Magyarság, 1928. szeptember (9. évfolyam, 198-222. szám)

1928-09-01 / 198. szám

ELŐFIZETÉSI ARAK: FÉLÉVRE 24 PENGŐ, NEGYEDÉVRE 12 PENGŐ, EGY HÓRA 4 PENGŐ, EGYES SZÁM ÁRA HÉTKÖZ­NAP 16 FELI.., VASÁRNAP 32 FILL. AUSZTRIÁBAN HÉTKÖZNAP 30 GARAS, VASARNAP 40 GARAS MEGJELENIK HÉTFŐ KIVÉTELÉVEL MINDEN NAP LEVÉLCÍM: BUDAPEST 741. POSTAFIÓK 19 FELELŐS SZERKESZTŐ: MILOTAY ISTVÁN BUDAPEST VI, ARADI-U. 10. TEL.: AUT. 252-30, 252-31, 252-40. FOKI ADÓHIVATAL: BUDAPEST, V. KERÜLET. BANK-UTCA 7. TELEFON: AUT. 294-31, 294-32. FIÓKKI ADÓHIVATAL: BUDA. PEST, VI. KÉR., ANDRASSY-UT 8. SZ. TELEFON» AUT. 200-77, 234-32 BUDAPEST, 1928 SZEPTEMBER 1, SZOMBAT IX ÉVFOLYAM, 198. (2266.) SZÁM. Gazdasági főminiszter Az egész magyar közvélemény már évek óta liltakozik a szanálás jegyében f'plyó, de a gazdasági élet alapjait bonto­gató kormánypolitika ellen és szinte egy­­érteljpüleg nap-nap mellett erélyesen követelte a leromlott magyar közgazda­ságnak egységes és szerves program alapján való lalpraállitását. Most végre a kormány is felébredni látszik a pénzügyi szanálás látszatsikereinek kábulatából és segítségére kíván sietni az agyonnyomo­­rilott és árván magára hagyott, küz­­ködö gazdasági életnek. Az első ötlet, amelyet mentőkötél gyanánt a kormány odadob a válságok hullámverésében ver­­gedőnek, egy uj állás szervezése: a gaz­dasági főminiszteré, akinek hivatása lenne gazdasági szempontból egységet és térvszerüséget belevinni a kormányzat­nak abba a zűrzavarába, amelyet a kü­­lön-külön haladó, egymásra és az ország adott helyzetére nem tekintő kormány­zati ágak idéztek elő. Az egyes minisz­tériumok az utóbbi években már nem te­kintették magukat egy egységes kor­mányzat szorosan összefüggő részeinek, hanem teljesen önálló kormányzati szer­veknek, amelyek olyan politikát foly­tattak, amilyen ötletszerűen agyukban éppen megvillant, avagy álmodozásuk­ban csábitó szivárványként megjelent. Természetesen mindezt egy megcsonkí­tott, megbénított, elszegényedett ország költségén, amelynek más jogot, mint a számla szónélkül való kifizetését, nem hagytak meg. így csinálta éveken át a közoktatás­ügyek minisztere a maga délibábos, kul­­furfölényes politikáját a nemzet gazda­sági helyzetére és egyéb, nyomasztó szükségletére való figyelem nélkül. így szállott vele, teljes gőzerővel, iramló ver­senyben a népjólét minisztere, csövestül hullatva ölünkbe a tetszetős szociális al­kotásokat, nem kérdezve soha azt, vájjon helyes-e a sorrend és vájjon nem kellene a csillogó tető helyett előbb a fundumentumot, a tartó oszlopokat meg­építeni. Százmilliókra dagadtak így a közoklalási és szociális állami kiadások, míg ugyanakkor a kereskedelem, de kü­lönösen a földmivelés nem eléggé fürge és követelő hivatalos vezérei hoppon maradtak az ádáz versenyben és az ál­lami bevételekből csak morzsákat for­díthattak a magyar közgazdaság élet­­fenntartó forrásainak feltárására és fej­lesztésére. Termelésünk és közlekedés­ügyünk, tehát a gazdasági élet alapjai, messze elmaradtak a kulturális és szo­ciális felsőépitmény égbetörése mellett. Egyes kormányzati gépkocsik gyors vág­­fatásukban mintha teljesen megfeledkez­tek volna arról, hogy a kellő benzinről is jóeleve gondoskodni kell, ha nem akarjuk, hogy a száguldó tempót hirtelen zökkenéssel egyszerre csak végzetes meg­torpanás kövesse. De a gazdasági minisztériumok tevé­kenysége között sem volt meg az az összhang és szoros, egymást kölcsönösen istápoló együttműködés, amelynek pe­dig természetszerűen következnie kellett volna abból az egyszerű tényből, hogy a munkamegosztás és csereforgalom kor­szakában a különböző gazdasági ágaza­tok egymásra vannak utalva és ami árt az egyiknek, károsan visszahat a má­sikra is, tehát csak együtt , és, egyszerre lendülhetnek a magasba, míg egymással küzködve, biztosan mind a porban ma­radnak. Elvileg tehát csak helyeselni lehetne, ha a kormány az annyira szükséges egyetemes, gazdasági szempont egységes és tervszerű érvényrejuttatását biztosí­tani óhajtja. Csak az a nagy kérdés, hogy vájjon célravezető eszköz e, ha az eddigi kormányzati szervezetet cgv kü­lön, tárcanélküli gazdasági miniszteri állással bővíti és ezt a gazdasági minisz­tert irányitó szervként fölébe helyezi a többi gazdaságpolitikái minisztériumnak? Vájjon ebből a szervezeti változásból nem támadnak-e folytonos súrlódások és vájjon a gazdasági élet ráér-e bevárni, amíg ezek a kezdettel velejáró elleptétek elsimulnak és az uj gazdasági miniszter szervesen beleilleszkedik a megszokott régi kormányzati .kereteikbe? Alig hisszük, hogy a régi miniszterié lis szervezetben : vólná a hiba, hiszen a háboruelott, á Baross Gáborok és We­­kerle Sándorok korában, a régi szerve­zet mellett egységes és hatalmas lendü­letű gazdasági politika folyt és az állami szükségletek kielégítésében is meg volt a kellő arányosság és a megfelelő sorrend. Itt — úgy látjuk — inkább az uralomra kapott helytelen kormányzati szellemben és a miniszterek személyében van a ba­jok kutforrása. Ma a helyes kormány­zati elvek a pad alá kerültek, a közgaz­dasági szempontok ur dkodó fontossága elhomályosult és a miniszterek megvá­lasztásánál sem érvényesül az a régi elv, hogy minden vezető helyre megfelelő embert kell tenni. Régen csak a kivá­lasztottak, az arra hivatottak és a liiz­­próbán keresztülment egyének kerülhet­lek a kormányzati ágak vezéri székébe. Ma minden képviselő és minden fiatal barátja a hatalmon lévőknek tarsolyá­ban hordja a miniszteri tárcát és pedig nem is egyet, hanem valamennyit válo­gatás nélkül. Aki néhány évvel ezelőtt még álmában sem remélte, hogy minisz­teri tárca hullhat az ölébe, ma hivatott­nak érzi magát arra, hogy valamennyi szakminiszter székét egyforma bátor­sággal ülje végig. Ma betegesen szerény az a kezdő politikus, aki csak államtit­kárságra törekszik és mindenki minisz­terségen akarja kezdeni. Ma a miniszteri kinevezések hallatára gyakran vetődik fel a kérdés: ki ez, miért és hogyan? Míg az eltávozott miniszterekről két év múlva már nem akarják elhinni az em­berek, hogy valaha miniszterek voltak. Félünk attól, hogv ily körülmények között a gazdasági főminiszteri állás megteremtése vajmi keveset fog lendí­teni az ország szekerén. Bajosan hisz­­szük, hogy Búd János, aki programjá­ban és parlamenti felszólalásaiban is­mételten hirdetett helyes közgazdasági elveit a legjobb akarat mellett sem tudta bizonyos hatalmasabb befolyásokkal szemben érvényre juttatni, most mint gazdasági főminiszter rábírhassa az egyes gazdasági minisztereket és a többi kartársait a kellő gazdasági politika folytatására és az ország gazdasági hely­zetének figvelembevevésére. Eredményes gazdasági politikát csak gyökeres rend­szerváltozástól lehet remélleni, de nem azoktól, akik az ország pénzügyi szeke­rét belevitték az infláció mocsarába és a pénzügyi szanálást minden szükség nélkül úgy hajtották végre, hogy gazda­sági szervezetünk minden tartóoszlopa megrendüli bele. Románia sértőhangu jegyzékben rá akarja venni a népszövetséget az optánsiigy újabb elhalasztására Genfből jelentik: A nemzetek szövetségé­nek főtitkára átadta a genfi magyar képvi­seletnek azt a memorandumot, amelyet a román kormány intézett a népszövetségi tanácshoz a magyar—román optánsperről. A memorandum szerint a román kormány csodálkozással értesült árról, hogy a magyar kormány az optánsiigy újabb napirendre­­tiizését kívánja. A romiul jegyzék szerint ők még hajlandók lettek volna a magyar kor­mánnyal tárgyalni azonban a magyar hi-iKőóy pb rifohő román jegyzékei meg »eai várva, a népszövetséghez fordult én nem volt hajtandó delegátusokat küldeni ki a Romániával való közvetlen tárgyalások­ra. Mindazonáltal a román kormány nem tekinti végleg lezártnak a békés megegyezés útját, mert „nem hiszi, hogy a végletekig ragaszkodni lehelne ahhoz a makacs maga­tartáshoz, amely a népszövetség legutolsó lanácshatározatával is ellentétben állt1? A magyar kormánynak „vállalnia kell a fele­lősséget“ azért, ha minden baráti megegye­zést meghiúsít. A román felfogás szerint, „ha a tanács a kérdést napirendre tűzné, ez egyet jelentene annak elismerésével, hogy a két kormány között minden békés meg­egyezés útja el van zárva“. Ez annál súlyo­sabb megítélés alá esnék, mert a tanács maga is elismerte, hogy a két állam közötti vi­szályt csak közvetlen tárgyalások utján lehet elintézni. A re mán kormánynak ez a jegyzéke nyil­vánvalóan arra szolgál, hogy módot adjon a népszövetség tanácsának az optánsügy újabb elhalasztására. A románok úgy tüntetik föl a dolgot, mintha ők hajlandók volnának ko­molyan tárgyalni Magyarország képviselőivel a? cptánsok kártalanításáról és mintha ezt a magyar kormány merev magatartása aka­dályozná meg. Természetesen, ehhez a leg­újabb hamisítványukhoz nem mellékelték azokat a gorombahangu jegyzékeket, ame­lyekkel a magyar kormány túlságosan is en­gedékeny ajánlatait a legmerevrbben vissza­utasították. A román kormány gyerekes tak­tikázásának komoly és tekintélyére valamit e.dó nemzetközi testület már régen véget ve­­tett volna és ezért csak csodálkozással lehet nézni, hogy a népszövetség tanácsa ezzel a sértő és illetlenül fenyegetőhangu román jegyzékkel „behatóan foglalkozik“. Jellemzően világítja meg a helyzetet De Mvnzie francia szenátornak a Journal de Ge­neve hasábjain megjelent cikke, amely egész nyíltan megállapítja, hogy a népszövetség nem alkalmas ilyen természetű peres kérdé­sek elintézésére. A népszövetség olyan habo­zást és bizonytalanságot tanúsított, amely ár­talmára van az intézmény tekintélyének. De Monzie ezért az ügynek a hágai nemzetközi bíróság elé való utalását kívánja. Azt mondja, bogy „Gcnfnek hivatása a békéltetés, Hágáé az igazságszolgáltatás11 Apponyi Albert valótlanoknak minősül az oláh jegyzék állításait Genjből jelentik: Apponyi Albert gróf ma levelet intézett a népszövetség főtitkárához. A levélben elismeri, hogy átvette a főtitkár­nak a magyar delegációhoz intézett közle­ményét, amely Antóniádé román delegátus levelét és az augusztus 29-én kelt román jegyzéket tartalmazta. Apponyi Albert gróf kijelenti a levélben, hogy nem kivan részletes vitába bocsátkozni azokkal az állításokkal, amelyek Antóniádé levelében foglaltatnak, de már most jelzi, hogy a levél olyan ténybeli és megítélésben tévedéseket tartalmaz, amelyekre részletesen rámutat majd a Tanács előtt, kiemelve mind­azokat a következtetéseket, melyek ezekből a tévedésekből folynak. Az angol külügyminiszter heiyeltese beismeri. Hogy a népszövetség tehetetlen Romániával szemben A magyar—román optánsüggyel, amint á genfi jelentések mondják, a népszövetség ta­nácsa szombaton reggel zárt ülésben foglal­kozik. A tanács néni érdemben tárgyalja ezt az ügyet, csupán arról dönt, hogy napi­rendre lehet-e tűzni ezt a kérdést vagy nem. A határozatot illetőleg nem túlságosan biz­tató Cushendun lordnak, Chamberlain kül­ügyminiszter helyettesének nyilatkozata, amely azt mondja, hogy rosszul cseleksze­nek azok, akik türelmetlenkednek a népszö­vetséggel szemben akkor, amikor olyan ké­nyes kérdésekről van szó, mint a magyar— román optánskérdés, vagy Lengyelország és Litvánia vitája. A népszövetség -— mondja az angol. delegáció vezetője — „a türelmes békéltetés, nem pedig a kényszerítés utján igyekezeti ezeket a kérdéseket megoldani“. Ezen az utón továbbra is kitart, mert az időelőtti kényszerítés minden kísérlete a népszövetség hitelét veszélyeztetné „anélkül. hogy a népszövetség érvényre tudná jut­tatni akaratát." Ez az angol nyilatkozat tehát szinte nyi't bevallása annak, hogy a népszövetség telje­sen tehetetlen a békeszerződést megszegő Romániával szemben és mm kíván vele szemben semmiféle retorzióval élni. X Ára 16 fillér

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék