint az egy­szeregy tanítását. Másodiknak ér­kezett Halgató, a botos, harmadik­nak a pap. Halgató a tanítóval került szembe, a pap a jegyzővel. Az ötödik szék hetek óta üresen rsitozott, mint az éjszakázó ember hajnalban. Csak a puszta váza volt, hiányzott belőle Balogh Gyurka, a gazda és vele együtt hiányzott a régi jókedv, a hangos szó, a teremtuccsás hajrázó bizta­tás a huszonegynél. Gyurka elment és magával vitte a világnak a_zt a darabját, melyet tízesztendős együttlét forrasztott össze békés harmóniában. Eltávozása óta egyébről sem esett szó a pajtások között, mint a körülményről, amely magával vitte az ismeretlen mesz­­síeségbe a gazdát. — Nem tetszett már nekem csü­törtökre virradóra sem a gazda. — beszéli a jegyző. — Az adóivét hozta az irodába úgy fél kilenc tájban. Amikor átnyújtotta az ivet, remegett a keze. Szófián volt. Bo­londoztam vele, bosszantottam a Verával. Unottan tergyentett a ke­zével. Hívtam, hogy jöjjön be egy pohár szilvóriumra. Azt felelte rá, hogy sok a dolga. Marhakereske­dőket várt, sietett haza. —Azt, azt, — bólintgat a botos — el is adott egy tinót. Még hozzám küldött el a vásár után egy mil­lióst, hogy szakítsam darabokra. A pénzt a gyerek hozta, a Feri gyerek. — A marhaleveleket még aznap ki is állítottuk — folytatja félbe­szakadt beszédét a jegyző. — És in­nen kezdődik az, amit mi nem értünk. A gazda minden fillérjéről számot adott Boriskának, a húgának. Ami­kor a hajcsár kifordult a tinóval a kapun, a gazda belépett a kony­hára, ahonnan beszólt a szobába, hogy ne várják haza este előtt. Már most ki tudná megmondani, hogyan keveredett a Kardosba, mi­kor nem volt ott semmi dolga? Földje nincs ott, a rétéi is a má­sik düllőben feküsznek. De meg ha arra keveredett is, hova lett a zsebéből a tinó ára? A tanitó szivarra gyújt, miköz­ben felvet egy újabb kérdést: — Megvizsgálta alaposan az or­vos a gazda testét?... — Lelkiismeretesen. Tetőtől tal­pig. Ott álltam mellette. — Karcolás, kék folt, vagy va­lami horzsolásféle sem látszott a bőrén ? — Semmi. — Ki vette ki a kabátja zsebéből a pénztárcát? — kérdezi nagyko­­molyan a botos. — A szolgabiró. Valamennyiünk szemeláttára. Ott voltam én, az or­vos, a Föli Póter-Istók, meg a Csordás Gábor. Üres volt. Még egy papinszeletkét sem találtunk benne. Elhallgatnak. Néz ki-ki maga elé a nagy semmibe. Azért mégis va­lamennyi látja a gazdát, amint íel­­poccsadt hassal, kidagadt erekkel, lélektelenül nyújtózik a deres Kar­dos parton a lombtalan jegenyék alatt. Ólmos felhők húzódnak el fe­lette dermedtem mintha kegyetlen átok feküdne a hátukon. A pap felsóhajt: — Szegény Gyurka! Eltemettünk, de sohasem felejtünk. A hangja remeg, szinte felzeng az ajkán a Circumdoderunt. A botos kelletlenül izeg-mozog a széken. Véres képekkel foglalkozik az agya. Megfojtották, aztán bele­­hajitották a vízbe. A pénzéért Majd hirtelen gyötrő sejtelme tá­mad, vad erővel csap le öklével az asztalra: — Elemésztette magát!... A botos szörnyű vádja megdöb­benti a hallgatóságot. Mindnyájan hevesen tiltakoznak a gondolat el­len is. A botos azonban nem hagyja magát, ö maga sem hiszi ugyan, de beszél. —Kutya vér szorult a Verába, nines annak se szive, se lelke — mondja. — ő okozta a veszedelmet, Hálójába kerítette a gazdát, mert tüzes, mint az istennyila. A szere­tője volt, mindenki tudja. Húzott hozzá, felesége meg még sem akart lenni. Hát miért nem akart hozzá inenni? Mert a gazdának csak a pénze köllött, a gondját ráhagyta a Boriskára. A jegyző hegyig pedri kajla bav­­juszát, miközben kümmöget. Lehet benne valami! A tanító jobb vál--, Iára lelegyenti hatalmas fejét, miúh a bal szemével titoktelje-sen su­­nyorgat, Egyedül a pap tartja ma­két keményen. Vas gyerek. Nem enged abból, amit egyszer a fejébe vett: — Részeg volt a Gyurka, belefor­dult a Kardosba, no! — De hova lett a pénze? — kérde­zik hárman is egyszerre. — Megitta. — Lehet — mondja a tanitó, mire hosszasan elgondolkoznak. Akkor éjszaka sötét volt, józan emberen is megeshetett volna a baj. Az al­koholt kiszivta a gazdából a hideg viz. Volt rá elég ideje. A jegyző felkel, odamegy a szek­rényhez, melynek tetejéről előka­par egy pakli kártyát. Olvasni kezdi. A többiek figyelik. Komo­lyan, némán, még a fejük sem biccen. Az utolsó lapnál mélabusan mondja a tanitó: — Megvan. Harminckettő. Pénztárcájuk után nyúlnak; ki­szedegetik az apróbb bankjegyeket. Százkoronásokat, ezreseket. Vagy harminc-negyven darabot. A bóto­­son a sor. Még egyszer megolvassa a pénzét, aztán az asztal közepére lök két darab ezerkoronást. Majd kever. A lapok hangosan csapód­nak egymáshoz. Mintha dévajul ka­cagnának, vagy jajongva sírnának: olyan a hangjuk. A kevert lapokat a pap elé löki, közben int a sze­meivel, hogy vágja kétfelé. A mű­velet után megnyálazza a hüvelyk­ujját és a felső lapot a jegyző elé R11 <1 a i VcstrVfrf^vfT 98. (1276.) sxä

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék