Magyarság, 1927. február (8. évfolyam, 25-47. szám)

1927-02-01 / 25. szám

ELŐFIZETÉSI AKAKi FÉLÉTRE 34 PENGŐ. lIOTIDtm tS flKOÖ EOT HÓRA 4 PENGŐ. ESTIS SZÁM ARA HÉT­KÖZNAP 16 FILLÉR, VASÁRNAP 33 FILLÉR USZTRIÁBAN HÉTKÖZNAP 30 GARAS, VASÁRNAP 40 GARAS FELELÉS SZERKESZTŐ: MILOTAY ISTVÁN SZERKESZTŐSÉG ÉS KI AD 6 HIT AT AU BUDAPEST, VIIL, JÓZSEF-KÖRUT 5. SZÁM TELEFONI JÓZSEF 68-90, JÓZSEF 68-tl, JÓZSEF 68-« LEVÉLCIMt BUDAPEST 741, POSTAFIÓK I* MEGJELENIK HÉTFŐ KIVÉTELÉVEL MINDEN NAP BUDAPEST, 1927 FEBRUAR 1, KEDD 'OS Vili. ÉVFOLYAM 25. (1796.) SZÁM elejtett szóval, minden kiszámított mo­sollyal és minden kézszoritással közelebb küzdj ék magukat ahhoz a koronához, mely abban az ócska vasládában pihen. Mit gondolhattak ezek a nagy királyok odafönn a márvány hidegsége alatt ezek­ről a gyémántos trónkeresőkről s arról a szegény száműzőttről, akinek semmi gyé­mántja nines s aki olyan távol volt innen, mint a történelmi Magyarország szomorú­sága ettől a hivalkodó gyülekezettől s ugyanolyan távol, mint az elszakított részek lelke a konszolidációnak ettől a siralmas ünnepétől! 22 A születeti főrendeli deklarációt tettek a törvényes király és az Integer Magyarország mellett Megalakult az országgyűlés két háza Soha ilyen hazug pompával a jelent igy ki nem hívták s a múltat, melynek színeit egy órára magunkra loptuk, igy meg nem tagadták. Mintha kisértetek öltöztek volna fel, ócska, romlott vázak egy furcsa álarcosbálra, melynek minden mozdulata, minden szava és minden léleg­zete kétségbeejtő anakronizmus. És mind­ebből ott senki semmit meg nem érzett. Talán Hadik Jánosban rémlett föl valami lelkiismeretfurdalás, mikor egy fekete karszalaggal akart a múlttól és jelentől is bocsánatot kérni ezért az ünnepért s talán ugyanez a lelkiismeret szólalt meg abban a pár férfiban, Gaal Gasztonban és társaiban, akik egyszerű polgári ruhává! I próbálták szürkévé szerényiteni az opera­házi kosztümök bevonulását a magyar parlament gótikus kupolacsarnokába. Hogy ezek az ünneplők ott nem nevet­tek-e egymás szemébe, vagy egymás sze­mébe mertek-e nézni, egyáltalán, nem tudom. De vájjon mit gondolt rólunk, vagy legalább is róluk az a külföldi diplo- I mácia, melynek budapesti képviselete ott I terpeszkedett a fénnyel elárasztott páho­lyokban, hogy végignézze ezt a nemzeti [ünnepet? Ott ültek ezekben a páholyok­­| ban mindazok, akik a történelmi Magyar­­| országon megosztozkodtak s most birto­­| kon belül, a győzelem és változhatatlánság gőgjével szivükben tekinthetnek le a ron­csokra, melyeket az ünneplőknek meg­hagytak, de, amelyeknek léte ugyancsak [ az ő egyetlen kézintésüktől függ. Sohase [ hitték volna, hogy mi diadalünneppé tud­juk valaha érezni azt, amit örök gyász- I nak és megalázásnak szántak nekünk s hogy öröm lesz számunkra valaha az, amiről annakidején mi magunk is azt hazudtuk, hogy kereszrefeszités. Mit gon­dolhattak ezek az urak, ezek a cseh, szerb, román, angol vagy francia diplomaták, micsoda nép, vagy micsoda társadalom lehet az, amelynek elitje egy ilyen hazug pompa üveggyöngyeiben tud gyönyör­ködni, mikor- mögötte egy szörnyű törté­nelmi katasztrófa reménytelensége ásit, alatta a mélyben pedig egy letepert és kifosztott társadalom szociális, és erkölcsi meghasonlása liheg. Mit gondoltak rólunk, odafenn, ezek az idegen urak, hogy saj nálhattak, hogy nevethettek, hogy meg vethettek bennünket! És mit gondolhatott rólunk s erről a gyülekezetről a királyok koszorúja oda­fenn a páholyok magasságából, a nagy és szent királyoké, a hősöké, ország­szerzőké, akik márványbafaragva néznek le egy véres, gyásszal és dicsőséggel tel­jes történelem ormairól a ma kicsiségére, gyászára és szenvedéseire? Mit gondol­hattak ezek a királyok, akiknek kardja mindig a négy égtáj, mindig a Kárpátok koszorúja és a tenger kék partjai felé mutatott, s a négy égtájért való küzde­lemben soha megpihenni nem tudott. Mit gondolhattak azokról ott lent, mit ünne­pelnek, mivel dicsekedhetnek, mikor a négy égtájból többé semmi se a mienk s mikor a Kárpátok ormait és a tenger kék partjait vakondoktekintetükkel el se érik többé És mit gondolhattak ezek a nagy kirá lyok, hol lehet utódjuk, hol pihenhet Szent István koronája s micsoda ünnep lehet az, melyből ez a korona ki van zárva, hogy maga, mint puszta ereklye virrasszon egy vasládában, királya pedig száműzetésben virrasszon ugyanolyan el­hagyatva. Keresték onnan felülről ezt a királyt, s láttak trónkövetelőket, akiket aranytól és gyémántoktól ragyogva ugyanaz a vágy, ugyanaz az ambíció ho­zott ide, hogy minden kézszoritással, min den kegyesen elejtett szóval, minden mo­sollyal és minden tekintettel népszerű­séget és szavazatokat vegyenek, s minden A parlament kupolacsarnokában hétfőn már korán reggel megjelentek a munkások és mire a képviselők a ház folyosóin gyülekezni kezdtek, már leszedték a csarnok faláról a diszt és a pompát. A képviselők is menték, forgók és diszkardok nélkül gyülekeztek már ma; a megnyitás ünnepélyessége után most már a hétköznapok szürkesége öntötte el a Házat, amelynek mindkét kamarájában egy­ezerre kezdődött meg a munka. A nagyobb érdeklődés a felsőház felé for­dult. Mind a két Ház javában ülésezett és szavazott már, de a felsőház karzatain még egész csomó alsóházi képviselő volt lathato, akik otthagyták a maguk ülését, hogy a felső­házban nézzenek szét. Hiába, az alsóházat megszoktuk már, mig a felsőház az újdonság ingerével hat és még egészen tisztázatlan az a problémahogyan fog az országgyűlés két kamarája együttműködni. A felsőházi folyosó kétségkívül színesebb és mozgalmasabb, mint az alsóházi oldal. A főpapok színes reverendái, a főtisztek unifor ■ misai élénkitik a fekete kabátok hullámzó tömegét, amelyeknek jórésze szintén nagy vagy érdekes neveket takar. A folyosókon, persze, itt is legfőbb téma volt az ország­gyűlés kamarájának egymáshoz való viszkmys a legközelebbi jövőben és a vélemény meg­lehetősen egyformán alakult ki. A tervszerű meggondoltsággal összeállított felsőház két ségkivül nagy intellektuális fölényben van a képviselőházzal szemben, amely mellett, annak az alkotmányos rendből fakadó nagyobb hely zeti energiája ellenére, alighanem fontos sze­repet fog játszani a közeljövő törvény hozásában. A képviselőház mai ülése a hirdetett tiz óra helyett háromnegyedtizenegy órakor vette kezdetét. Az ülésterem ezúttal is népes volt, legalább a jobboldal és a közép; a baloldali szélső padoszlopban, az ellenzéknek fenntar­tott helyeken, most alig ül négy-öt képviselő. Az elnökség megválasztása nagy nyugalom­ban 1 olyt le; a hivatalos jelöltek majdnem egyhangúlag jutottak méltóságaikhoz. A meg­választott elnök, Zsitvay Tibor, rövid beszéd­del foglalta el elnöki székét, hitvallást téve az alkotmányos szellem és a türelem politi­kája mellett. Az ezután következő alelnökvá­­lasztásnál mégis meglehetősen parázs hangú vita kerekedett; elsősorban Gaal Gasztonból robbant ki a már oly sokszor megcsodált ellenzéki temperamentum, amely ezúttal a jegyzői állások oktalan szaporítása ellen for­dult nagy erővel. A többség azonban, a mi­niszterelnöki intésre, nagy pontossággal sza­vazott és eldöntötte, hogy a képviselőháznak tíz jegyzője lesz, mig a régi országgyűlés hat jegyzővel is beérte. A felsőházban elsőnek a főhercegek foglal­ták el piros bársonyszékeiket: József főher­ceg, azután Albrecht és József Ferenc főher­cegek. A katolikus egvháznagyok a jobboldali legszélső padoszlopban foglaltak helyet, velük szemben, a balszélen, a többi egyházak kép­viselői, közöttük Löw Imánuel, a szegedi fő­rabbi, fekete talárjában. Reich Koppelt hiába keresték az érdeklődők, az ortodox főrabbi a mai ülésen sem jelent meg. A házelnökség megválasztása itt még nagyobb egyhangúság mellett történt, mint az nlsóházban; Wlassies Gyula bárót egyhangú bizalom emelte az el­nöki székbe, megválasztása után még külön felszólalásokban is üdvözölték és biztosították őt bizalmukról a felsőház tagjai. Váratlan érdekessége volt az ülésnek Dessen;jfy Aurél volt országbíró felszólalása és ünnepélyes deklarációja a jogfolytonosság, az alkotmá­nyos király jogai és az integer Magyarország­hoz váló ragaszkodás mellett, amely deklará­cióját egyébként még tizenöt felsőházi tag­­társának nevében terjesztette elő. Zsitvay Tibor a képviselőház elnöke, Puky Endre és Huszár Károly az alelnökök A képviselőház ülését Graefl Jenő korelnök nyitotta meg. Elnöki rendreutasítással kez­dődött az ülés, amelyben Peyer Károly és Propper Sándor részesültek a legutóbbi ülé­sen Héjjas Ivánnal szemben használt inparla­mentáris kifejezésekért Ezután az igazoló­osztályok előadói terjesztették be jelentései­ket. Ezek szerint az osztályok összesen 216 képviselő 237 megbízólevelét vizsgálták felük Az A-jegyzékbe foglaltak 213 teljesen rend­ben levő mandátumot, a B-osztályba 9 meg­bízólevelet, amelyeknek gazdái ellen a meg­bízólevélben kifogás emeltetett A C-osz­­tályba, a petícióval megtámadott mandátu­mok osztályába 15 mandátum került A há­rom osztályba sorozott képviselők tagsági jo­gaikat ideiglenesen gyakorolhatják, a B- és C-osztályba sorozott mandátumok azonban a közigazgatási biróság elé kerülnek elbírálás végett Ezután következett a Ház elnökének meg­választása. A leadott 144 szavasaiból 137. szavazói esett Zsitvay Tiborra, amely ered­ményt az egységespárt nagy éljenzéssel üd­vözölt Mindjárt ezután következett az al­­elnökválasztá3. A leadott 150 szavazatból 142-t kapott Puky Endre és 135-öt Huszár Károly, akiket a korelnök megválasztott alel­­nököknek hirdetett ki. Megválasztotta még a képviselőház háznagyát és hat jegyzőjét. Háznagy Karafiáth Jenő lett, jegyzőknek Petrovics Györgyöt, Urbanics Kálmánt, Per­laki/ Györgyöt, Héjj Imrét, Griger Miklóst és Esztergályos Jánost választották meg. A tisztikar megválasztásával a korelnök és a körjegyzők működése végétért. Graefl Jenő korelnök röviden megköszönte a Ház tagjai­nak támogatását és ezzel elhagyta az elnöki emelvényt. Bevonul a meg választolt tisztikar Ezután rövid szünet következett, majd há­romnegyed egy óra tájban bevonult az ülés­terembe a Ház megválasztott tisztikara. Ara 16 fillér Trianon diszmagyarban (M. I.) Azt olvasom, hogy az a ragyogó ünnepség, amellyel az uj országgyűlést szombaton megnyitották, a régi Nagy- Magyarország legragyogóbb, legboldogabb ünnepeire emlékeztetett. Hogy fényesnek fényes lehetett, elhiszem, hiszen, mint mondják, csak amit villanyban eléget­tünk ehhez a fényhez, egymilliárd ma­gyar koronába került. A debreceni cívist, mikor a városi szinház építési költségeit megszavazta, megkérdezték, minek az a városnak, miért kidobni ilyen rettentő összegeket? Hát csak azért, mert telik! — felelte a debreceni polgár. Hát, ugy­­látszik, nekünk is telik. Egyébként senki se tudná megérteni, minek örömére vet­tük fel a nemzeti nagyság és büszkeség keleti ruhapompáját. Győztünk talán valahol a négy égtáj fele? — kérdezi mindenki. Megváltozott valami körülöttünk, vagy elindultunk ta­lán azon az utón, amely tizennégy vár­megyétől megint az országhoz vezet vissz* bennünket? Mire ez a nagy diadalünnep ez a fény és ez a ragyogás? Közelebl: jutottunk talán mindahhoz, amit elrabol tak tőlünk, vagy azért ünnepiünk, hog} oszlopai lettünk, mint a minisztereinél ur mondotta, az európai békének? Vagy azért tündöklünk bársonyban, prémben aranyban, mert sikerült végleg lemondan nagy nemzeti céljainkról és sikerült öt é1 alatt meggyőzni magunkat, hogy igy i; lehet nyugodtan, lelkiismeretfurdalás nél kül élni, ahogy mi élünk mostanában' Ünnepeljük magunkban azt a heroizmust mellyel a történelmi Magyarországról le mondtunk s mellyel az egykori szaba< emberekből circuin-spectumos kérege tőkké alacsonyodtunk? Azt ünnepeljük hogy milliónyi testvéreinket öt év ót; háborittatlan gyilkolhatják odaát a hatá rokon túl, Budapesttől már negyvei kilométernyire? Azt ünnepeljük, hogy ő1 ezt már megszokták a reménytelensé: kétségbeesésével s mi megszoktuk a hil ványság könnyelműségével? Azt ünne peljük, hogy végleg elfelejtettük őkel vagy azt, hogy mi már csak önmagunkr gondolunk? Az ő sebeiket, rongyaikai megaláztatásukat, pusztulásukat akarju a diszmagyarral betakarni? Vagy itthor nagy erőnk, bőségünk, jólétünk és hata műnk nem fér már bele a polgári ruh szürkeségébe s a történelmi nagy múl ragyogását kívánja magára? A konszol dáció rothadtsága már történelemnek ér; magát s ünneppé tudja magasztosban hogy öt év alatt a nemzeti társadaloi velejéig hatolt, s fölette benne az égés; ség és a föltámadás minden csiráját Vagy azért kell a diszmagyar, mert m sincs több katonánk, mint amennyivel proletárnyugtalanságot odvaiba üzhetjü vissza? Vagy azért, mert maholnap töt méltóságon ur születik nálunk évent mint ahány csecsemő? Vagy azok on előtt rázzuk a molyette bársonyt, a ham arany és hamis prémeket, akiket sikerű a konszolidációból végleg kitudnunk? magyar értelmiségi osztály százezre emlékeztetjük rá, hogy pusztulása bef jezett és változhatatlan s mint ilyet mo már meg lehet jubilálni? Vagy annak i uj magyar nemzedéknek szól ez az idé len gőg, a színpadi fringiák és kócsagc felvonulása, amely előtt olyan vassoroi pókkal sikerült lezárnunk a jövő útja: amely diplomával kezében és a kultu fölény hazugságával szivében Kisázs és Brazília partjait áhitja, ahol diplon helyett majd kenyeret verejtékezhet magának?

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék