Magyarság, 1927. március (8. évfolyam, 48-73. szám)
1927-03-15 / 60. szám
ILÓ VIZIT ÉSARAK. SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL. ÍÍVVV.4 *KÖTEDÉ « PERGŐ FELELŐS SZERKESZTŐ! ______ BUDAPEST, VIIL, JÓZSEF KÖRUT 5. SZÁM . AI ,P.E.N* !1 8 SZAM AI - - - - _ _ . v * 6 »R. RT A A1 TELEFON. JÓZSEF 6M0, JÓZSEF 1M1, JÓZSEF 689! K 0ZNAP 16 FILLÉR, VASÁRNAP 3] FILLÉR MILOTAY ISTVÁN , LEVÉLCÍM: BUDAPEST 741, POSTAFIÓK 19 AUSZTRIÁBAN HÉTKÖZNAP 30 GARAS, VASÁRNAP 40 GARAS ' CÍMV MEGJELENIK HÉTFŐ KIVÉTELÉVEL MINDEN NAP .... ....................... ........................ ................................... W'iiif' ......................... i BUDAPEST, 1927 MÁRCIUS 15. KEDD VIK ÉVFOLYAM 601 (1831.1 SZÁM Tibor és Tiborcok Néhány hónap óta a magyar társadalomban egy jogos és népszerű mozgalom indult meg a hadikölcsönkötvények viszonylagos és fokozatos valorizációja érdekében. A jelszavakban, az ígéretekben és a programokban megcsalódott közönségnek idegeire úgy hatott ennek a propagandának fülbemászó zenéje, mint egy nagy igazságtalanság reparációjának reménysége, mint a nemzeti becsületnek és az állam erkölcsi méltóságának parancsszava, mint az anyagi érdekeiben megrabolt magyar tárasadalom bizalmának viszasóhajtása az állami jogrend csorbitatlan épsége és konszolidációja felé. A háborúban jóformán ugyanaz a társadalmi osztály szenvedte a legszörnyűbb vérveszteséget, mint amelyik a maga anyagi erejével sietett az élet-halálharcban álló magyar állameszme támogatására s amely idegronccsá nélkülözte magát a háborús ínség gyötrelmeiben. Ez a magyar társadalmi rend olyan önfeláldozással küldte fiait a háború mészárlógépe alá, mint valamikor a beduin patriarcha cselekedte ezt az Úr parancsára egyszülött gyermekével s egyszersmind a maga egzisztenciáját is beledobta a mérleg serpenyőjébe, hogy a győzelmet kiharcolja. Fiainak véres áldozatát elnyelte a két gyászforradalom örvénye, vagyona pedig köddé és párává semmisült a háború utáni pénzügyi sáfárkodásoknak egymást felváltó szomorú kísérleteiben. A háborúban elveszett az ország. Azután elveszett a háború utáni pénzügyi kontár-ságok kultuszában a nemzeti vagyon, s vele együtt százezrek és milliók hite és bizalma a magyar állam becsületében. Mikor a forradalmak után néhány előrelátó konzervatív közgazdasági ember felvetette az állami közterhek valorizációjának, s vele a magyar pénz és a magyar állami hitel megmentésének kérdését, illetékes helyről az mondatott, hogy a koronát nem lehet megmenteni, hogy ellenforradalom bizonytalan jogrendje nem alkalmas másra, csak a kiváró és passzív pénzügyi politikára, hogy a magyar polgárságnak — amely hadikölcsönkötvényeinek értéke után kezdett érdeklődni — bele kell nyugodnia, hogy a háború katasztrófája kinek-kinek személyes anyagi összeomlásával is kellett, hogy járjon. Valorizáljatok az értéktőzsdén! — adták ki a jelszót a korona-infláció tébolyában. __ Ez az igazi nemzeti vagyonmentővásár! Szórjátok el kötvényeiteket a börzei végeladáson s ott mentsétek meg, ami menthető. Mikor aztán bekövetkezett a szanálás két szűk esztendeje s a budapesti tőzsde felfújt értékelési hólyagjai szétpukkantak a valóság durva érintésére: ugyan ki törődött vele, hogy a tőzsdére csábított magyar középosztály otthagyta maradék vagyonát a nemzetközi spekuláció zsibvásárján, hogy a végkielégített B-listás egy élet anyagi eredményét krakholta el a nemzeti vagyonmentő vásáron ? Így váltak lekoldusodott Tiborcokká Kállay Tibor és társai jóvoltából a magyar értelmiségi- és kispolgári osztály tízezrei. Aki idejekorán azt hirdette, hogy őrült politika az, amely mindig ott akarja stabilizálni a koronát, ahová a nagy zsidó spekuláció Zürichben éppen lepofozta, aki panaszkodni mert a valorizálatlan fegyintézeti hitelek miatt, amelyekkel talpraállították a megingott nemzetietlen mozgótőkét, aki kétségbeesetten üvöltött fel azon az abszurdumon, hogy az egész szanálást a keresztény középosztály bőrére mégse lehet megcsinálni és hogy nemzetellenes cselekedet az, ha egy magát kereszténynek mondott kormány éppen a keresztény középosztály húsát méri ki fontszámra az antinacionális tőkének: a valorizálókat akkor, legilletékesebb helyen, politikai baromorvosoknak nevezték s rájuksütötték az avatatlanság és a tudatlanság bélyegét. Kis most, íme, a valorizáló mozgalom élén ugyanaz a Kállay Tibor halad, akit a magyar középosztály aligha fog menynyei szószólóinak sorában tisztelni. Ez a jeles finánckapacitás egy keleti bölcs nyugodt reménytelenségével szemlélte a korona és a magyar állami hitel borzalmas haláltáncait a nemzetközi tőzsdéken. Mint pénzügyminiszter a koronát halálraoperálta, s az elhitványodott korona névértékén álló hadikölcsönrészvényeket harminc-negyven százalékkal értékelte mélyebbre, a magyar pénzegység mélypontjánál. A publikumot meggyőzte, hogy nemcsak nem érdemes tartani a zéruspont alá sülyedt hadikölcsönt, hanem szabadulni kell tőle mindenáron, minthogy a legtávolabbi remény se kecsegtet, hogy ez a háborús áldozat valamikor értékké változzon vissza azoknak a kezében, akik aranyat adtak érte. Ridegség, lelketlenség, bürokrata látókör, a bankok trezorérdekén túllátni nem tudó közgazdasági perspektíva rendelkezett éppen a válság éveiben az állam hitelével, becsületével, tehát a hadikölcsönkötvények sorsával is. Miután azonban a spekuláció kiszaglászta, hogy a magyar hadikölcsönjegyzésben külföldi tényezők is érdekelve vannak, következőleg előbb vagy utóbb valamiféle aránylagos valorizációnak kell következnie; egy bizonyos tőzsdei forgalom, mondhatni hullakereskedés indult meg a hadikölcsönkötvényekben. Minthogy a tőzsdei játék elsősorban lélektani szemléleten alapszik, s minthogy a közönségbe átszivárgott az a hiedelem, hogy az állam nem térhet ki a hadikölcsönkötvényeknek bizonyos árnyalatú valorizálása elől, a jól ismert szőrös kezek összevásárolták a hadikölcsönötvények egyrészét, nem is szólva arról, hogy éppen a spekuláció következtében jelentékeny mennyiség jutott zsákmányául a hasonszőrű külföldi érdekeltségeknek is. A hadikölcsön-üzérek csaknem kizárólag abból a társadalomból kerültek ki, amelyek az egységes pártban tényezővé és egy árnyalat vezérévé tették Kállay Tibort. Az összefüggés világos. Az a pénzügyminiszter, aki a legmerevebben utasított el minden valorizáló ötletet és javaslatot, amikor még ez a kísérlet vagyonának roncsaihoz segítette volna vissza a magyar középosztályt, mint az egységes párt korifeusa legott a valorizálók élére szökkent, mihelyt ennek anyagi hasznát az a társaság fölözheti le, amely őt a fővárosban pajzsra emelte. Hogy ezt az elvi és lelkiismereti konfliktust Kállay Tibor, a liberális vezér, miképp intézi el Kállay Tiborral, a volt pénzügyminiszterrel , az az ő dolga. A keresztény közvéleménynek azonban tudnia kell, miért csapott fel az üzér-insurrectio generálisának 1927-ben az a Kállay Tibor, aki 1923-ban még a céhbeli finánc szaktudományának fölényéről lefítymált és lemosolygott minden valorizáló javaslatot. Mindebből, persze, nem az következik, hogy a magyar állam egy oldalmozdulattal kitérjen az aránylagos és fokozatos valorizálás kötelessége elől. Sajnáljuk, ha erre megkésett bölcsességből, vagy bizonyos liberális érdekeltségek kényszeréből szánja el magát. A bölcs politikának nemcsak a mára kell gondolnia. Jöhetnek idők, amikor a magyar államnak újból Genf, március hó Magyar szempontból két kérdés volt a legutóbbi genfi tárgyalásokra kitűzve, az egyik az ötvenmillió aranykorona fölszabadítása. A magyar kormánynak eme kérelme ellen a nagyhatalmak nem emeltek semmiféle kifogást. Még Franciaország sem. A kisántánt ugyan megpróbálkozott az egyes kancelláriákban a magyar kormány eme kérésének diszkreditálásával, de ma már a nagyhatalmak sem veszik komolyan azt a jelszót, amivel most is kísérleteztek, hogy Magyarország a kölcsönt fegyverkezési célokra akarja használni. Genfben ezúttal Oláhország képviselője állott elő propozíciókkal és ellenvetésekkel, azt kifogásolva, hogy a magyar budget-ben a hadügyminiszter költségvetése rendkívül magas. A magyar kormány képviselője az oláhok okvetetlenkedéseit kereken visszautasította, kijelentvén, hogy Magyarország pénzügyi kontrolja már megszűnt és így Oláhországnak tartózkodnia kell a magyar költségvetés kritizálásától, mert a magyar költségvetés megállapítása az ország szuverén joga, amihez idegen államnak beleszólása nincs. Genfben csak a most felszabadítandó ötvenmillió aranykorona hovafordításáról tárgyalhatnak. Úgy tudom, hogy a nagyhatalmak részéről semmiféle ellenvetés fel nem merült és ezzel a kérdés simán el is intéződött. A genfi tárgyalások fontos pontja a magyar alattvalók Románia ellen indított pere volt. Tudjuk, hogy Románia sutytyomban, pár nappal az ülésszak megnyitása előtt, táviratilag kérte a kérdésnek a népszövetség elé való hozatalát. Románia reménykedését a népszövetségbe veti, annak szellemébe és szervezetébe egyaránt. A népszövetség nem jogi, hanem hatalmi szervezet, amelynek lényege és létérdeke, hogy a hatalmasabb államok követeléseit igazolja a gyengébbekkel szemben és így a népszövetség, amely a békeszerződés végrehajtásának biztosítására alakult a végrehajtás szabotálásának kitűnő eszközévé lett a románok kezében. Azonkívül nemcsak a nagyhatalmakkal kell számolni, hanem egy, a nagyhatalmak fölött álló szervezettel is: a népszövetségi bürokráciával. Ez a bürokrácia, hogy saját jogosultságát igazolja, mindenáron eredményekre és kompromiszszumokra törekszik. Hogy hogyan dolgozik ez a bürokrácia, az kitűnik azokból az ankétekből, amelyeket a kisebbségi szerződések végrehajtásának „ellenőrzésére“ Oláhországban elrendeltek. A románok most is arra számítottak, hogy a magyar optánsok kérdésében is a népszövetségi titkárság már eleve is „győző“ állam mellett fog állást foglalni. Ebben az esetben azonban a bürokrácia is kissé kellemetlen helyzetben volt, mert a döntőbírósági elv ellen mégis bajos állást foglalni, ami annyit jelentene, mint saját maga alatt vágatni a fát. Különösen, miután a magyar kormány képviselője a hágai döntőbíróságot is fölajánlotta. Ugyanilyen szempontok miatt jutottak kényes helyzetbe egyes nagyhatalmak, amelyek különben politikai okok miatt esetleg a románoknak fogták volna pártját. Az a benyomásom, hogy ez a kérdés kényes Angliára, amely a szovjettel való jelenlegi feszült helyzeténél fogva Romániát nem akarja magától elidegeníteni. kényes Olaszországra is, amely ugyancsak súlyt helyez arra, hogy Romániában és általában a Balkánon a francia befolyást ellensúlyozza. Talán még Németországra is kényes, amely most Romániával egy kölcsönről tárgyal, amely a német befolyásnak nagy teret enged. És kényes Franciaországra is. Franciaország, ha csak a szívére hallgatna, akkor bizonyára Románia mellé állna, de a döntőbírósági elveknek és a jogi érveknek Franciaországra nézve nagyfontosságú gyakorlati értéke van úgy, hogy azokat nem negligálhatja egyszerűen. Ha ugyanis Franciaország Románia mellett foglal állást, ezzel elismeri azt az elvet, hogy egyes államok szuverenitására hivatkozva, olyan törvényhozási intézkedéseket hozhatnak, amelyek az idegen államok polgárainak jogait súlyosan sérthetnék anélkül, hogy abba az érdekelt államoknak beleszólásuk lehetne. H ha Franciaország ezt az elvet magáévá teszi, akkor például el kell ismernie a szovjetnek azt a jogát, hogy a marxista eszmékre és a kommunista társadalmi berendezkedésre hivatkozva, jogosan foglalták le a francia állampolgárok birtokát és vagyonát. Ha Franciaország Románia jogát elismeri, akkor el kell ismernie a szovjet jogát is arra, hogy Franciaországnak való tartozását egyszerűen szornálja és annak kifizetését a moszkvai nagyharangra bizza. Már pedig Franciaország Oroszországnak 1889 óta tizenötmilliárdnyi kölcsönt juttatott és a francia kötvénytulajdonosoknak követelése több, mint hatmilliárd frankot tesz ki és ez összegbe nincs beszámítva a szovjet által lefoglalt és nacionalizált francia vagyon. Ha tehát Franciaország elismeri Romániának követelését, akkor nagy mi megnehezíti helyzetét a franciaorosz tárgyalások alkalmával, amelyek, miután már Isten tudja hányszor megkezdődtek és meghiúsultak, most újra meg fognak indulni Rakovski szovjetkövetnek Párisba érkezésekor. Azonkívül más érdekek is szólnak amellett hogy Franciaország ragaszkodjék a döntőbíróság elvének elismeréséhez. Mexikóban például a jelenlegi kormány, tudvalevőleg, az állami szuverenitás elvének alapján végrehajtotta az állam és egyház elválasztását. A katolikusokat üldözéseknek teszi ki, a katolikus egyház A magyar-román birtokper súlyos diplomáciai problémái jelent valamennyi nagyhatalom számára Romája a népszövetség segítségével akarja szabotálni a slük Hőstíróság ítélkezését igénybe kell vennie polgárainak bizalmát és áldozatkészségét. Milyen szivel és micsoda arccal fordulhat ez a magyar állam azokhoz, akiknek hitelével visszaélt, akiknek vagyonát kárpótlás nélkül felhasználta és elköltötte s akik mindezért most nem kapnak egyebet, mint Kállay Tiborék kortesfogását, hogy ezt a jogos és népszerű propagandát hasznosítsák az üzér liberalizmus számára? Ára 16 fillér