Magyarság, 1926. augusztus (7. évfolyam, 173-196. szám)
1926-08-03 / 173. szám
1926 augusztus 3, kedd Fogolycsere Kelebiánál, a magyar-szerb határon Kelebia, augusztus 2 (A Magyarság kiküldött munkatársától) A déli személyvonat utolsó vagonjából furcsa társaság szállott ki ma délben a kelebiai vasútállomáson. Egy szakasz rendőrtől körülvéve egy csomó züllött külsejű, rongyos, tépett ember, köztük néhány egészen ijesztő, mord képű alak. Szerb politikai elítéltek, akiket ma cserélnek ki a szerbek magyar foglyaiért a határon. A szállítmány vezetőjének, Győrffy Aladár dr. rendőrtanácsosnak intékedésére az egyik barakkba vezetik őket, ahol ebédet kapnak. Ezután letelepszenek a barakk körül és mogorván, idegesen lesik az idő múlását. A legtöbbjük meglehetősen impertinens és cinikus. A hozzájuk intézett kérdésekre alig válaszolnak, vagy csak úgy dünnyögnek valamit az orruk alatt. Csak egyiken-másikon látszik meg a fegyházi fegyelem nyoma, hogy kimerítő választ adnak a kérdésekre. Heten vagy nyolcan kémkedésért vagy hűtlenségért voltak elítélve, a többiek egészen közönséges bűntettesek; az egyik Ruzic Stanoje, hordágyon fekszik, a fogházban vérmérgezést kapott és egyik lábát levágták. Rablásért volt elítélve kilenc esztendőre. Zifkovics Radivojt is rablásért ítélte el a pestvidéki törvényszék, Milan Lukicsot is rablógyilkosságért ítélte el a bíróság. A szerbekkel folytatott fogolycseretárgyalások során a szerb külügyminisztérium ragaszkodott ezeknek az egyáltalán nem politikai jellegű elítélteknek kiadatásához is és a magyar hatóságok nem is sokat alkudoztak róluk, annál jobb, minél előbb kikerülnek az országból. A szerb kémek Egy nő is van a foglyok között, Lenka Racmnani a neve, kémkedésért ítélték el öt és félévi börtönre. — Hát maga minek kémkedik? — kérdem tőle. — Mért nem bízza az ilyesmit a férfiakra ? — Hát maga miért újságíró? — kérdezi válasz helyett. u*- Én abból élek. — No, hát én meg kémkedésből élek, — vágja ki nagy cinikusan, azzal rágyújt egy cigarettára és nem felel többet. A többiek sem igen beszélgetnek, csak azzal biztatnak, hogy majd a belgrádi lapoknak elmondanak mindent apróra. Miután mi nem vagyunk túlságosan kiváncsiak viselt dolgaikra, ebben meg is nyugszunk ellentmondás nélkül. A szomorú csak az, hogy két hazaáruló magyar is van köztük, az egyiknek Kiss István, a másiknak Halasi István a neve. Szerbül alig tudnak, de azért ők a legmocskosabb szájúak és a legvakmerőbbek az egész társaságban. Az egyik még Győrffy rendőrtanácsosnak is csak úgy félvállról felelgetett, mikor a nacionáléját kérdezte ki. A többiek mind szerbiai illetőségűek és szerbek; az előbbiekkel együtt tizenhatan vannak: Timotievic Ilia, Szelsteger Lipót, Zucker Zsigmond, Jovanovic Ilivoj, Jurisic Viktor, Jovanovic Milán, Spilek Naranca, Knippel István, Zoekic Milorad, Zoekic Radivoj és Popov Mihály a nevük. Két óra tájban beérkezik az állomásra a gyorsvonat is. Győrffy rendőrtanácsos rendőreivel újra beszállítja a foglyokat az utolsó vagonba, velük együtt felszállunk mi is. A gyorsvonat elindul, de alig egy-két perc múlva megáll megint. Leszállunk. A vasúti töltés aljába vezető kocsiutat sorompó zárja el, mellette magyar katona áll felfűzött szuronnyal. Vagy száz lépésre tőle fegyveres szerb katona áll őrséget, kettőjük között a magyar kukoricában vezet el a magyar-jugoszláv határ, mellénk a magyar határőrszem mellé, a két csoport összekeveredik, a magyar és szerb bizottságok tagjai bemutatkoznak, üdvözlik egymást, a magyar és szerb újságírók is csoportba verődnek és informálják egymást az ügyről. Azután a szerb külügyminisztérium kiküldöttje előszedi a szerb foglyok névsorát és egyenként felolvassa a neveket. Minden névnél jelentkezik egy ember odaát, sietve kilép a sorból és átlép a határon, a szerb katonák mögé. Az első csöndesen, szótlanul mennek át, azután jön az egyik hazaáruló magyar, Kiss István. Amint átlép a határon, kidülleszti a mellét és nagyot kiált: — Zsivoral Alexander! Alig tud szerbül, a kiejtése is egészen más, mint a többieké, az igazi szerbeké. Méltó társa, Halasi István, a nagy Jugoszláviát élteti. A szerb bizottság tagjai csöndesítik őket, hallgassatok. Az utolsó kettő a féllábú Rizic Stanoje hordágyét viszi át a határon, a többiek addigra már el is tűntek a szerb őrház mögött. Fogolycsere a kukoricaföldön Pár percig várunk, azután a határon túl a szerb őrház mögül négy automobil kanyarodik ki a sorompóhoz, utánuk négy lovas kocsi. Az autókból a szerb bizottság tagjai ugrálnak ki: Cuidza követségi tanácsos, Vlaskalin Milorad belügyminiszteri tanácsos, Markovic Lázár követségi tanácsos és Horváth dr. szabadkai rendőrkapitány. Körülöttük egy csomó határrendőrségi tiszt és tisztviselő és néhány szabadkai és belgrádi újságíró. Velük együtt érkezik Belgrádból az egyezménytárgyalások magyar vezetője, Balla Pál dr., követségi titkár. A lovaskocsikból fáradt, törődött, hajlott hátú emberek szállnak ki s indulnak fegyveres őreik között a határ felé: a magyar politikai foglyok, akik hosszú évek szenvedései után most visszakerülnek hazájukba. Az átadás formaságai hamar elintéződnek. A szerb megbízottak odalépnek közvetlenül alakunkon. A pályaudvaron az indulásunk, a hivatalos ceremóniákkal és a nemhivatalos, kipirultarcú, kendőt lobogtató tömeggel, amelyben színes foltként ott kavargott az egész pestbudai bálozó leánysereg — már maga mámoros, büszke élmény volt. Hát még az egyhetes külföldi út! Huszonöt délceg magyar fiú, ahogy a Rákóczi-induló ütemeire végigmasíroz Berlin utcáin a német egyetemi ifjúság vendégeként. Az ünneplésnek, banketteknek, szilaj mulatságnak, aminőt csak húszéves korában tud végigtombolni az ember, nem volt se vége, se hossza. Tejbe-vajba fürösztöttek, a helyünket megfújták, dédelgettek és a sok lenhaju germán lány azt sem tudta, miben keresse a kedvünket... Megannyi, álomizű szépségesen sebes mámorperc, ahány napot az idegen országban vendégeskedtünk. Nekem különösen kapóra jött ez a külföldi utazás. Azt mondottam a kis gépirólánynak, hogy vidéki rokonomat kell meglátogatnom, aki nagybeteg. Érzékenyen búcsúztam kis menyasszonyomtól! Az volt a tervem, hogy külföldről megírok mindent neki, vagy ha visszaérkezem, egyszerűen elkerülöm ... Berlinben mi vittük el az ezüstserleget és az egyhetes, szédülten diadalmámoros út végeztével, — ami dicsőséget hozott külföldön a magyar névnek — az egész ország felkészült fogadtatásunkra. Sohasem felejtem el azt az órát, amikor virágos vonatunk begördült a feldíszített pályaudvarra. Egetverő éljenriadal hömpölygött végig az ujjongó, előkelő tömegen. A diszmagyarba öltözött, fehérfejü rektor egyenkint megölelt és megcsókolt minket s meghatott szónoklatok után diáktársaim a vállukra emelve vittek ki a pályaudvar üvegcsarnokából. Hát még odakünn, ahol a város népe fogadott! Virágeső zuhogott felénk, a ruhánk szegélyét csókolták, a tömeg őrjöngő öröme szinte félelmetes volt. A békevilág gazdag és ifjú Budapestje önmagát ünnepelete bennünk. A lovasrendőrök és külön diáktestőrségünk megfeszített igyekezete révén tudtuk csak elérni felvirágozott négyesfogatainkat, amelyek az egyetemre röpítettek minket az ünneplés folytatására. Amikor az én kocsim éppen indulóban volt és fehérkesztyűs kezemmel szalutálva, búcsút intettem a tömegnek, mint valami győzelmesen megtérő gőgös hadvezér, a sok kacagó, ujjongó parazsos tekintet között hirtelen megpillantottam egy jól ismert, rémülettől kerekre tágult, elnedvesedett szempárt. * A kis gépirólány!... Hószin arca — ha lehetséges — még áttetszőbb és fehérebb volt, szőke haja szikrázott a napfényben, égő, szépmetszésű szája pedig sírásra görbült. És a szeme, —óh, Istenem! Mennyi tenger szenvedés, kiégett csalódás, vád és dacos visszautasítás volt ebben az örök hosszu tekintetben! Néhány másodpercig farkasszemet néztünk s ekkor én, valami kegyetlen és vandál pajkossággal, különmeghajoltam feléje, tüntetően tisztelegve, — úgyhogy szegényke alig tudott elrejtőzni a mindenfelől feléje riadó, kiváncsi pillantások elől — aztán megindult a négyesfogatom. Amikor a könnyű hintó megrándult, hirtelen megbántam mindent. Valami szelíd és halk ütést éreztem a szívem körül, amitől minden jókedvem egyszerre tovaröppent és a legszívesebben, ott az ünneplés középpontjában, sírva fakadtam volna. A fogat vágtatott, körül kalaplerngetve üdvözölt az utca és én visszatekintve, láttam még, ahogy összefutnak az emberek, csődület támad ama hely körül, ahol szőke szerelmesem állott. Ki akartam ugrani a kocsiból, de fogoly voltam, a hivatalos ünneplés egy paránya, aki amúgy is hiába lázadoznék, mert az ünneplés nem az ünnepeltekért van, de inkább az ünneplőkért. A tompa sajgás még többször visszatért ezen az örömmámoros napon. Éjszaka a cigányt oda akartam vinni az ablaka alá, de józanabb társaim megakadályozták ... S harmadnap, amikor kialudtam a mámoromat és első utam hozzá vezetett, — már nem találtam ott. Az üzlet ablakában barnahajú, hidegszemű idegen lány nézett szembe velem, az angyalföldi bérházban csak annyit tudtak, hogy orvosi tanácsra hirtelen vidékre költözött az édesanyjával együtt... Csak az egyik szomszédlány jegyezte meg szemrehányón, hogy látták az arcképemet valami olcsó képes újságban. Nem is találkoztam többé a fehérarcú, szomorúszemű leánnyal, aki az egyetlen árnyékos emlék életem e felhőtlen ragyogásu messzi hőskorából, — kis aranyhátu pille, aki véletlenül megégette hímes szárnyát ifjúságom egykor oly izzólobogásu és gyilkosan tüzes lángjánál... Kis fénylőszemü, hószin pille, akinek egy deresedőfejű törtéletü fiú most elnedvesedő szemmel fáradtan és bocsánatot esdon int búcsút, mint az eliramodot, vissza nem csalogatható boldogságnak. Éljen Magyarország Most a magyarok jönnek. Győrffy rendőrtanácsos olvassa a neveiket. Az első fiatal, beesett arcú fiú, a homlokán nagy ,sebforradás, amint átlép a határon, elfulladva kiált: — Éljen Magyarország! Éljen a haza! Azzal leteszi a földre kis kézitáskáját, ráül és a tenyerébe hajtja a fejét. Gyors egymásutánban jönnek a többiek is, ketten hárman simák, egy leány jön köztük, fekete kendővel a fején, annak a csücskével a szemét törölgeti. Amikor együtt vannak, egyszerre kiáltják valamennyien: Éljen a haza! A magyar bizottság tagjai őket is csendesítik, hallgassanak, most nincs semmi értelme a tüntetésnek. Cuidza követségi titkár és Balla Pál cirkekben kicserélik az okmányokat, ott a mezőn aláírják és átadják egymásnak az átvételi elismervényeket, azután kezet fognak és elbúcsúznak. Mi megállunk és várjuk a budapesti gyorsvonatot, mely felvesz minket itt a határon. Cuidza követségi titkár barátságosan magyarázza, hogy a szerb őrháznál rendes megállóhely van, ott könnyen fel lehet szállni, nem kell az árkon át botorkálni, mint a magyar területen, hívja a magyar társaságot, hogy menjünk át oda. A szerb határőrség századosa azonban energikusan tiltakozik, senkit sem enged szerb területre lépni. Ez ellen sincs kifogásunk és felkapaszkodunk a töltésre a foglyokkal együtt, akik most már mind szabad emberek és mind elmondhatatlanul boldogok. A gyorsvonat pár perc múlva felszed bennünket és az alig kétkilométeres utazás után megint letesz a kelebiai állomáson. A menekültek egymásután szállnak ki a vagonból, hármat-négyet közülök várnak az állomáson. Keller Etelkát egész tömeg fogja körül, apja, anyja, egész rokonsága, sírva-nevetve rángat magánvizsgákra előkészítő tanfolyama Budapest belváros. Vadi utca 20. — Teréz 3911 ják jobbra-balra, ölelik, csókolják mindenfelől. Az egyik menekültnek a felesége borul a nyakába, a másikat a bátyja öleli át, úgy, mintha sohsem akarná többé elengedni. Az egész állomás közönsége ott áll körülöttük és ■neghatottan nézi a sokat szenvedett embereket. Akit négy napig kínoztak a szerbek Tizenegyen vannak a menekültek, valamennyien politikai elitéltek. Teljes létszámuk tulajdonképpen tizenhét volt, egyiküket, JanuskóIstvánt, csak néhány nap múlva adják át a szerbek, a többi ötöt pedig szabadlábra helyezték és ezek ottmaradtak szerb területen. Azokon, akik megérkeztek, mindegyiken meglátszik a szenvedések és nélkülözések nyoma; mind sápadtak, görnyedtek, soványak, egyikmásik alig áll a lábán. Keller Etelka fiatal bunyevác parasztleány, az otthona itt van Kelebián. Élményeiről nem okot beszél, levelet hozott át megszállt területről Magyarországra, azért fogták el. A szabadkai rendőrségen huszonnégy óráig bikacsökkel ütötték, verték, azután a szabadkai törvényszék fogházába került. A fogházra nem panaszkodik; mostam, vasaltam az ügyész úrnak, — mondja, — a nagyságos asszonynak kézimunkáztam, hát elég jól bántak velem. Gstalter Ferenc magánhivatalnok, aki szintén erről a környékről való, már jobban kikóstolta a szerb igazságszolgáltatást. Kilencvenhat óráig tartottak Szabadkán a rendőri fogdában, az egész idő alatt a legkegyetlenebbül gyötörték és kínozták, hogy vallomásra kényszerítsék. A körme alá gombostűket szúrtak, az ujjai közé ceruzákat raktak és úgy összeszorították a kezét, hogy minden csontja ropogott. Egyik ájulásból a másikba esett négy teljes napon át, de nem vallhatott semmit, mert nem volt mit vallania. Végül hipnotizálni is akarták a rendőrségen, de olyan ügyetlenül csinálták, hogy nem sikerült. Félholtra gyötörve került a törvényszéki fogházba, itt végül állítólagos kémkedéséért hatévi börtönre ítélték el, amiből majdnem az egészet ki is töltötte. Teljes tizennégy hónapig ült magánzárkában. Mező Barna magánhivatalnokot Zágrábban tartóztatták le ugyancsak kémkedés vádjával. Őt, amint elmondta, nem bántották és nem kínozták. Ötévi börtönre ítélték el, amelyet huszonhárom nap hijján ki is töltött. Sokáig a lepoglavai fogházban volt, ahol elég jó dolga volt. Az ottani igazgató meglehetősen humánus ember, aki még mentegetőzni is szokott a foglyok előtt, hogy sajnos, nem bánhat velük jobban, mert a fogházban nincs külön politikai osztály. A dohányzást azonban megengedte nekik, munkára nem kényszerítette őket és naponta kétszer is sétálhattak. Később azután a mitrovicai fogházba került, amelynek igazgatója, Breberina István, volt magyarországi bíró. Ez a derék ember különös gyűlöletével tüntette ki a magyar politikai foglyokat, a legközönségesebb rablógyilkosokkal együtt záratta őket a fogház legegészségtelenebb és legszűkebb celláiba és minden kedvezményt megvont tőlük. Ennek az lett a következménye, hogy Mező Barna súlyos tüdőbajt kapott, fogságának utolsó hat hónapját a rabkórházban töltötte el. Weisz Géza dr. töltötte a leghosszabb időt fogságban. 1918 november 7-én fogták el a Csillárok, mipolnák, selyemernyők Rendkívül leszállított árak! Ne mulassza el megtekinteni vásárlásai előtt választékos raktáramat, mert különlegesen olcsó árakban a készletfizetésre tudom kiszolgálni. Csillár havi 200-000.- K részletekben és feljelen Kadelburger Ernő | Budapest, V. Lipót körút 5. Telefon: 146-04 |