Magyarság, 1927. március (8. évfolyam, 48-73. szám)

1927-03-15 / 60. szám

I­L­Ó V­I­Z­I­T É­S­­­A­R­A­K. SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL. ÍÍVV­V.4 *KÖTEDÉ « PERGŐ FELELŐS SZERKESZTŐ! ______ BUDAPEST, VIIL, JÓZSEF­ KÖRUT 5. SZÁM . A­I­­ ,P.E.N* !1 8 SZAM AI­ - - - - _ _ . v * 6 »R. RT A A1 TELEFON. JÓZSEF 6M0, JÓZSEF 1M1, JÓZSEF 68­9! K 0­Z­N­AP 16 FILLÉR, VASÁRNAP 3] FILLÉR MILOTAY ISTVÁN , LEVÉLCÍM: BUDAPEST 741, POSTAFIÓK 19 AUSZTRIÁBAN HÉTKÖZNAP 30 GARAS, VASÁRNAP 40 GARAS ' CÍMV MEGJELENIK HÉTFŐ KIVÉTELÉVEL MINDEN NAP .... ....................... ........................ ................................... W'iii­­f' ......................... i­ BUDAPEST, 1927 MÁRCIUS 15. K­E­D­D VIK­ ÉVFOLYAM 601 (1831.1 SZÁM Tibor és Tiborcok Néhány hónap óta a magyar társada­lomban egy jogos és népszerű mozgalom indult meg a hadikölcsönkötvények viszonylagos és fokozatos valorizációja érdekében. A jelszavakban, az ígéretek­ben és a programokban megcsalódott kö­zönségnek idegeire úgy hatott ennek a propagandának fülbemászó zenéje, mint egy nagy igazságtalanság reparációjának reménysége, mint a nemzeti becsületnek és az állam erkölcsi méltóságának parancs­szava, mint az anyagi érdekeiben meg­rabolt magyar tárasadalom bizalmának viszasóhajtása az állami jogrend csorbi­­­tatlan épsége és konszolidációja felé. A háborúban jóformán ugyanaz a társa­dalmi osztály szenvedte a legszörnyűbb vérveszteséget, mint amelyik a maga anyagi erejével sietett az élet-halálharc­­ban álló magyar állameszme támogatá­sára s amely idegronccsá nélkülözte ma­gát a háborús ínség gyötrelmeiben. Ez a magyar társadalmi rend olyan önfeláldo­zással küldte fiait a háború mészárlógépe alá, mint valamikor a beduin patriarcha cselekedte ezt az Úr parancsára egy­szülött gyermekével s egyszersmind a maga egzisztenciáját is beledobta a mér­leg serpenyőjébe, hogy a győzelmet ki­harcolja. Fiainak véres áldozatát elnyelte a két gyász­forradalom örvénye, vagyona pedig köddé és párává semmisült a há­­ború utáni pénzügyi sáfárkodásoknak egymást felváltó szomorú kísérleteiben. A háborúban elveszett az ország. Azután elveszett a háború utáni pénzügyi kontár-­ságok kultuszában a nemzeti vagyon, s vele együtt százezrek és milliók hite és bizalma a magyar állam becsületében. Mikor a forradalmak után néhány előrelátó konzervatív közgazdasági ember felvetette az állami közterhek valorizáció­jának, s vele a magyar pénz és a magyar állami hitel megmentésének kérdését, illetékes helyről az mondatott, hogy a koronát nem lehet megmenteni, hogy­­ ellenforradalom bizonytalan jogrendje nem alkalmas másra, csak a kiváró és passzív pénzügyi politikára, hogy a ma­gyar polgárságnak — amely hadikölcsön­­kötvényeinek értéke után kezdett érdek­lődni — bele kell nyugodnia, hogy a há­ború katasztrófája kinek-kinek személyes anyagi összeomlásával is kellett, hogy járjon. Valorizáljatok az értéktőzsdén! — adták ki a jelszót a korona-infláció tébolyában. __ Ez az igazi nemzeti vagyonment­ővásár! Szórjátok el kötvé­nyeiteket a börzei végeladáson s ott mentsétek meg, ami menthető. Mikor aztán bekövetkezett a szanálás két szűk esztendeje s a budapesti tőzsde felfújt értékelési hólyagjai szétpukkantak a való­ság durva érintésére: ugyan ki törődött vele, hogy a tőzsdére csábított magyar középosztály otthagyta maradék vagyo­nát a nemzetközi spekuláció zsibvásárján, hogy a végkielégített B-listás egy élet anyagi eredményét krakholta el a nemzeti vagyonmentő vásáron ? Így váltak lekol­­dusodott Tiborcokká Kállay Tibor és társai jóvoltából a magyar értelmiségi- és kispolgári osztály tízezrei. Aki ideje­korán azt hirdette, hogy őrült politika az, amely mindig ott akarja stabilizálni a koronát, ahová a nagy zsidó spekuláció Zürichben éppen lepofozta, aki panasz­kodni mert a valorizálatlan fegyintézeti hitelek miatt, amelyekkel talpraállították a megingott nemzetietlen mozgótőkét, aki kétségbeesetten üvöltött fel azon az abszurdumon, hogy az egész szanálást a keresztény középosztály bőrére mégse lehet megcsinálni és hogy nemzetellenes cselekedet az, ha egy magát keresztény­nek mondott kormány éppen a keresztény középosztály húsát méri ki fontszámra az antinacionális tőkének: a valorizálókat akkor, legilletékesebb helyen, politikai baromorvosoknak nevezték s rájuk­sütötték az avatatlanság és a tudatlanság bélyegét. Kis most, íme, a valorizáló mozgalom élén ugyanaz a Kállay Tibor halad, akit a magyar középosztály aligha fog meny­­nyei szószólóinak sorában tisztelni. Ez a jeles finánckapacitás egy keleti bölcs nyugodt reménytelenségével szemlélte a korona és a magyar állami hitel borzal­mas haláltáncait a nemzetközi tőz­sdéken. Mint pénzügyminiszter a koronát halálra­­operálta, s az elhitványodott korona névértékén álló hadikölcsönrészvényeket harminc-negyven százalékkal értékelte mélyebbre, a magyar pénzegység mély­pontjánál. A publikumot meggyőzte, hogy nemcsak nem érdemes tartani a zéruspont alá sülyedt hadikölcsönt, ha­nem szabadulni kell tőle mindenáron, minthogy a legtávolabbi remény se ke­csegtet, hogy ez a háborús áldozat vala­mikor értékké változzon vissza azoknak a kezében, akik aranyat adtak érte. Rideg­ség, lelketlenség, bürokrata látókör, a bankok trezorérdekén túllátni nem tudó közgazdasági perspektíva rendelkezett éppen a válság éveiben az állam hitelével, becsületével, tehát a hadikölcsönkötvé­nyek sorsával is. Miután azonban a spekuláció kiszag­lászta, hogy a magyar hadikölcsönjegy­­zésben külföldi tényezők is érdekelve vannak, következőleg előbb vagy utóbb valamiféle aránylagos valorizációnak kell következnie; egy bizonyos tőzsdei forga­lom, mondhatni hullakereskedés indult meg a hadikölcsönkötvényekben. Mint­hogy a tőzsdei játék elsősorban lélektani szemléleten alapszik, s minthogy a közön­ségbe átszivárgott az a hiedelem, hogy az állam nem térhet ki a hadikölcsön­­kötvényeknek bizonyos árnyalatú valori­zálása elől, a jól ismert szőrös kezek össze­vásárolták a hadikölcsönötvények egy­­részét, nem is szólva arról, hogy éppen a spekuláció következtében jelentékeny mennyiség jutott zsákmányául a hason­szőrű külföldi érdekeltségeknek is. A hadikölcsön-üzérek csaknem kizárólag abból a társadalomból kerültek ki, ame­lyek az egységes pártban tényezővé és egy árnyalat vezérévé tették Kállay Tibort. Az összefüggés világos. Az a pénzügy­miniszter, aki a legmerevebben utasított el minden valorizáló ötletet és javaslatot, amikor még ez a kísérlet vagyonának roncsaihoz segítette volna vissza a ma­gyar középosztályt, mint az egységes párt korifeusa legott a valorizálók élére szökkent, mihelyt ennek anyagi hasznát az a társaság fölözheti le, amely őt a fő­városban pajzsra emelte. Hogy ezt az elvi és lelkiismereti konfliktust Kállay Tibor, a liberális vezér, miképp intézi el Kállay Tiborral, a volt pénzügyminiszter­rel , az az ő dolga. A keresztény közvéle­ménynek azonban tudnia kell, miért csa­pott fel az üzér-insurrectio generálisának 1927-ben az a Kállay Tibor, aki 1923-ban még a céhbeli finánc szaktudományának fölényéről lefítymált és lemosolygott min­den valorizáló javaslatot. Mindebből, persze, nem az következik, hogy­­ a magyar állam egy oldalmozdulat­tal kitérjen az aránylagos és fokozatos valorizálás kötelessége elől. Sajnáljuk, ha erre megkésett bölcsességből, vagy­ bi­zonyos liberális érdekeltségek kényszeré­ből szánja el magát. A bölcs politikának nemcsak a mára kell gondolnia. Jöhetnek idők, amikor a magyar államnak újból Genf, március hó Magyar szempontból két kérdés volt a legutóbbi genfi tárgyalásokra kitűzve, az egyik az ötvenmillió aranykorona föl­szabadítása. A magyar kormánynak eme kérelme ellen a nagyhatalmak nem emel­tek semmiféle kifogást. Még Francia­­ország sem. A kisántánt ugyan meg­próbálkozott az egyes kancelláriákban a magyar kormány eme kérésének diszkre­­ditálásával, de ma már a nagyhatalmak sem veszik komolyan azt a jelszót, amivel most is kísérlet­ezt­ek, hogy Magyarország a kölcsönt fegyverkezési célokra akarja használni. Genfben ezúttal Oláhország képviselője állott elő propozíciókkal és ellenvetésekkel, azt kifogásolva, hogy a magyar budget-ben a hadügyminiszter költségvetése rendkívül magas. A magyar kormány képviselője az oláhok okvetet­­lenkedéseit kereken visszautasította, ki­jelentvén, hogy Magyarország pénzügyi kontrolja már megszűnt és így Oláh­­országnak tartózkodnia kell a magyar költségvetés kritizálásától, mert a ma­gyar költségvetés megállapítása az or­szág szuverén joga, amihez idegen állam­nak beleszólása nincs. Genfben csak a most felszabadítandó ötvenmillió arany­korona hovafordításáról tárgyalhatnak. Úgy tudom, hogy a nagyhatalmak részé­ről semmiféle ellenvetés fel nem merült és ezzel a kérdés simán el is intéződött. A genfi tárgyalások fontos pontja a magyar alattvalók Ro­mánia ellen indított pere volt. Tudjuk, hogy Románia suty­­tyomban, pár nappal az ülésszak meg­nyitása előtt, táviratilag kérte a kérdés­nek a népszövetség elé való hozatalát. Románia reménykedését a népszövetségbe veti, annak szellemébe és szervezetébe egyaránt. A népszövetség nem jogi, ha­nem hatalmi szervezet, amelynek lényege és létérdeke, hogy a hatalmasabb államok követeléseit igazolja a gyengébbekkel szemben és így a népszövetség, amely a­­ békeszerződés végrehajtásának biztosítá­sára alakult a végrehajtás szabotálásának kitűnő eszközévé lett a románok kezében. Azonkívül nemcsak a nagyhatalmakkal kell számolni, hanem egy, a nagyhatal­mak fölött álló szervezettel is: a nép­­szövetségi bürokráciával. Ez a bürokrácia, hogy saját jogosultságát igazolja, min­denáron eredményekre és kompromisz­­szumokra törekszik. Hogy hogyan dolgo­zik ez a bürokrácia, az kitűnik azokból az ankétekből, amelyeket a kisebbségi szerződések végrehajtásának „ellenőrzé­sére“ Oláhországban elrendeltek. A ro­mánok most is arra számítottak, hogy a magyar optánsok kérdésében is a nép­­szövetségi titkárság már eleve is „győző“ állam mellett fog állást foglalni. Ebben az esetben azonban a bürokrácia is kissé kellemetlen helyzetben volt, mert a döntő­­bírósági elv ellen mégis bajos állást fog­lalni, ami annyit jelentene, mint saját maga alatt vágatni a fát. Különösen, miután a magyar kormány képviselője a hágai döntőbíróságot is fölajánlotta. Ugyanilyen szempontok miatt jutottak kényes helyzetbe egyes nagyhatalmak, amelyek különben politikai okok miatt esetleg a románoknak fogták volna párt­ját. Az a benyomásom, hogy ez a kérdés kényes Angliára, amely a szovjettel való jelenlegi feszült helyzeténél fogva Romá­niát nem akarja magától elidegeníteni. kényes Olaszországra is, amely ugyan­csak súlyt helyez arra, hogy Romániában és általában a Balkánon a francia befo­lyást ellensúlyozza. Talán még Német­országra is kényes, amely most Romániá­val egy kölcsönről tárgyal, amely a német befolyásnak nagy teret enged. És kényes Franciaországra is. Franciaország, ha csak a szívére hallgatna, akkor bizonyára Ro­mánia mellé állna, de a döntőbírósági elveknek és a jogi érveknek Francia­­országra nézve nagyfontosságú gyakorlati értéke van úgy, hogy azokat nem negli­gálhatja egyszerűen. Ha ugyanis Fran­ciaország Románia mellett foglal állást, ezzel elismeri azt az elvet, hogy egyes államok szuverenitására hivatkozva, olyan törvényhozási intézkedéseket hozhatnak, amelyek az idegen államok polgárainak jogait súlyosan sérthetnék anélkül, hogy abba az érdekelt államoknak beleszólá­suk lehetne. H ha Franciaország ezt az el­vet magáévá teszi, akkor például el kell ismernie a szovjetnek azt a jogát, hogy a marxista eszmékre és a kommunista társadalmi berendezkedésre hivatkozva, jo­gosan foglalták le a francia állampolgár­­ok birtokát és vagyonát. Ha Francia­­ország Románia jogát elismeri, akkor el kell ismernie a szovjet jogát is arra, hogy Franciaországnak való tartozását egy­szerűen szornálja és annak kifizetését­ a moszkvai nagyharangra bizza. Már pedig Franciaország Oroszországnak 1889 óta tizenötmilliárdnyi kölcsönt juttatott és a francia kötvénytulajdonosoknak követe­lése több, mint hatmilliárd frankot tesz ki és ez összegbe nincs beszámítva a szov­jet által lefoglalt és nacionalizált fran­cia vagyon. Ha tehát Franciaország elis­meri Romániának követelését, akkor na­gy mi megnehezíti helyzetét a francia­­orosz tárgyalások alkalmával, amelyek, miután már Isten tudja hányszor meg­kezdődtek és meghiúsultak, most újra meg fognak indulni Rakovski szovjet­­követnek Párisba érkezésekor. Azonkívül más érdekek is szólnak amel­lett­ hogy Franciaország ragaszkodjék a döntőbíróság elvének elismeréséhez. Mexikóban például a jelenlegi kormány, tudvalevőleg, az állami szuverenitás elvé­nek alapján végrehajtotta az állam és egyház elválasztását. A katolikusokat ül­dözéseknek teszi ki, a katolikus egyház A magyar-román birtokper súlyos diplomáciai problémái jelent valamennyi nagyhatalom számára Romá­ja a népszövetség segítségével akarja szabotálni a slük Hőstíróság ítélkezését igénybe kell vennie polgárainak bizalmát és áldozatkészségét. Milyen szivel és micsoda arccal fordulhat ez a magyar állam azokhoz, akiknek hitelével vissza­élt, akiknek vagyonát kárpótlás nélkül felhasználta és elköltötte s akik mind­ezért most nem kapnak egyebet, mint Kállay Tiborék kortesfogását, hogy ezt a jogos és népszerű propagandát haszno­sítsák az üzér liberalizmus számára? Ára 16 fillér

Next