Magyarság, 1928. január (9. évfolyam, 1-25. szám)

1928-01-01 / 1. szám

» FÉLÉVRE 24 PENGŐ, NEGYEDÉVRE 12 PENGŐ, EGY HÓRA 4 PENGŐ, EGYES SZÁM ARA HÉTKÖZ­NAP 16 FILI ., VASÁRNAP 32 FILL. AUSZTRIÁBAN HÉTKÖZNAP 30 GARAS, VASÁRNAP 40 GARAS MEGJELENIK HÉTFŐ KIVÉTELÉVEL MINDEN NAP LEVÉLCÍM: BUDAPEST 741 POSTAFIÓK 19 FELELŐS SZERKESZTŐI MILOTAY ISTVÁN SZERKESZTŐSÉG) BUDAPEST VI. ARAD1-U 10. TEL.: I 252-30. 252-31 FŐK1ADÓHIVATAL: BUDAPEST V KERÜLET BANK-UTCA 7. TELEFON TERÉZ 294-31 294-S> FIÓKKIADÓHÍV ATAL: BUDAPEST VI KÉR., ANDRASSY-UT 8. SZ TELEFON: TERÉZ 234-33 m BUDAPEST, 1928 JANUÁR 1, VASÁRNAP IX., ÉVFOLYAM 1. i20 6 9J SZÁM A vadon szava irta: Pettiő Sándor Amig idáig ért, hogy elhadarja vagy elsóhajlsa kérését, kimerített már min­den protekciót. Elnyütte minden össze­köttetését, a legtávolabbi és legvaló­­szinütlenebb tájak irányában is, vala­hol csak éhes és merész képzelőereje valami lehetőséget gyanított, 'talpalt és könyökölt a hozzá hasonlók százai és ezrei között. Előszobázott és instanciá­­zott, s ahol egy kis rést látott megnyílni a biztos egzisztenciákat övező palánko­­kon, nyomban ott termelt és jelentke­zett akadémiai képesítésének oklevelé­vel, szegénységi bizonyítványával, a legszerényebb emberi arányokra apasz­tott igényeivel és lázas munkakeövével. Nem a csillagokat verdeső ifjúság szu­perén gőgje és mohó energiája, derűs és elpusztíthatatlan önbizalma, kedves és romantikus szertelensége robban eléd, aki áttanult éveinek jussát köve­teli a sorsiól s akinek kemény kobak­ján meg se kottyan a csalódásnak egy­­egy kólinfása, ami úgy hozzátartozik a férfasodás processzusához, mint az első szerelmi bánat, az első lovagias ügy, vagy az utolsó lantpengetés zönge­­inénye. Aki előtted áll most, az talán sohnse ismerte ennek a' Boldogabb fiafidsagnafe jrága könnyelműségeit és gondtalan örömeit. Sose érezte magához oly közel álrpainak valósulását, mint a gyermek a látóhatár szélén lehajló eget. Ennek a fiatalembernek egészen más emlékei és tradíciói vannak a diákéletből: a fütet­­kn albérleti szoba egy nagyvárosi siká torban, ablakával a vitágitóudvarnak, az ágyrajárás visszataszító rémségei és erkölcsi megalázásai a nyomor e szörnyű találkahelyén, a diákkaszár­nyák mogorva, rideg proletárköztársa­sága, ínséges rabkosztjával, falanszter­­kvártélyaival, olthontaianságával, szere­­tetlenségével, a magához hasonlók baj­társi szolidaritásával. Ez a tragikus koraérettség dantei poklok örvényeit látta már, amelyben annyit sírtak, hogy könnyeik jéggé fagytak és már sirni se tudnak többé. Fénytelen szemében az átkoplalt nap­palok és az, álmatlan éjjelek téveteg­­sége. Horpadt mellkasában a kezdődő tuberkulózis riyöszörgi füledbe a jövő dalát a kulturfölényről és a konszoli­dációról s alázatos józansága, rezignált meghunyászkodása, fáradt és kiábrán­dult bölcsessége — úgy látszik — le számolt már minden egzaltált gerjede­­lemmel. minden vadregényes ambíció­val, minden hebehurgya és jogrend­ellenes ostobasággal. Átkos csillagzat alatt született hősök, ifjú gályarabjai Trianonnak, fölösleges emberek, akik talán egy istent hordoznak keblükben, várományos B-listások, szentek, mártí­rok, nihilisták: az embernek torkán akad a falat, ha reájuk gondol s el­felejti önnön gondjait, amikor egy pil­lanatra fölsötétlenek szeme előtt az ifjú gárda sorai, amint bágyadtan, tétován, csüggedten vánszorognak balsorsuk ut­ján ív v. erőtlen állomások Felé. Hányán vannak? Ezren vagy tízezren? Vagy ta­lán háromszor ennyien? Ki gondol reájuk? Ki tartja nyilván számukat és sorsukat? A k’invörület alamizsnái' utói nem érheti őket annyian vannak, bol­dogtalanok és vigasztalanok. Meglátja-e ! őket a konszolidáció ébersége? Le- I hajol-e hozzájuk az a hatalom, amely a \ földi dolgok sorsát intézi ebben a sze­rencsétlen országban? Ki osztozik gond­jaikban? Kinek személyes boldogtalan­sága az ő életük? Ki hallja az ő hang tálán segélykiáltásaikat? Nem vész-e el minden jajszavuk az önzésnek ebben az akusztikájában? Most még talppal és könyökkel dol­gozik, de főképp protekcióval, mint a régi világban, amikor kevesebb volt a becstelen önzés és több az emberség az emberekben. De, ha kimeríti az érvé­nyesülés fejlett tehnikájának valamennyi eszközét is, biztos, hogy száz közül öt vagy tiz ér csak célt; a nagy tömeg künn reked a karámon kívül, fel­frissülve és meggyarapodva azokkal, akik évről-évre elhasználhatatlan pótlás gyanánt özönlik el a kenyérmezei tábort. A mostani politikai és társa­dalmi stalusquo mellett számára az esé­lyek évről-évre rosszabbodnak. A té­nyek kérlelhetetlen hatalma pozdorjává zúz benne minden illúziót a létért való viadal megenvhülése tekintetében. Egy nagy intelligens tömeget forradalmasít a reménytelenség stabilizációja, amely most még alázatosan térdepel a kultur­­fölény és a konszolidáció lábai előtt. A jogrend, és a nyugalom felületének már annyi mindenféle repedésén párolog fel ' .füst. Csak azt nem tudjuk, vájjon .. iókilörés, a lávaömlés, melyik hasa­­dékon fog magának utat törni? Nézz csak jobban a szemébe ennek a fiatnlembetnrk, tanulmányozd figyelme­sebben megkeményedett arcvonásait, szenvedésektől és’ viharoktól kicserzett ábrázatát. Kell, hogy észrevegyed, hogy nemcsak helyzete változott meg,' hanem lassan átalakul a természete is. Ma még félénk, esetlen reverendával ko pogtat ajtódon, s csak kérő szava van hozzád. Tekintete legmélyéről azonban néha olyan vad fények lobognak elő. amelyek ismeretlenek és riasztók a te filiszteri életszemléletednek s amelyek­től meg kell remegnie a konszolidáció­nak. A kivert kuvasz, amely a hidegtől és az éhségtől tébolyodottan csatangol a nagyvárosi kövek sivatagában, nézhet csak igy, a kényelemben, melegben és jólétben elkénvesedeít és elpuhult szalonkutyára: a kutyaprolelár a kutya­­arisztokratára. Még csak meg sem vak-< kantja jobb sorsra jutott rokonát. Be­húzott farkkal sompolyog el mellette, felmorduló kutvaösztönének lelkiisme­retével azonban már méri a sors­­kiilönbség tragikus igazságlalanságál, s egyet gondol magában a kulturfölény és a konszolidáció furcsa világrendié­ről. Aztán fut tovább valami démoni csökönyösséggel, hü szemében a ve­szettség sárga kénkövével. Ki ebből a szörnyű kutvncivilizádóból, amelv ki­taszította magából, vissza a vadonba- Fut, amig összerogy valahol az árok­szélen. És e vad rohanatban, ebben a kegyetlen részvétlenségben feléled benne az ősi kutyaeredet életprincipiuma és életmorálja, amelyet a civilizáció fe-i gyeimé mostanáig elsorvasztott benne. Felüvölt szivében a vadon szava, az élet legősibb kutyatörvénye, amely nem hall és nem ért más beszédet, mint gyomra korpását és elárult és megcsalt kutyaszivének komor zenéjét. Hívja a vadon szava, mint Jack London civili­zált kutyáját, amely az alaskai hó­mezők kegyetlen szenvedései között eU temette magában a kulturfölény fegyel* inét, morálját, életmódját, kényelmét, jóságát, szépségét és amely a maga soro­sából tanulta meg a kutvaíársadaloni ősi leckéjét: aki birja, marja. A szociológusok és a történetírók rég Hét éve várunk Sötétbe néz IJdérc szemünk, Teszünk, veszünk. Pedig de mindegy Minden nekünk: Cs”k egy a vágyunk. Hét éve várunk. Kelet. Nyugat... Hét éve füt Az indulat. Gyerünk, vezérek! Bed ült az élet, Semmi nem maradt: Szabad, vagy nem szabad, De egyet még ütünk! Kelet, Nyugat ?-. Kezet kívánunk, Akárhává mutat. De már mutasson- Hét éve várunk! Sötétet látunk, S ütünk, ütünk Lehet, tulajdon Xpánk fejére. De már ütünk! Zsmaely Peren Az ember meg az asszony Ina: Daczy ienö Hol volt, hol nem volt, itt volt, vagy másutt volt, de mégis csak itt volt, e csu nya idegen világban, e sok házu, sok gondu, cifra nyomoruságu, nagy város­ban volt egy ember meg asszony. Itt éltek egy bérpalota ötödik emeletén, tá­vol mindentől és közel egymás szivéhez. Csendesen, megelégedetten éltek és talán boldogok is voltak, ki tudja ? Az ember minden áldott reggel beko­cogott' a hivatalba, egy szürke, unalmas nagy házba, minekutána előbb kedvesen elbúcsúzott az asszonyától, megcirógatta az arcát, megcsókolta a szőke, borzas haját s külön, nagy szeretettel megcsó­­kolgaPa a két, álmosan pislogó kék sze­mét. Mert ilyenkor, mig az ura sietve öl­tözködött, reggelizett; a kis asszonyka még az ágyban nyújtózkodott a paplan alatt s kicsit sajnálkozva nézte az urát. amint az készült, sietett, — hogy sze­génynek ilyen korán reggel el kell ro hannia hazulról. Ho'ott egész hizonvo san szívesebben itthon maradt volna ő vele. De hát i y volt, ebbe már bele kellett törődni, ezen már nem lehetett változtatni.'•Kellett a kenyér, sőt olykor a kalács is jólesett. ■ * Karácsony:hetében jártak. Egy reggel, mikor ,a vekker telelármázta a szobát s az ember sietve ugrott ki az ágyból és szokása szerint kitekintett az ablakon, iátta. hogy sűrű pelyhekben esik a hó. Egész éjjel eshetett, mert vastag hó bo rifott mindent. — Hohó. esik a bót — kiáltott az em­ber s szava oly vidáman csengett, mint a szánkók csengője. — Szerette a hó esést, a téli fehér világot s miközben öl­tözködött, friss csókok vidám, tüzes hó golyóit-dobálta'a feleségére, nyakára.' ar fára, aki csikFrd >san tűrte az ura sze leburdiságát. Rá is átragadt a jókedve s nagy kék szemei derűs égboltját sugá rozta az urára. Mikor elcsókojtak egymástól, az em her az ajtóból még visszakacagott az asszonyra. — Délután szánkózni megyünk! Hali­ból Sietek haza, kicsim; korán ebédel­jünk. S azzal magára kapta a téli kabátját s ugrálva szaladt le a lépcsőn, hogy mi nél előbb havat érjen a talpa. Nagy, téli vidámság fogta el, feltartotta a fejét, hogy az arcába is hulljanak a pici hó pelyhek. Passzióval gázolt bele a bokáig érő hóba s meg nem állhatta, hogy bele ne markoljon. A hivatalban jó meleg szoba várta. Gőzerővel dőlt neki az aktáknak, hogy hamarább készen legyen velük. De nem ment, most sehogyse ment a munka Fölvette meg letette a tollat. Türelmetle­nül nézegetett az órára s kibámult az ablakon. Még mindig hull a hó, még nagyobb pelyhekben. Délutánra nagy szerű szánkóut lesz. Meleg életérzés fogta el. Hátradőlt a knrosszékében s lehunyta a szemét. S ahogy lehunyta, egész tiszlán. világosan maga előtt lá'ta a kétszobás, kis lakást, a derűs kis fészket, ahol most az asz szony tesz-vesz, rendezget virágos pon •yotájában. Talán a bejáróné már meg is hozta az ebédhez valót s már főzőge! is az asszonyka. És várja őt a kedves Bizonyosan ő is gyakran nézeget az órára, mert hiszen ma korábban ebé délnek. Elmosolyodott. Már ötödik éve háza sok és nincs nap, hogy igy munka köz ben egy pár percre le ne hunyja a sze mét, haza ne szalajtsa a < lelkét, hogy szétnézzen otthon s megcsókolja az asz szony hosszupillás, kék -szemét. Mikor igy lehunyja a szemét, olyan boldog édességet érez. mint egy hosszú csóknál. Ha kinyújtaná a karját, talán el is érné vele s magához ölelhetné az asszonykát, aki talán éppen ö rá gondol most. Kire is gondolna, ha igy vágya­kozva elkószálnak az érzései, min{ neki most. Hiszen nincs jóformán senkijük, öt év óta egymásnak élnek. Szeretik egy­mást csöndesen, melegen. Oly jó igy. —• Milyen nagy kincs ez a kiesi asszony. Fehér a bőre, kék a nagv szeme, szőke a haja, mint eev francia babának. És miiven édes, forró a csókja, milven sej­telmes. suttogó a szava. Miiven szép és mennvjre szereli. A szelíd, simuló lelkét Ián még jobban, mint a karcsú, nvulánk testét. Csupa illatos báj az egész asz­­szonv, oda sem adná száz világért. Egy pillanatra elkomorodott. Eszébe villant, hogy nincs gyerekük. Dehát . . . ha nincs, hát nincs. Mennyi vesződséget is jelentene egy gyerek. Meg aztán, ha egy lenne, talán lenne több is. Kettő, három. Gcnd, gond. Jobb, ha nincs, több igy. És ki tudja, szeretné-e a felesége őt nnvira, mint most, ha gyerekük lenne... Még jobban hátradőlt a karosszékben, összeráncolta a hom'okát s kénvs/eri­­tette' a memóriáját, hogy visszaemlékez* zék egy képre, tisztán maga előtt 'ásson |Vfiv jelenetet Harmadéve, éppen igj. ;;a­­•á< sony hetében, akkor is ilyen nagy hó csrtt, mint mos' délu'án szánkózni men­­iek s estefelé betértek a sógornőjük hóz, •kinek kisbabája volt. A baba csúnya v.'VrS arccal rí' feküdt a pólyában ü •sak ’»dyaria« Ságból mosolygott rá \ fploséi.'e meg egészen odáig volt. mikor lébe kapta. Hegy milyen angval, hogy a füle, meg a szája, meg az orra . . . Mennyi mindent tudott az a kél asszony Ara 82 Iliién* I

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék