Magyarság, 1926. augusztus (7. évfolyam, 173-196. szám)

1926-08-03 / 173. szám

1926 augusztus 3, kedd Fogolycsere Kelebiánál, a magyar-szerb határon Kelebia, augusztus 2 (A Magyarság kiküldött munkatársától) A déli személyvonat utolsó vagonjából furcsa társaság szállott ki ma délben a kele­­biai vasútállomáson. Egy szakasz rendő­rtől körülvéve egy csomó züllött külsejű, rongyos, tépett ember, köztük néhány egészen ijesztő, mord képű alak. Szerb politikai elítéltek, aki­ket ma cserélnek ki a szerbek magyar fog­lyaiért a határon. A szállítmány vezetőjének, Győrffy Aladár dr. rendőrtanácsosnak intékedésére az egyik barakkba vezetik őket, ahol ebédet kapnak. Ezután letelepszenek a barakk körül és mo­gorván, idegesen lesik az idő múlását. A legtöbbjük meglehetősen impertinens és cinikus. A hozzájuk intézett kérdésekre alig válaszolnak, vagy csak úgy dünnyögnek vala­mit az orruk alatt. Csak egyiken-másikon látszik meg a fegyházi fegyelem nyoma, hogy kimerítő választ adnak a kérdésekre. Heten vagy nyolcan kémkedésért vagy hűtlenségért voltak elítélve, a többiek egészen közönséges bűntettesek; az egyik Ruzic Stanoje, hord­ágyon fekszik, a fogházban vérmérgezést ka­pott­ és egyik lábát levágták. Rablásért volt elítélve kilenc esztendőre. Zifkovics Radivojt is rablásért ítélte el a pestvidéki törvényszék, Milan Lukicsot is rablógyilkosságért ítélte el a bíróság. A szerbekkel folytatott fogolycsere­­tárgyalások során a szerb külügyminisztérium ragaszkodott ezeknek az egyáltalán nem poli­tikai jellegű elítélteknek kiadatásához is és a magyar hatóságok nem is sokat alkudoztak róluk, annál jobb, minél előbb kikerülnek az országból. A szerb kémek Egy nő is van a foglyok között, Lenka Racmnani a neve, kémkedésért ítélték el öt és félévi börtönre. — Hát maga minek kémkedik? — kérdem tőle. — Mért nem bízza az ilyesmit a férfiakra ? — Hát maga miért újságíró? — kérdezi válasz helyett. u*- Én abból élek. — No, hát én meg kémkedésből élek, — vágja ki nagy cinikusan, azzal rágyújt egy cigarettára és nem felel többet. A többiek sem igen beszélgetnek, csak azzal biztatnak, hogy majd a belgrádi lapoknak elmondanak mindent apróra. Miután mi nem vagyunk túl­ságosan kiváncsiak viselt dolgaikra, ebben meg is nyugszunk ellentmondás nélkül. A szomorú csak az, hogy két hazaáruló magyar is van köztük, az egyiknek Kiss István, a másiknak Halasi István a neve. Szerbül alig tudnak, de azért ők a legmocskosabb szájúak és a legvakmerőbbek az egész társaságban. Az egyik még Győrffy rendőrtanácsosnak is csak úgy félvállról felelgetett, mikor a na­­cionáléját kérdezte ki. A többiek mind szer­biai illetőségűek és szerbek; az előbbiekkel együtt tizenhatan vannak: Timotievic Ilia, Szelsteger Lipót, Zucker Zsigmond, Jovano­­vic Ilivoj, Jurisic Viktor, Jovanovic Milán, Spilek Naranca, Knippel István, Zoekic Mi­­lorad, Zoekic Radivoj és Popov Mihály a nevük. Két óra tájban beérkezik az állomásra a gyorsvonat is. Győrffy rendőrtanácsos rend­őreivel újra beszállítja a foglyokat az utolsó vagonba, velük együtt felszállunk mi is. A gyorsvonat elindul, de alig egy-két perc múlva megáll megint. Leszállunk. A vasúti töltés aljába vezető kocsiutat sorompó zárja el, mellette magyar katona áll felfűzött szu­ronnyal. Vagy száz lépésre tőle fegyveres szerb katona áll őrséget, kettőjük között a magyar kukoricában vezet el a magyar-jugo­­szláv határ, mellénk a magyar határőrszem mellé, a két csoport összekeveredik, a magyar és szerb bizottságok tagjai bemutatkoznak, üdvözlik egymást, a magyar és szerb újságírók is cso­portba verődnek és informálják egymást az ügyről. Azután a szerb külügyminisztérium kiküldöttje előszedi a szerb foglyok névsorát és egyenként felolvassa a neveket. Minden névnél jelentkezik egy ember odaát, sietve kilép a sorból és átlép a határon, a szerb katonák mögé. Az első csöndesen, szótlanul mennek át, azután jön az egyik hazaáruló magyar, Kiss István. Amint átlép a határon, kidülleszti a mellét és nagyot kiált: — Zsiv­o­­ral Alexander! Alig tud szerbül, a kiejtése is egészen más, mint a többieké, az igazi szerbeké. Méltó társa, Halasi István, a nagy Jugo­szláviát élteti. A szerb bizottság tagjai csön­­desítik őket, hallgassatok. Az utolsó kettő a féllábú Rizic Stanoje hordágyét viszi át a határon, a többiek addigra már el is tűn­tek a szerb őrház mögött. Fogolycsere a kukoricaföldön Pár percig várunk, azután a határon túl a szerb őrház mögül négy automobil kanya­rodik ki a sorompóhoz, utánuk négy lovas kocsi. Az autókból a szerb bizottság tagjai ugrálnak ki: Cuidza követségi tanácsos, Vlaskalin Milorad belügyminiszteri taná­csos, Markovic Lázár követségi tanácsos és Horváth dr. szabadkai rendőrkapitány. Körülöttük egy csomó határrendőrségi tiszt és tisztviselő és néhány szabadkai és belgrádi újságíró. Velük együtt érkezik Belgrádból az egyezménytárgyalások magyar vezetője, Balla Pál dr., követségi titkár. A lovas­kocsikból fáradt, törődött, hajlott hátú em­berek szállnak ki s indulnak fegyveres őreik között a határ felé: a magyar politikai fog­lyok, akik hosszú évek szenvedései után most visszakerülnek hazájukba. Az átadás formaságai hamar elintéződnek. A szerb megbízottak odalépnek közvetlenül alakunkon. A pályaudvaron az indulá­sunk, a hivatalos ceremóniákkal és a nem­­hivatalos, kipirultarcú, kendőt­ lobogtató tömeggel, amelyben színes foltként ott kavargott az egész pestbudai bálozó leánysereg —­ már maga mámoros, büszke élmény volt. Hát még az egyhetes külföldi út! Hu­szonöt délceg magyar fiú, ahogy a Rákóczi-induló ütemeire végigmasíroz Berlin utcáin a német egyetemi ifjúság vendégeként. Az ünneplésnek, bankettek­nek, szilaj mulatságnak, aminőt csak húszéves korában tud végigtombolni az ember,­­ nem volt se vége, se hossza. Tejbe-vajba fürösztöttek, a helyünket megfújták, dédelgettek és a sok lenhaju germán lány azt sem tudta, miben keresse a kedvünket... Megannyi, álomizű szép­ségesen sebes mámorperc, ahány napot az idegen országban vendégeskedtünk. Nekem különösen kapóra jött ez a kül­földi utazás. Azt mondottam a kis gép­­irólánynak, hogy vidéki rokonomat kell meglátogatnom, aki nagybeteg. Érzéke­nyen búcsúztam kis menyasszonyomtól! Az volt a tervem, hogy külföldről meg­írok mindent neki, vagy ha visszaérke­zem, egyszerűen elkerülöm ... Berlinben mi vittük el az ezüstserleget és az egyhetes, szédülten diadalmámoros út végeztével, — ami dicsőséget hozott külföldön a magyar névnek — az egész ország felkészült fogadtatásunkra. Soha­sem felejtem el azt az órát, amikor virá­gos vonatunk begördült a feldíszített pályaudvarra. Egetverő éljenriadal höm­pölygött végig az ujjongó, előkelő töme­gen. A diszmagyarba öltözött, fehérfejü rektor egyenkint megölelt és megcsókolt minket s meghatott szónoklatok után diáktársaim a vállukra emelve vittek ki a pályaudvar üvegcsarnokából. Hát még odakünn, ahol a város népe fogadott! Virágeső zuhogott felénk, a ruhánk sze­gélyét csókolták, a tömeg őrjöngő öröme szinte félelmetes volt. A békevilág gaz­dag és ifjú Budapestje önmagát ünne­­pelete bennünk. A lovasrendőrök és külön diáktestőr­­ségünk megfeszített igyekezete révén tud­tuk csak elérni felvirágozott négyesfoga­tainkat, amelyek az egyetemre röpítettek minket az ünneplés folytatására. Amikor az én kocsim éppen indulóban volt és fehérkesztyűs kezemmel szalutálva, búcsút intettem a tömegnek, mint valami győ­zelmesen megtérő gőgös hadvezér, a sok kacagó, ujjongó parazsos tekintet között hirtelen megpillantottam egy jól ismert, rémülettől kerekre tágult, elnedvesedett szempárt. * A kis gépirólány!... Hószin arca — ha lehetséges — még áttetszőbb és fehé­rebb volt, szőke haja szikrázott a nap­fényben, égő, szépmetszésű szája pedig sírásra görbült. És a szeme, —­óh, Iste­nem! Mennyi tenger szenvedés, kiégett csalódás, vád és dacos visszautasítás volt ebben az örök hosszu tekintetben! Néhány másodpercig farkasszemet néztünk s ekkor én, valami kegyetlen és vandál pajkossággal, külön­­meghajoltam feléje, tüntetően tisztelegve, — úgyhogy sze­gényke alig tudott elrejtőzni a minden­felől feléje riadó, kiváncsi pillantások elől — aztán megindult a négyesfoga­tom. Amikor a könnyű hintó megrándult, hirtelen megbántam mindent. Valami szelíd és halk ütést éreztem a szívem körül, amitől minden jókedvem egyszerre tovaröppent és a legszívesebben, ott az ünneplés középpontjában, sírva fakadtam volna. A fogat vágtatott, körül kalap­­lerngetve üdvözölt az utca és én vissza­tekintve, láttam még, ahogy összefutnak az emberek, csődület támad ama hely körül, ahol szőke szerelmesem állott. Ki akartam ugrani a kocsiból, de fogoly voltam, a hivatalos ünneplés egy pará­nya, aki amúgy is hiába lázadoznék, mert az ünneplés nem az ünnepeltekért van, de inkább az ünneplőkért. A tompa sajgás még­ többször vissza­tért ezen az örömmámoros napon. Éjszaka a cigányt oda akartam vinni az ablaka alá, de józanabb társaim meg­akadályozták ... S harmadnap, amikor kialudtam a mámoromat és első utam hozzá vezetett, — már nem találtam ott. Az üzlet ablakában barnahajú, hideg­­szemű idegen lány nézett szembe velem, az angyalföldi bérházban csak annyit tudtak, hogy orvosi tanácsra hirtelen vidékre költözött az édesanyjával együtt... Csak az egyik szomszédlány jegyezte meg szemrehányón, hogy látták az arc­képemet valami olcsó képes újságban. Nem is találkoztam többé a fehérarcú, szomorúszemű leánnyal, aki az egyetlen árnyékos emlék életem e felhőtlen ragyo­­gásu messzi hőskorából, — kis aranyhátu pille, aki véletlenül megégette hímes szárnyát ifjúságom egykor oly izzólobo­­gásu és gyilkosan tüzes lángjánál... Kis fénylőszemü, hószin pille, akinek egy deresedőfejű törtéletü fiú most elnedve­­sedő szemmel fáradtan és bocsánatot esdon int búcsút, mint az eliramodo­t, vissza nem csalogatható boldogságnak. Éljen Magyarország Most a magyarok jönnek. Győrffy rendőr­­tanácsos olvassa a neveiket. Az első fiatal, beesett arcú fiú, a homlokán nagy ,sebforra­­dás, amint átlép a határon, elfulladva kiált: — Éljen Magyarország! Éljen a haza! Azzal leteszi a földre kis kézitáskáját, ráül és a tenyerébe hajtja a fejét. Gyors egy­másutánban jönnek a többiek is, ketten hárman simák, egy leány jön köztük, fekete kendővel a fején, annak a csücskével a sze­mét törölgeti. Amikor együtt vannak, egy­szerre kiáltják valamennyien: Éljen a haza! A magyar bizottság tagjai őket is csende­sítik, hallgassanak, most nincs semmi ér­telme a tüntetésnek. Cuidza követségi titkár és Balla Pál cir­kekben kicserélik az okmányokat, ott a me­zőn aláírják és átadják egymásnak az át­vételi elismervényeket, azután kezet fognak és elbúcsúznak. Mi megállunk és várjuk a budapesti gyorsvonatot, mely felvesz min­ket itt a határon. Cuidza követségi titkár barátságosan magyarázza, hogy a szerb őr­háznál rendes megállóhely van, ott könnyen fel lehet szállni, nem kell az árkon át bo­torkálni, mint a magyar területen, hívja a magyar társaságot, hogy menjünk át oda. A szerb határőrség századosa azonban ener­gikusan tiltakozik, senkit sem enged szerb területre lépni. Ez ellen sincs kifogásunk és felkapaszkodunk a töltésre a foglyokkal együtt, akik most már mind szabad emberek és mind elmondhatatlanul boldogok. A gyorsvonat pár perc múlva felszed ben­nünket és az alig kétkilométeres utazás után megint letesz a kelebiai állomáson. A menekül­tek egymásután szállnak ki a vagonból, hár­mat-négyet közülök várnak az állomáson. Kel­ler Etelkát egész tömeg fogja körül, apja, anyja, egész rokonsága, sírva-nevetve rángat­ magán­vizsgákra előkészítő tanfolyama Budapest belváros. Vadi­ utca 20. — Teréz 3911 ják jobbra-balra, ölelik, csókolják minden­felől. Az egyik menekültnek a felesége borul a nyakába, a másikat a bátyja öleli át, úgy, mintha sohsem akarná többé elengedni. Az egész állomás közönsége ott áll körülöttük és ■neghatottan nézi a sokat szenvedett embere­ket. Akit négy napig kínoztak a szerbek Tizenegyen vannak a menekültek, vala­mennyien politikai elitéltek. Teljes létszámuk tulajdonképpen tizenhét volt, egyiküket, Ja­­nuskó­­Istvánt, csak néhány nap múlva adják át a szerbek, a többi ötöt pedig szabadlábra helyezték és ezek ottmaradtak szerb területen. Azokon, akik megérkeztek, mindegyiken meg­látszik a szenvedések és nélkülözések nyoma; mind sápadtak, görnyedtek, soványak, egyik­másik alig áll a lábán. Keller Etelka fiatal bunyevác parasztleány, az otthona itt van Kelebián. Élményeiről nem okot beszél, levelet hozott át megszállt terü­letről Magyarországra, azért fogták el. A sza­badkai rendőrségen huszonnégy óráig bika­­csökkel ütötték, verték, azután a szabadkai törvényszék fogházába került. A fogházra nem panaszkodik; mostam, vasaltam az ügyész úrnak, — mondja, — a nagyságos asszonynak kézimunkáztam, hát elég jól bántak velem. Gstalter Ferenc magánhivatalnok, aki szin­tén erről a környékről való, már jobban ki­kóstolta a szerb igazságszolgáltatást. Kilenc­venhat óráig tartottak Szabadkán a rendőri fogdában, az egész idő alatt a legkegyetleneb­­bül gyötörték és kínozták, hogy vallomásra kényszerítsék. A körme alá gombostűket szúr­tak, az ujjai közé ceruzákat raktak és úgy összeszorították a kezét, hogy minden csontja ropogott. Egyik ájulásból a másikba esett négy teljes napon át, de nem vallhatott sem­mit, mert nem volt mit vallania. Végül hip­notizálni is akarták a rendőrségen, de olyan ügyetlenül csinálták, hogy nem sikerült. Fél­holtra gyötörve került a törvényszéki fogház­ba, itt végül állítólagos kémkedéséért hatévi börtönre ítélték el, amiből majdnem az egészet ki is töltötte. Teljes tizennégy hónapig ült magánzárkában. Mező Barna magánhivatalnokot Zágráb­ban tartóztatták le ugyancsak kémkedés vád­jával. Őt, amint elmondta, nem bántották és nem kínozták. Ötévi börtönre ítélték el, ame­lyet huszonhárom nap hijján ki is töltött. So­káig a lepoglavai fogházban volt, ahol elég jó dolga volt. Az ottani igazgató meglehetősen humánus ember, aki még mentegetőzni is szo­kott a foglyok előtt, hogy sajnos, nem bán­hat velük jobban, mert a fogházban nincs kü­lön politikai osztály. A dohányzást azonban megengedte nekik, munkára nem kényszerí­­tette őket és naponta kétszer is sétálhattak. Később azután a mitrovicai fogházba került, amelynek igazgatója, Breberina István, volt magyarországi bíró. Ez a derék ember különös gyűlöletével tüntette ki a magyar politikai foglyokat, a legközönségesebb rablógyilkosok­kal együtt záratta őket a fogház legegészség­telenebb és legszűkebb celláiba és minden ked­vezményt megvont tőlük. Ennek az lett a kö­vetkezménye, hogy Mező Barna súlyos tüdő­­bajt kapott, fogságának utolsó hat hónapját a rabkórházban töltötte el. Weisz Géza dr. töltötte a leghosszabb időt fogságban. 1918 november 7-én fogták el a Csillárok, m­ipolnák, selyemernyők­­ Rendkívül leszállított árak! Ne mulassza el megtekinteni vásárlásai előtt válasz­tékos r­aktáramat, mert különlegesen olcsó árakban a k­észletfizetésre tudom kiszolgálni. Csillár havi 200-000.- K részletekben és feljelen Kad­el­burger Ernő | Budapest, V. Lipót­ körút 5. Telefon: 146-04 |

Next