Magyarság, 1928. augusztus (9. évfolyam, 173-197. szám)

1928-08-01 / 173. szám

apáti nevezetességeiről, bizonyára nem fogja elmulasztani, hogy külön figyelmet szenteljen ennek az ütött-kopott kuglizónak, ahol a nehéz golyóbissal politikus és nempolitikus előkelő vendégek, kegyelmes és t öméltóságú urak és hölgyek vívtak ádáz harcokat. — szemtanúk állítása szerint mindig a politikus urak győzelmével. Az útban álló bábuk ravasz feldöntéséhez mégis csak a politikus urak értenek legjobban ... A nyaraló Apponyi fél a politizálástól... A kastély előtt meggyőződhetünk róla, hogy a barátságos, kedélyes grófi hajlékban nem mindenki tekint elnézően a sajtó munkásaira. Két pamutgombolyag gurul elénk és dühösen ugat. Megállapíthatjuk, hogy foglalkozásukat tekintve ölelnek és nem szeretik az újságírókat. Ezután egy nagyon gőgös és arisztokratikus tartású buldogg kerül elő, egyet-kettőt vakkant és megvető fejtartással tovább sétál. Amíg ezek az antizsurnalista elemek sakkban tartanak, hallom, hogy fetét, a borostyánnal futtatott terraszon, élénk társalgás folyik. Érdekes hallgatni, hogy a zsibongó szalontársalgásból is menynyire kiválik sajátságos, mély csengésével és egyéni színével Apponyi Albert gróf hangja, amelyet szónoki emelvényről annyira szokott élvezni hallgatósága. Zichy János gróf és családja jött át vendégségbe, talán azért is, hogy megbeszélje a legitimizmus vezetőjével a kormány összetételében küszöbönálló nagyjelentőségű változásokat. Itt van a fiatal Apponyi György gróf is családjával, szóval nem a legjobbkor érkeztünk. De mikor bejelentik a Magyarság munkatársát, Apponyi Albert gróf kedves előzékenységgel mégis rögtön fogadja.— Gyöngyösapátiban nem akarok politizálni, — mondja mosolyogva. — Még a Magyarsággal sem, amellyel pedig szívesen elvitáznék egyről-másról. Elegem van úgyis a politikából. És az elvi fentartás után, amely azonban az újságírókat sohasem szokta elriasztani, mindjárt el is mondja a véleményét néhány küszöbönálló belpolitikai eseményről. — Erről azonban nem szabad írni, — teszi hozzá — még nem jött el az ideje annak, hogy ezzel a nyilvánosság elé lépjünk. Az osztrák Anschluss nem érinti a magyar királykérdést " Miután így mégis csak belefutottunk a politikába, most már tovább kérdezősködöm. Az osztrák Anschuss-tüntetésekről érdeklődöm, tulajdonít-e ezeknek jelentőséget a magyar legitimizmus szempontjából; mit gondol, nehezíti, vagy erősíti ez a magyar legitimizmus kilátásait? —. Nagyon bonyolult kérdés ez — hangzik a válasz — részben erősíti, részben gyengíti az ilyen tüntetés a magyar legitimizmus külpolitikai és belpolitikai hadállását, hiszen szomszéd ország nagyjelentőségű átalakulásáról van szó. Végeredményben azonban az Anschluss-probléma kibogozása nem a mi ügyünk, az egész kérdés elvileg nem érinti a magyar legitimizmust, miután a magyar királyi méltóság nem függ semmiféle más ország közjogi viszonyainak ilyen vagy amo■lyan módon való elrendezésétől. A magyar legitimisták számtalanszor megállapították, hogy a régi osztrák-magyar monarchia feltámasztására gondolni sem lehet. Cimmberianu semmi mellett sem szögezte le magát... A magyar politika másik nagy kérdésére fordítom most a szót, az erdélyi magyarok optánspörére. Apponyi Albert gróf hivatkozik arra, hogy neki, aki valószínűleg szept .zemberben is képviseli Magyarországot Génfben, erről a kérdésről nehéz nyilatkoznia, majd azt mondja: — A magyar kormány, szerintem helyesen, deferált a népszövetségi tanács óhajtásának, hogy kísérletet tegyünk az optáns ügynek közvetlen tárgyaláson, bíróságon kívüli megoldására. Ha igazak a hírek, hogy a román kormány a magyar kormánynak most elküldött ajánlatát, amely különben semminek nem prejudikált, elutasítja, akkor a nyugati közvélemény előtt is nyilvánvaló lesz, hogy a népszövetségi tanács kívánsága nem teljesíthető. Akkor magától eldől annak szükségessége, hogy a tanács tegye lehetővé az illetékes bíróságok döntését. Nem tudomféptelni, hogy a nemzetek szövetségének tanácsa eszközül engedje magát felhasználtatni annak az obstrukciónak érdekében amelyet a szerződésileg megállapított biróság működése ellen megkísértettek. —■ Nem jelent majd nehézséget, — kérdezzük — hogy Chamberlain angol külügyminiszter legutóbb leszögezte magát... Apponyi gróf itt közbevágott. — Chamberlain úr véglegesen semmi mellett nem szögezte le magát. Aki elolvasta nyilatkozatának szószerinti szövegét, rögtön láthatta, hogy ez helytelen beállítás. Ilyes Repülés a búzában Írta: Kilián Zoltán I. A repülőgép, mely már kis ideje ott búgott a határ felett, megimbolygott a levegőben. Dákai János eleresztette a kapa nyelét. — Csak nem az én búzatáblámba veszekedik bele?! A ménkű meg is, üti... Odafent billegett a gép, mint a rossz Sárkány. Aztán egyszer csak hajrá, neki a földeknek. Bizony csúffá tette a búzát. ■ Dákai János kapált már megint. Nem az ő búzájába gázolt bele, hát nincs miért nézni. Akit felesz a fene a levegőbe, számítson a bajjal. — Há, ember! — kiáltott most valaki. Asszony hang volt, a búzába döglött cip felől. —•No nézd! — gondolta Dákai és feltekintett. —Embert formáczik, de aszszony lesz azért mégis. A repülőgépből kibújt alak hevesen integetett. . Dákai nem mozdult. Majd idejön, ha igkar valamit. Csakugyan jött is. Csepett-botlott Guza Mihály földjén. Örülhet majd a gazda, ha meglátja a kárt. — Segítsen! — szólt a jövevény. — Nem látja, hogy le kellett jönnöm? •— Látni látom, hogyne látnám. Aszszony maga, ugye? "— Igen, de most nem ez a fontos... Dákai János nagy jóindulattal nézte, a bőrsapkás, izgatott pilótát. — Aztán csak így magában röpdös Alaga a levegőbe? — Igen. Nem hallott még női repülőgépvezetőkről? Honnan lehet itt telefonálni? — A községházáról bizonyosan. A repülőnő papírt meg ceruzát vett elő. Irt. Odanyujtotta az Írást — Ezt vigye be azonnal, a cím is rajta van. Telefonálják meg, kérem! Dákai János elnevette magát: — Én? —Maga. Ki vihetné más? Nem látni itt más embert sehol. Erre a szóra belefogott Dákai János a kapálásba nyugodtan. A nő megkapta a karját: — Magának kötelessége rajtam segíteni? — Nekem nemi — De hát... nincs magának szive? Nincsen magában emberség? — Miért ne volna? — Akkor miért nem segít? — Hm, maga leszállna onnan felülről segíteni, ha nekem akadna idelent valami bajom? — Az más. Most mind a ketten a földön vagyunk. — Hát akkor nincs baj ... Tehetetlenül állt ott a pilótanő. — Megfizetem! — nyögte ki végül. — Itt van öt pengő. — Pénzér nem megyek. A nőt elöntötte a harag. — Hanem? — Csókért. Égből szállt csókért. —• Megbolondult? — Miért bolondultam volna? Engem nem esz föl a fene a levegőbe! — Engem sem evett! — kiáltotta a nő mérgesen. — Merre van az a falu? , • Ércenil A pilótanő megindult Pár lépést tett, aztán arra gondolt, hogy ellop ez a paraszt a gépből valamit, míg ő odajár. Megállt. • — Tíz pengő, nézze! — Mondtam: egy csók. Csókoljon meg, megmarad azért maga egészbe. — Mennyire van ide az a nyomorult falu?— Egy óra járás. *— Nem igaz! — Akkor menjen maga, ha jobban tudja! — Gazember! Dákai nem szólt rá. Kapált szorgalmasan. A nő ide-oda topogott. Nem egészen gusztustalan. Szép piros arca van. Borotváltnak látszik. Hétfő van, persze, még nem szúrósodik a szakálla ... Egészben véve csinos ... Mit vesztek vele? — Jöjjön hát ide! Dákai odament. A nő megérintette ajkával az arcát. — Így nem gilt! — mondta a paraszt. — A számra dukál! Azzal átkapta a nő derekát, megcsókolta nagyon. — Parasztos volt, de jó! — mosolygott, mikor eleresztett© — Hol az a cédula? A pilótanő odaadta. János elindult. Vissza-vissza nézett vidáman. II. Délutánra már megjött a segítő repülőgép. Derék szál ar érkezett ide vele, meg még két másik. Motoztak, piszmogtak, lejárták egészen a búzát. Az asszony is tett-vett velük, olykor hamiskásan odamosolygott Dákai Jánosra. Aztán egyszer csak kivitték a gépet laposra, megberregtették a motort. Az asszony odahozta Jánoshoz azt a derék szál embert. — Az uram megszeretné köszönni magának, hogy olyan szívesen segített... Dákai János köhögött. Az úr pénzt akart odanyomni a kezébe. — Nem illet meg! — kapta el hamar magát. Csak az asszonyt nézte lángvetői szemmel . Kedvesen intett az asszony. Kezet is, adott Aztán beleültek a gépekbe. Az asszony, megint egyedül. — De bátor vagy, azanyád! Fenn kóvályogtak már, berregtek* mentek. Elszállt az égi csók. III. Este nagyon nézte az eget Dákai János az udvaron Az asszony, gömbölyű kedves menyecske odakellette magát elébe. Vállára tette kezét. Az égből szállt, égbe repült csóktól-e, vagy Dákai Jánosné forró kezétől, egyszer csak átkapta János az asszony derekát finoman, ahogy képeken látta katonakorában és megcsókolta az ajkán. Gyengéden, urasan, mint a repülőnő. Az asszonynak hullámozott a szive. Húzta az urát a szederfa alá vacsorázni. Dákai János felnézett mégegyszer az égbe. Aztán másodszor is megcsókolta az asszonyt, vizsgálta — próbálta magában a csók izét. — Egy fene — bólintott szent megnyugvással. És nekiült a jó csipetkés krumplilevesnek. mit az angol külügyminiszterről fel sem lehet tételezni. Energikusan, határozottan mondja ezt. Ismét megcsodálom azt a páratlan erőt és frisseséget, amellyel ez a kivételes államférfi szembeszáll az általános defetizmussal épp úgy, mint Genfben, egyedül szembe tudott szállni a népszövetségi urak terrorjával, amikor már a magyar kormány is hajlandó lett volna engedni. Napbarnitolt arcán, vidáman ragyogó szemein látszik, hogy nagy örömmel venne részt ismét a szeptemberi genfi összecsapásban, ha ezt lehetővé teszik számára. Apponyi rugalmasabb, fizikuma erőteljesebb, mint valaha. Mondják, hogy mostanában is elsétál gyalog Kőszegig, felmegy a kálváriához, naponta reggel hatkor kel, dolgozik délelőtt, délután, anélkül, fco®z ebéd után ledőlne pihenni, amit pedig nálánál fiatalabb öregurak sem tudnak nélkülözni. Araikor búcsúzunk és felemelkedik hatalmas termete (a szomszédos szobában már türelmetlenül leskelődnek az ambiciózus fotóriporterek), ismét érzem a nagy különbséget az Apponyi-generáció és a maiak között, akik idegesek, fáradtak, letörtek, nem bírják a túlmunkát, egyik vadászaton pihenik ki a másik vadászat idegizgalmát és csak irigykedéssel tudnak felnézni a szellemi és fizikai erőnek erre a pompás és harmonikus megtestesítőjére... Rednai Endre 1928 augusztus 1, szerda Kétszázöt családot üldöztek ki a szerbek Baranyából Kelebra, Julius 31 (A Magyarság tudósítójától.) Baranya sok szenvedést kiállott földje a szerb megszállás alatt újabban ismét vérforraló eseményt produkált. Ezúttal nem holmi egyszerű esetről van szó, amelyben a szerbek balkáni elbánásának tipikus példája nyilatkozik meg, hanem minden eddigit felülmúló az eset, amely kétszázöt családnak nyomott koldusbotot a kezébe, hogy felvíz előtt kitegye őket a legborzalmasabb szenvedéseknek és nélkülözéseknek. Az újabb menekültek, valamennyien magyar emberek, Újbezdán baranyai magyar községből érkeztek és vallomásuk szerint most az ő kiüldözésük után nincs már magyar ember többé a kis baranyai magyar faluban. Az esetről Csányi Péter, aki Szalai Gézával és Bokor Jánossal jött át a határon, a következőképpen mondotta el kálváriájukat tudósítónknak: — Nem gondoltunk mi, kérem, még semmire, ezelőtt hét esztendővel sem, pedig akkor is már ott voltak a szerbek. Egész csendben dolgoztunk, amikor 1923-ban egy agrárbizottság érkezett Ujbezdánba és felmérte a mi kis birtokainkat s ez a bizottság, elmenetele után, egy újabb bizottság érkezett, amely már tudtunkra adta, hogy három hónapon belül ki kell költöznünk kis birtokunkból, mert délszerbium telepesek érkeznek a faluba. Mi a három hónap elteltével — egyikünk, másikunk csak hatósági közbelépésre — el is hagytuk a birtokot, amelyen már a szerbek arattak, de mi vezettünk még anélkül, hogy egy fillér kártérítést is kaptunk volna. . házunkban azonban benthagytak minket, csak a birtokot vették el, amiért szintén semmi megváltási összeget sem kaptunk. — öt esztendeje már ennek, folytatja a menekült magyar és ettől kezdve mi, kifosztott magyarok, napszámba járunk. Siralmas volt nézni, hogy annyira kifosztottak minket, , hogy egészen a házunk faláig beszántottak, anélkül, hogy nekünk bármi közünk is lett volna a saját birtokunkhoz. is. Ez az öt esztendő egy furcsa és kellő- f mellen álom volt a számunkra, mert folyton r reméltük, hogy majd csak megváltozik ez a J különös rablási ügy. Mindenfelé jártunk* f minden orvoslást megpróbáltunk, de tenné-«'. szetesen eredmény nélkül. I A következőket igy mondja el a szülőföld* [ jelöl kiüldözött magyarok szószólója: — Egy héttel ezelőtt úgy látszik megsajnálták azt a kis családi házat is tőlünk, ami megmaradt még, mert egy, a dárdai főszol-gabiróságtól érkezett intézkedés, felsőbb ren- - deletre való hivatkozással, felszántott bent nőnket, hogy most már házainkból is hur ' colkodjunk el. Hogy hova menjünk, vagy , hova mehetnénk arról senki sem szólt és, nem is gondolt rá. Egy hét alatt ki kellett költözni és szintén minden ellenszolgáltatást nélkül a föld után azt is átadni az új szerb telepeseknek. Keserűen, mint aki több mindenbe belefá-f' sult, mondja még befejezőül a sokat szenve* dett magyar: / — Földönfutók lettünk. Hova mehet * nsnk? Egyesek kimennek Délamerikába, ak ! hányon Macedóniába, mi pedig néhány csajr* lád átjöttünk a határon valamit csinálni^ megpróbálni élni, ha már kiüldöztek benlenünket onnan, ahova minden: munka, emlélkék és szép élet fűzött minket. "