Magyarság, 1925. május (6. évfolyam, 98-122. szám)

1925-05-17 / 111. szám

12 Plüvésze r Páris, május hó (A Magyarság tudósítójától)Az alkotó művész mély lelki benyomásait önti harmonikus formába képzelete szárnyaló erejével. Eszközei a szív és a gondolat, a festék és a vászon, vagy a gyúrható anyag, a véső és a márvány. Páris a művészet óriási vására. Ide tódul minden művészi érték a világ minden tája felől. Elönti,, elözönli a piacot — kommerciális szóval élve — s a versengésben elpusztulók ezrei felett csak a szerencsések ragyogó csillagára szegződik az embermilliók tekintete. A francia művész pedig sokszor elvonul innét a maga vidéki fészkébe, ahol az idegenek ostroma nem hajszolja ki saját hajlékából és beéri a regionális nagyságnak meszsziről Párisba világító dicsőségével. A fővárosban marad az, aki művészi képességei mellett elég jó üzleti szellemmel is van megáldva, hogy a portékáját értékesíteni összeköttetései segítségével képes legyen. Ebben a világhajszában egy magyar szobrász kiállítása merült fel és hetek kellettek hozzá, míg az elsőrangú francia műkritika megmozdult, hogy megnézze és végigmustrálja az idegen ember művészi képességeit. De azután felkapta szárnyaira nevét a hit, a vásáron hitelesített bírálók hiteles aláirása komoly értékelése után. . Mert szerencsés ihlettel jött hasonérzésü országba. Itt, ahol az okkultisták, a pszichisták, a teozófusok Buddha ős ázsiai tanaihoz pártolnak s a százkarú istenszobrok mozdulatlan emberietlensége szimbólikus merevségükben divatos játékszerré váltak. A kontemplatív elmélyedés, a ''Nirvána negóciói az occidentális fajok aktivitási szükségletében olyan , hatalmasan vonzó ellenpólusra talált, mely az elméket nekik új, bár ősrégi bölcseleti források kikutathatatlan mélységei felé tereli. Krvátsy Miklós szobrainak monumentális masszájában a vonalaiban szándékosan primitív fej- és test-szimbólumok csodálatos kifejezőképessége köti le a néző fantáziáját. A pensée gondolat ereje, a silence határtalan némasága, a tél puha vonalai inkább buddhista istenei a gondolatnak, a némaságnak, a megdermedésnek, mint fejek és alakok. Azt mondják, Krivátsy kitűnő hipnozitőr. Nem tudom, — de annak kell lennie. Mert emberietlen szobrai hipnotizálják a betegesen túlcivilizált embereket... Másképpen működnek a bennszülött párisi művészek. A Galeries Georges Petit elegáns termeiben két hétre bérelnek kiállítási helyiséget. Vernissagera csődítist összes befolyásos ismerőseiket, s a háziúr, azaz a festőművész kifogástalan zsakettben a világfi sima és lekötelező modorával maga kalauzolja a vásárlásra alkalmas pénztárcájú vendégeket. A Galeries egy alkalmazottja, mindig csinos és jólöltözött, jómodorú fiatal leány, rögtön kéznél van, elintézi, a vételárak kialkuvását, s a képre ráfeszül az étintettévendű. Minden kiállítónak van valami bizarr specialitása, ami vonz és kiváncsiságot ébreszt. Az említett festőművész például Párist festi pompás ködszerű, természethűen szürke, grisaille színekben. De akár a, történelmi borzalmairól híres Conciergerie facadeját, akár a Notre Dame-templomot állítja elénk: az utcán egyetlen élőlény sem látható. Ez nagyon mulatságosan, kellemesen és megnyugtatón hat ránk, akik a zsúfolt utcák kocsi- és embertorlódásában törtetünk örökké. De soha senki se láthatta fényes nappal a képeken festett helyeket néptelenül. Amásik kiállító csupa algériai és tuniszi fehér falak, fehér humuszok, izzó napfény és kényelmes tespedés ismeretlen gyönyöreit varázsolja elénk. Ezt is mohón vásárolják az örökké siető emberek. A harmadik csupa tájképet, hozott tele virággal, kerttel, tündéri kastélyokkal, boldog emberekkel, ragyogó meleg színharmóniákba burkolva az egész világot, mely a jóllét, a gondtalanság, minden természeti és kertészeti szépségek tökéletességét tárja elénk. Jókedvre hangol, optimistává tesz, és elkelnek alkotásai. Festőművészünk tizennégy képet adott el. Abból egy évig megél, s egy év múlva megint kiállít, és megint meghívja az ismerőseit. Nem fárad el, és nem csömörült meg az egyformaságtól. A megszokások embere lesz, és megszokott kiállítói rendszerességével eléri a szolid, megszokott sikert. A közönség megszokja a nevét és évről-évre az ismétlődés révén nagyobbodik a hite és gyarapodnak az összeköttetései. Mert Párisban akit egyszer megszoktunk, azt egész életünkön át megtartjuk megszokott helyén. A párisi közönségnek ezt a jó tulajdonságát pedig ritkán értik meg és sohasem tudják előnyükre felhasználni az átvonuló bolygó idegenek. Munkácsyt valaha megszokták Párisban. De Munkácsy itt élt egészen és a felesége francia asszony volt, így lett a Krisztusképek elismert és vitáhírű specialistája. Poker Bexhert Lilly MAGYARSAG 1925 május 17. vasárnap Az ötszázéves Nagykőrös Nagykörös, május hó (A Magyarság tudósítójától) Jelentős idő egy alföldi város történetében ötszáz esztendő, ezt elhiheti bárki. Vannak ugyan városok, melyek vénsége s az alapító nép egyidős, de hát a Tiberis-parti Rómát, vagy a kiesitként könynyebb volt évezredekkel előbb felépíteni, mint az Alföldön egyetlen ház alapját maradandóan lerakni. Hatalma teljében mennyit próbálkozott a világot hódító római, hogy a Duna-Tisza közén erejének lábát megvesse, hogy kultúrájának, civilizációjának hírét az erre húzódó városai is hirdethessék. Éppen oly kevéssé sikerült neki, mint a ravasz bizáncinak, pedig az is elkövetett mindent s praktikája mégsem vezetett célra. Nagy sor is volt a város alapítása. " A mai ember már nem is tudja, hogy mi is tulajdonképpen a város? Reggel felébreszti a villamos vasút csengetése, vagy a piacra igyekvő zöldséges szekerek dübörgése. Azután kövezett járdán siet a hivatalába, útközben megtalálja, ha demokrata-szabadelvű, az Iziget vagy a Delfit, ha meg magyar, a keresztény boltos cifra üvegablakát. Délután zenét hallgat a Ligetben vagy a Cifrakertben, ha megunja, elmegy a »moziba«, a kávéházba, este a színházba. És így tovább. Színesebben vagy kevésbé ékesen él a mai ember lelkében a város képe. Manap a város nevet már bátran fel lehetne cserélni a »kényelem« szóval, akkor is megértené mindenki. Bezzeg nem így volt ez régen. Akit érdekel, nyissa csak fel Stephano de Verbőczy »Tripartitumát«, az a III. rész 8-ik címe alatt elmondja, hogy mi is volt a város a XVI-ik század elején. »Tulajdonkép pedig a város, házaknak és utcáknak a szükséges falakkal és bástyákkal körülvett sokasága, amely a jó és tisztességes megélésre kiváltságokra van.« Ez mindent megmagyaráz. A régiek jó és tisztességes életét az a védelem biztosította, melyet az ellenséges támadásokkor a falak és a bástyák nyújtottak. Tessék már most ilyen erősített, védett helyet az Alföldön, a Duna-Tisza közén építeni. Követ napi járásnyira is csak mutatóban találni. A Kis-Kunságon még tavasszal és ősszel, ha egy kissé több eső esett, a föld mélyéből is felbuggyan a viz s napi járásnyira a tengert mimelő víztükör síkja ásít az ember szemébe. Ha meg a gabona beérett, akkor sivatagot játszik ez a világ, ahol »Jász-esőt« kerget a szél, a kút fenekén megreped a szárazra szikkadt talaj s a tavaszi tengernek csak csalóka képét festi a délibáb. Ebben a csodálatosan furcsa világban, ahol mégis virágillatot kerget, a szél, az érett gyümölcstől letörik a faágt, ahol a két méter magas széllördfa homokdomb Sashegy vagy Látóhegy, az ilyen csodálatos világban nagyon nehéz volt a Werbőczy leírta várost felépíteni. Hasztalan is próbálkozott ezen a szent földön magyar őseink előtt más. Egyik sem tudott itt sem államot alapítani, sem várost, építeni. Gátat kellett itt a civilizáció védelmére építeni, a gátra pedig legény kell, magyar legény. Őseink megmutatták, hogy amiért hiába gyürkőzött, közel két évezreden át, a római meg a görög, ők azt pár évtized, néhol évszázad alatt megvalósították. Városokat építettek a homoktenger közepén az Alföldön, meg a Kis-Kunság mai helyén. így született meg a Duna-Tisza közén Nagykőrös (Kőrös), Kecskemét, Cegléd, Szeged. Pedig nem volt ám ez kis dolog még a XVI. század közepén sem. Mikor 1549 szeptember 10-én hozzáfogtak a szolnoki vár építéséhez, »a fát Tokajból kellett hozatni, a követ három mérföldnyi távolságból (a Mátrából) szállították. A cseh földmunkások meg 50 dénár napszámot kértek egy napra, ami hallatlan összeg még akkor is.« (Thalóczi: Cs. Zay Ferenc.) Pedig ott könnyű dolog volt építeni, mert a messzi szállítmányokat két viziut is elhozta, a Zagyva, meg a Tisza. Egy évig építették mégis a várat. Mert képzelje el valaki Körös helyzetét, melyhez viziut sehol sem vezet, és bizony néhány évszázaddal előbb is rakták le alapját, mint a szolnoki várnak. Igaz, fája volt. Körös körül húzódott az a hatalmas kőrisfaerdő, melytől a város nevét is nyerte és amelynek a felsőgáti maradványait az istenáldott II. Rákóczi Ferenc fejedelem idejében, 1705-ben, Herbe-Ville osztrák generális vágatta ki. (Galgóczy: Nagykőrös monogra.) De a fa még kevés és mégis, város volt Kőrös legalább már a XVI. században. Voltak falai, sáncai, miként azt az akkori védelmi szempontok megkövetelték. Kőrös, a régi város, a máig fennálló református templom körül terült el. Ez volt a belső város, a mostani főtér (Kossuth- és Eötvöstér környéke). Ezt mély árkok és hatalmas sáncok vették körül. Az árkok vízzel voltak tele. A sáncfal alja döngölt sárga agyagból készült s erre húzták fel a fecskerakásszerü sáncfalakat. Két nagy kapu és két kis kapu nyílott, a falak között. A nagykapukat keletről és nyugatról felvonóhíd zárta el, a kiskapukhoz pedig, melyen csak gyalogosok közlekedhettek, egyszerű, keskeny padló vezetett. E sáncokon kívül terült el a lakóházakkal ugyancsak beépített külső város, melyet szintén mély vizesárkok szegtek be s ezeket a város felé eső parton sárból és szúrós tövisből készült falak védték. Négy kapu nyílott ezeken is a világ négy tája felé: keletnek a Szolnoki-, nyugatnak a mai Vasút-utcán levő, északnak a Czeglédi- és délnek a Kecskeméti-kapu (Nagykőrösi krónika). A kapuk is, a falak is sok helyen a várost védő árkokkal együtt régen eltűntek, helyüket azonban még ma is emlékezetében őrzi a nép. Minden kapunál éjjelnappal ott őrködött a kapus. Hivatalbalépésükkor szent esküvel fogadták, hogy kötelességüket híven teljesitik. *Az igaz Isten, ki Atya, Fiú, Szent Lélek, Szentháromság egy örök Isten, téged úgy segéllyen: Tellyes tehetséged szerint az szegény városnak igazán szolgálsz, az kapukon kis bejáró embereket hir nélkül ki nem bocsátasz, semmi névvel nevezendő jószágával, szekerestül, marhástul, miglen Biró Uramtul szabadság nem adatik, hirt tevén az városházához, aszerint, kik az város tilalmas erdeiből akár kocsin, akár gyalog fát hordanak, ha eszedbe veszed, megmondod. Isten téged úgy segéllyen.« (Jegyzőkönyv 1677—1690. 539.1. Kecskemét v. 1.-ban.) Ki hinné, aki ma Cegléd felől közelit Nagykőrös felé s elhagyja a Cifrakertet s a városközeli nagy árokhoz ér, melyet széles kőhid kapcsol egybe a két partján, hogy 500 évvel előbb itt láncon csikorgó, felvonóhidas nagykapu állott. Az érkezőt kürtszó fogadta s csak miután bizonyos lett, hogy sem a város lakói, sem bírái, vagy javai iránt nem táplál gonosz indulatot, ereszkedett alá főbírói engedelemre az átjáróul, kapuvédül szolgáló felvonóhíd s léphetett be a régi város belsejébe. A még megmaradt árok mentén bolongó fák őrizhetik a régi emlékeket s a hozzáértő lélek a lombsusogásból megtanulhatja az alföldi hőskor lovagi regéit. Erre jártak a végek hajdúi, ha törökhódoltsági területen vitézkedve zavarták a pogányt, a kapuknál torpant meg a rabló tatár gonosz kedve. A kapukon keresztül jött be a kecskeméti ötvös, a szegedi szűcs, a rimaszombati és gyöngyösi kovács, a kassai posztós, a görög, a török, az erdélyi kereskedő árujával. A falakon belül a magyar volt az ur. De még milyen nagy úr, kiváltsága volt a saját törvényei szerint élni és e jógát a bécsi magyar király, de a hatalmas török szultán is mindig elismerte. A falakon belül a házak régimódi, ősszokás szerint, épültek vályogból, vagy vertfalúak voltak, vagy éppen sövényfonásra feltapasztott, sárból készültek. A háztető nád, zsupp vagy szalma volt. Csak ennyit adott az Alföld. Drágább, tartósabb anyag erre nem található. De a falakon belül nevelték a magyar apák és anyák azokat a gyerekeket és unokákat, akik szabadok és magyarok tudtak maradni akkor is, mikor a török meg a német szolgát akart nyomorítani a ma született csecsemő lelkéből is. Nem hiába járt erre a vidékre később Rákóczi és Kossuth s nem hiába álmodták meg e vidéken Petőfi, Arany és Jókai Írók a magyar lelket. A régi Kőrös lakói mind magyarok voltak. A német elkerülte az Alföldet, zsidó pedig nem telepedhetett meg. A szomszéd Kecskemétre is csak 1772 után mehettek be ■(Kecskemét történetirata 1846- ból). -Jou Juas Kőrös nem volt soha jobbágyfalu. Ha a máig is élő magyar öntudata szerint akarjuk kifejezni magunkat: »Kőrösön mindig urak laktak.« A legrégibb oklevelek szerint (1423 és 1435-ből) a város királyi birtok volt kezdetben, de később mindazokat a kiváltságokat és jogokat élvezi, melyeket a törvény a szabad királyi városoknak biztosított, így, de csakis így érhetünk meg egy igen fontos történeti eseményt. A borzalmas végű Dózsa Györgyről és az országot pusztító népére gondolunk. Bár írott, okmánybeli adatunk erre alig akad, 1514-ben Kőrös is, Kecskemét is jelentősebb központ lehetett, mégis Ceglédről bocsájtotta ki az a rettenetes Dózsa György latin nyelvű kiáltványát, mely magyar szóval igy kezdődhetett: »Székely György vitézlő hős, a keresztesek megszentelt seregének fejedelme és fővezére, aki csak a magyar király alattvalója, nem pedig az urak jobbágya, a szabadvárosok, mezővárosok és faluk lakosait üdvözli . . .« Sem Kőrös, sem Kecskemét nem volt jobbágyhely s így Cegléden, amely 1514-ben már szinte város (oppidum), születik meg az első szocialista kiáltvány, melyben akkor a Dózsa-féle tábort »a keresztesek megszentelt seregének« nevezték, ellentétben a mai szocialistákkal, akik a megszentelt kereszt tábora ellen indítottak harcot. De hát 500 év nagy idő. Azóta minden megváltozott, Cegléd is, Kecskemét is, Kőrös is. A régi Kőrös eltűnt. A régi falak elporlottak nyomtalanul s a kései unoka csak elmélázva gondol a rég elmúlt időkre s az 500 év távlatán keresztül csak sejtve sejti az ősök városépítő nagy munkáját. Galantai Fekete Béla A MAGYARSÁG TELEFONSZÁMAI JÓZSEF 68-90, J. 68-91, J. 68-92. SZ.