Magyarság, 1928. augusztus (9. évfolyam, 173-197. szám)

1928-08-01 / 173. szám

FÉLÉVRE 24 EGY HORA 4 NAP 16 FILL., HÉTKÖZNAP MEGJELENIK LEVÉLCÍM: ELŐFIZETÉSI ÁRAK: PENGŐ, NEGYEDÉVRE 12 PENGŐ, PENGŐ, EGYES SZÁM ARA HÉTKÓZ­­VASARNAP 32 FILL. AUSZTRIÁBAN 30 GARAS, VASARNAP 40 GARAS HÉTFŐ KIVÉTELÉVEL MINDEN NAP BUDAPEST 741, POSTAFIÓK 19 FELELŐS SZERKESZTŐ: MILOTAY ISTVÁN SZERKESZTŐSÉG: BUDAPEST VI, ARADI-U. 10. TEL.: AUT. 232-30, 252-31, 252-40. FOKIAD ÓHIVATAL: BUDAPEST, V. KERÜLET, BANK-UTCA, 7. TELEFON: AUT. 294-31, 294-32. FIOKKIADÓHIVATAL: BUDA. PEST, VL KÉR., ANDRASSY-UT 8. SZ. TELEFON* AUT. 200-77, 234-32 BUDAPEST, 1928 AUGUSZTUS 1, SZERDA IX. ÉVFOLYAM, 1(2241.) SZÁM Kincstári fölösleg a fogyásig a juhokat, de nem nyúzza meg őket. klasszikus nemzetgazdasági tudomány éppúgy tiltakozik a mostani finánc bölcsesség tombolása ellen, mint egy előrelátó kormányzat közgazdasági gya korlata. Négy esztendő óta átlagbanvéve száz­millió pengővel többet vesz be az ál­lam, mint amennyire költségvetési elő­irányzata szerint szüksége van. A száz millió' fölöslegekkel való csillogás igazi lidércfény, mely egy közgazdasági pos­­vány felett lebeg. Ezek a százmilliónyi feleslegek a szanálás első éveiben az állami költségvetés összegéhez képest huszonöt százaléknyi többletei jelentet­tek, ma, 1928-ban, a méreteiben és téte­leiben megbővitett költségvetési kere­tek között még mindig tiz-tizenöt száza lékát teszik az előirányzott budgetnek. A hivatalos pénzügyminiszteri jelentés az eltelt költségvetési esztendő véger.ed ménye gyanánt újból megállapítja, hogy az adócsavar kíméletlen alkalma zásával sikerült ismét kilencvenötmillió pengővel többet kisarcolni az adóala nyokból, mint amennyit az előirányzal jelzett. Ha egy nagy nemzeti vállalko­zás küszöbén állanánk és olyan messze ágazó és mozgékony külpolitikái foly falnánk, amely minden pillanatban je lezhetné a cselekvés óraütését, ha < költségvetési fölöslegek mögött tévé kény és virágzó közgazdasági éle zsibongana, ha külkereskedelmi mérle günk nem sikoltaná fülünkbe a kor mányzat közgazdasági politikájánál riasztó meddőségét és tervtelenségét, In a fényes termés dacára a magyar mező gazdaságot, egész nemzeti és társadalm életünknek termékenyítő forrását neu fenyegetné a kiapadás veszélye, vágj ami még szörnyűbb: a zsírunkba valc fulladás rémsége, akkor talán szabadnr gártulálnunk a pénzügyi kormányzó bátor és erélyes lelkiismeretéhez amellyel az adóvegzatura gépezetét foly Ion növekvő üzemben tartja. Ez a finánctatárjárás azonban olyan országban dúl elcsitithatatlan őrülettel amelynek termelő osztályai teljesen ki merültek, amelynek középosztálya fél­lábával a sírban áll, amelynek mező­­gazdasága termelési és árusítási válsá­gokkal küzd, amelynek ipari exportja alig van, amelynek kereskedői hitelkri­­zisben vergődnek s amelynek vásárló­­közönsége ijesztő mértékben apad napról-napra, ez a finánc-okkupácié egy olyan országot ostromol, amelynek polgárai jóformán már mint a kormány közgazdasági politikájának hősi halott­jai hevernek a szanálás porondján. Sebaj. Az állami feleslegek grafikonja egyre emelkedő vonalat mutat. A fináncosztagok és a végrehajtók had­serege uj vezényszóra indul uj roha­mokra. Máról-holnapra az egyenes­­adóra nézve is életbelépteük a jövedéki inkvizíciót. Az udvari kamarák és a helytartótanácsi dikasztériumok öreg szabályrendeleteit vonszolják a nap­fényre az országos levéltár aktatöme-Négy esztendő óta futja a konszoli­dációval a halálgaloppot a névtelen magyar adófizető. A szörnyű verseny irama csak nem akar ernyediü. Ellen­kezőleg, mintha évről-évrc növekednék Sennek a hajszának vad lendülete, meg­­jaHithatatlan tempója. Fullasztó, gyil- Vkos a verseny s beláthatatlanul messze te cél. Nincs egy percnyi pihenő a teher­viselésnek ebben a marathoni futamá­­vsan. Minél bőségesebb veríték csorog [le a meghajszolt adóalany eltorzult őr­­teájáról, minél jobban zihál beteg tüdeje W horpadt mellkasban, minél inkább {sóvárogja eltikkadt innye az idilő Vizet s vézna, leromlott, megstrapált jfeste az erősítő táplálékot, annál bő­­' szebb iramot diktál neki a finánctéboly te annál súlyosabb terhekkel tömi meg Ujehéz hátizsákját. A magyar nép pasz síiv hősiességének valóban csodálatra­méltó határai vannak. Egynéhány száz- Wztendővel ezelőtt ugyanez a névtelen jriiagyar adófizető, a magyar jobbágy, a ^magyar kézműves, a magyar kalmár, ^igha három-négyféle gazdának is ro­mlóit. Fizetett haráesot a töröknek, rjendes adóporcióját a maga törvényes kürályának, fizetett tizedet a papjának és' kilencedet a földesurának, y Az adósarc elviselésének próbájában a magyar nép, a misera plebs contribuens olyan múltra tekinthet vissza, ami cso­­} dálattal tölti el az utókort az emberi teherbírásnak hallatlan erőfeszítése és az emberi türelemnek végtelen csodája iránt. Ez a jóbi tűrés talán, ha nem is tündöklő, de nagyobb és állandóbb erénye volt ennek a névtelen magyar . adófizetőnek, mint hetyke és vakmerő hnszárbravurjai. Nem hisszük, hogy a X letűnt rendi korszak óta ez a névtelen Vingyar adófizető nehezebben kereste \tplna valamikor orcája verejtékével a jnaga mindennapi kenyerét és gyötrel­­jűesebben teljesítette volna a közszol­gáltatásokat, mint a szanálás négy szűk esztendeje óta. Azóta konokul, re­ménytelenül izzad egy szörnyű rab­szolgamunkában, amelynek nincs öröme, nincs pihenője, sőt nincs gyümölcse éjem. A nagy keleti szatrapák és szul­tánok óta soha állam nem vette any­­nyira igénybe polgárainak és alatt­valóinak életét és munkáját, mint a megszanált magyar állam, amely esz­tendők óta tömi polgárainak verejtéké­vel és vérével a konszolidáció telhetet­len bendőjét. A vad adóhajszának azonban egyszer htár sürgősen véget kell vetni. A finánc­­rekordoknak végre megállj!-t kell pa­rancsolni. Képtelenség abban a stilus­­ban és tempóban tovább folytatni a fináncsáfárkodást, amely nemcsak a Szükségest hajtja be, hanem fölöslege­ket halmoz fel. Tibérius római császár­nak tulajdonítják azt a bölcs száiló­­agét, hogy a jó pásztor csak megnyirja geiből, hogy tökéletesebbé és főképp biztosabbá és hatásosabbá tegyék a to­vábbi adófölöslegek könyörtelen be­szállításának lehetőségéi. Sohase hittük volna, hogy a repülőgépek és az autók korszakából vissza kell mennünk a dili­­zsanc és a gyorsparaszt világába, hogy az adóprés archimedesi csavarját töké­letesítsük. Ha a magyar múlttal szem­ben szemére lehetne vetni a mai rend­szernek egy és más mulasztását, akkor most bőven jóvátette hibáját: jönnek a becirkerek, az adóspiclik, a provízióért dolgozó feljelentők. Jövőre kétszázául* lió pengő lesz a felesleg. A szanálási műtét kitünően sikerült. A névtelen adó­fizető kilehelte páráját, de az állam­­kincstár tele van. Éljen a koszolidáció! Látogatás Gyöngyösapátiban, a nyaraló Apponyi Albert otthonában Apponyi nyilatkozik az optánspör u| fordulatáról és az Anschluss­­tüntetésről, ami nem érdekli a magyar legitimistákat Gyöngyösapáti, julius 31 Mindössze hárman szállunk le az udvariat­lanul zötykölö vicinálisról és rögtön látom, hogy a másik kettő is rokonszakmabeli: úgy dédelgetik a nyakukban csüngő fekete lá­­dácskákat, ami csak a fényképezőmasinának jár ki, cs ruházatuk kecses dudorai elárul ják, hogy ki varnak tömve lemezekkel, — Így kiállítva pedig köztudomásúlag csak a fotóriporterek szoktak kirándulni. Nyilván­valóan közös a célunk, ok is Apponyi Albert grófot akarják meglepni csendes nyári el­vonultságában. A „szakmában“ köztudomású, hogy Ap­ponyi Albert példás keresztényi megadással szokta fogadni az ilyen látogatásokat, előzé­kenyen beáll vagy beül, amint az ambiciózus fotóriporterek kivánják, sőt csendes humor­ral mindjárt diktálja is a felvételek címét: „az ősz pátriárka családja körében", avagy „a nyolcvanhároméves Apponyi kastélya tér­­rászán". E szives fogadtatás reményében Gyöngyösapáti idegenforgalmát nagyban eme­lik a fotoriporteri és gyalogriportcri had ki­válóságai, nagy gyönyörűségére Gyöngy öv­apáti község serdiilellen ifjúságának, amely, mint idegenvezető,, nyaranta nem lebecsü« lendő mellékjövedelemre tesz szert. ’■ Mezőgazdasági idlilek a grófi parkban Az idegenvezető libapásztor ifjakra nagy szükség is van errefelé, amennyiben Gyön­gyösapáti, mint vicinális-megállóhely, rajtuk kívül semmiféle más hivatalos közeggel nem rendelkezik. Jelek vannak arra, hogy egy megállóépület készül, a hatóságok azonban ezzel nem sietnek, nagyon okosan úgy gon­dolkozván, hogy az Apponyi-család előkelő külföldi vendégei úgyis saját autóikon jön­nek, ide, a benszülöltek meg majd ellesznek ezután is váróterem és más nyugati luxus nélkül. Rövid tétovázás után tehát a fotó­­riporter makkal egyetemben rábizlam ma­gam egy ravaszkáskülsejü libapásztorra, aki hajlandónak nyilatkozott pártfogásába venni bennünket. A ravaszkáskülsejü ifjú a leendő állomásépülettől balra, egy lombos, árnyas útra kalauzolt, keresztülvitt egy fahidon, amely alatt poétikusan csobog a községnek nevét kölcsönző Gyöngyös-patak, és azután közölte velünk, hogy megérkeztünk a kas­télyhoz tartozó „angolba“, azaz az angol kertbe. Nagyobb bizonyítók kedvéért meg­mutatott a gyönyörű fenyők, juharok közt egy rozoga faajtót, amely emberemlékezet előtt kitámasztva és elfelejtve roskadozik az ut szélén és azt állította, bőgj- ez a kastély bejárata. — Hát nem szokták elzárni a parkot? — kérdeztem csodálkozva. — Ugyan miért zárnák, — bámult most a kis ifjú. — Mindig szabad nekünk bemen­nünk, amikor csak akarunk, még a kis szi­­gefre is szabad mennünk, a Máriához, ahol a gróf ur szokott imádkozni. — Szóval, itt az élet egészen patriarkális, jegyeztem meg. Az ifjú ezt nem értette. — Azt nem tudom, kérdezze meg attól a fiútól, az már belső ember. A „belső ember", amint most észrevettem, a fenyőerdőben állt és félszemével bennün­ket nézett, félszemével pedig öt-hat tehenet, amelyek boldog ábrázattal hüsöltek a fe--, nyők tövében. Látván ezt a ritka idillt, már nem is érdeklődtem tovább, milyen szellem uralkodik a gyöngyösapáti földesurnái. A te­henek az urasági park fenyőfái közt és a drága, egzotikus bokrok körül (azt mondják, csak bokor van vagy százfajta a parkban), minden irányból előtörő riadt kotlósok egy­szerre kedélyessé és barátságossá teszik ezt a főúri hajlékot, amely az elveszett Eberhard helyett forradalmak után került a Széchenyi grófi családtól Apponyi birtokába. Olyan egyszerű, közvetlen az élet a büszke, száz­esztendős kastély zöld zsalui mögött, nem csoda, hogy Gyöngyösapáti derék magyar, népe egyszerre magáénak érezte cs szivébe zárta az uj földesurat. A kis sziget Madonnája Kis kerülővel jutunk a kastély elé, meg­nézzük előbb a bájos miniatűr szigetet a ha-; laslón, — fák és bokrok titokzatos félhomá­lyában, repkénnyel futtatott köfsd mélyedé­sében, itt rejtőzik a kis primitiv Madonna­szobor, amelyhez minden reggel idezarándo­kol Apponyi Albert és felesége, a szobrocska előtt két fatérdeplő, — valóban itt lehetetlen nem imádkozni. Kanyargó, keskeny utak vesznek el a park óriási fái között, a par­kírozást és a szépformáju virágágyakat, úgy mondják, még 1802-ben készítették Napoleon fogságba jutott katonái a Széchenyi grófok­nak, ők csinálták a halastavat és vezették ide a kis patakokat, amelyek keresztül-kasul szabdalják a nagy parkot. Minden úgy ma­radt itt, mint volt száz évvel ezelőtt, csak az egyik sarkot hódította meg a modern ci­vilizáció: tenniszpálya került ide és egy szal­­mafedelü — kuglizó. A Bacdecker, amennyi­ben a jövőben be óhajt számolni Gyöngyöse Ara 16 fillér

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék