Magyarság, 1929. május (10. évfolyam, 98-120. szám)

1929-05-01 / 98. szám

- ben végigjárjuk a házakat, közben csat­lakozik hozzánk Görgey Márton vár­megyei főjegyző úr, megyeszerte a sze­génység barátja és istápolója. Gorkij Maxim nyomorképei színtelen vázlatok ahhoz képest, ami itt egy-egy hajlékban elénk tárul. Egy kunyhóban, amely egyetlen földes lyukból áll, az egész bú­torzat egy rozoga ágy, minden ágynemű nélkül, törökszalmával megtömve és egy sárból tapasztott tűzhely. És itt lakik és itt él egy négygyermekes család és al­szik a puszta földön rongyaiba takarva. Mikor megkérdezzük, mikor ettek húst, úgy révednek a levegőbe, mintha valami fantasztikus szót hallanának. Utánagon­dolnak a szónak, mint egy történelmi dátumnak, amely oly régen volt, hogy nehéz előkotorni az emlékezetből. Hisz nekik már a kenyér is nagy dolog, az is sokszor napokon át hiányzik. Hús? Egy évben talán egyszer, valami hihetetlen véletlen folytán. Tizenöt—húsz vityillőt bejárunk, még szegényebbeket vagy jobbmóduakat és mindenütt ugyanez a kép, olyan változatokkal, amelyek elál­­lítják a szívet és torkon ragadják az em­bert némaságukkal. És mindenütt tömér­dek gyermek. Négy, öt, hat, nyolc. Sok­helyen úgy szedik elő a kicsinyeket a padkáról, az ágy alól, a láda mögül, mint a nyulfiakat és hullanak is, mint a nyulfiak. Ahol tíz volt, ott már csak öt van, ahol tizenkettő, ott négy, esetleg három, a nyomorúság minden elkorcso­­sító következményeivel. Húszesztendős lukról azt hiszed, hogy a nyolcadikat rják és hatévesekről az arcuk után félve azt, hogy a harmincadikat tapos­nák. A tanító úr iszonyú adatokat mond ,­ szellemi képességeik elhanyatlásáról. Talán száz jelentkezett közülük katona­iak a toborzáskor és kettő vált be a zázból. És az egész kisközség csak most tudott kiharcolni magának egy talpalat­nyi földet, ahová legalább temetkezhes­­ek, eddig azért is Böszörménybe kellett menniök. Legelőjük azonban nincs, azt nem tudnak kapni. Ezer embernek nincs egyetlen tehene. Az erdőben nem szabad egettetniök, mert kiszedik a madárfész­ket. De a jó Isten izgalmas. Ezek az em­berek már nem érzik a nyomort, az már olyan mértéktelen, hogy nincs hozzá nértékük. Elvesztették a nélkülözéssel szemben minden reakcióképességüket. Semmi gyűlölet, semmi lázadás bennük. Boldogok hogy ha valaki szóba áll ve­lük. S a gyerekek, asszonyok, akik tud­ták, hogy jövünk, amerre járunk, ibolyá­val árasztanak el. És mindez a böször­ményi és debreceni határ találkozásán, köröskörül a magyar Kanaán ... * És ez nem egy klinikai telep, nem egzotikum, nem egyetlen a maga nemé­ben. Debrecen maga köröskörül ilyen proletártelepekkel és kertségekkel van övezve. A város határa százhatvenezer hold, abból nyolcvanezer hold a városi birtok s ki tudja és ki hinné el, hogy Debrecen az Alföld legproletarizáltabb városa? Ezekben a kertségekben és ezeken a telepeken legalább tizenöt­­húszezer ember él a bodaiakéhoz ha­sonló, vagy azokénál csak hajszálnyival emberibb életföltételek mögött. Jól is­merem képviselőkoromból a szegény­ségnek e gyűjtőhelyeit. Csak az erdő­­irtók és erdőtelepítők létszáma, az úgy­nevezett vakancsosoké, családtagjaikkal együtt legalább négyezer főre rúg. A környező nagy hajdú városokból s ma­gából az óriási debreceni határból az év­tizedek folyamán úgy sodródott, úgy halmozódott össze ez a földnélkülivé vált szegénység, mint ahogy a szél ha­lomba gyűjti és összesodorja az erdőben egy-egy hatalmas fa körül az éveken át felfü­gyemlő avart. Egyik kísérőnk, a város szociális és gazdasági viszonyai­nak alapos ismerője, azt magyarázgatja, hogy a város a maga óriási földvagyo­­nával semmit se tett ennek az elszegé­nyedésnek megakadályozására s az ará­nyos birtokmegoszlás előmozdítására. Barátunk idézi Szeged és Kecskemét el­lenkező példáját, mind a kettő másképp gazdálkodott ezzel a vagyonnal. Elha­tározó módon folyt bele saját mezőgaz­dasági lakosságának sorsába egy he­lyes, demokratikus programszerű föld­politikával s ezzel szolid alapját vetette meg egyenletesebb jólétének és egészsé­gesebb virágzásának. Szeged — mondja barátunk — hetvenkétezer holdnyi bir­tokából közel negyvenkétezer holdat ér­tékesített kisbérletek utján. 1857-ben a város Alpár Szentkirály pusztákon volt 22000 katasztrális holdnyi birtokát adta el 20—50 holdas részletekben a város polgárainak. Ugyanúgy értékesí­tette Urrét és Ágasegyháza pusztákat 10 —40 katasztrális holdnyi részletekben. Ezeket egész sor puszta eladása követte 1902-ben, legújabban 1920. és 21-ben háromezer katasztrális hold földet adott el a város ugyanilyen célból. Kecskemét alapjában véve ugyanezt a birtokpoliti­kát követi már évtizedek óta. Ezzel ve­tette meg a híres gyümölcs- és szőlőter­melésének alapjait. Debrecenben mind­ennek semmi nyoma. A város a maga birtokait az egész apró, szétszórtan fekvő birtokrészektől eltekintve, ame­lyek természetesen másként nem is ér­tékesíthetők, nagy- és középbérletek formájában hasznosítja, amelyek négy­­ötszáz holdtól négyezer holdas kategó­riákig terjednek. Extenzív satifundiumos birtokpolitikát követ s lakosságának szociális és gazdasági tagozódásában így jutott el odáig, hogy ma egyik leg­nagyobb tűzfészke a végletekre hajló elszegényedésnek. Egy református pap barátunk elmondja, hogy ez a szegény­ség a politikai elégedetlenség és nyugta­lanság mellett a legfantasztikusabb val­lási tévelygésekben éli ki magát. Sehol se burjánzanak annyira ezek a demagóg, kegyeletes, misztikus célokat hirdető, a világ végét, a gazdagok bukását, az örökbékét jövendölő felekezetek, mint éppen a debreceni határban és a város alatt. Jó párezerre rúg a metodista, ad­ventista, baptista, nazarénus és millenna­­rista szekták híveinek száma. Miután sehol sincs se lelki, se szociális, se gaz­dasági támaszuk, mennek azok után a lidércfények után, amelyeket vallási őr­jöngök, nyomortól megviselt lelkek vagy jól számító, üzletet hajszoló agitátorok gyújtanak meg előttük. Itt a bodai te­lepen az erdők alatt a zeleméri csonka torony árnyékában­ Baltazár püspök ur tanyaházától nem messze, már szintén kinézték maguknak az imaházhoz való telket s nyárára már fel is épül az egy­szobás pajta, amelyből egyelőre templom lesz, hogy aztán fedelet adjon a leg­­betegebb és legképtelenebb gazdasági és társadalmi rögeszméknek. Estére megnézzük benn a városban a Déry-múzeumot, amely 1.800.000 pen­gőbe fog kerülni. . Gyönyörű épület, amint halljuk, öröme telik benne még Klebelsberg kultuszminiszternek is. János-kettő, a tisztiszolgám Írta: Bodor Aladár Meggyógyultam, kiküldtek a frontra, tiszti különítménnyel. Ahogy megérkez­tünk, beosztottak a második századhoz, az első szakasz parancsnokának. Tiszti­szolgát kellett választanom. A szolgálatvezető őrmester ajánlani kezdett egynéhányat. Mindyárt észrevet­­tem, hogy itt a protekció súlyos esetei­­"l állok szemben. Azért nem is akartam ütni a pártfogoltjait, hanem sorakoz­hattam a szakaszt, hogy majd csak szemre választok. Fényes állás a tisztiszolgai, nem csoda, hogy annyira tülekedtek utána. A tisztiszolga jobban kosztol a gazdájá­nál, osztozik vele, sőt előtte minden jó­ban, amellett a gazdája dolgát kivéve nincsen semmi komoly felelőssége. Ezért elesett tisztiszolgát igen ritkán lehetett látni, viszont a történelem egyedül őket nem vádolta meg, hogy ők okozták volna, vagy ők vesztették volna el a háborút. Ott állt a szakasz, kivételesen szép rendekben, egy jól fedező földomlás mögött. Tűzszünet volt, meg lehetett tenni. Jobbszárnyon nagyobb darab horvát, tót és sváb legények, középen kalota­szegiek, székelyek, balszárnyon meg mindenféle vegyes népség. No, gondol­tam, azért sem választok a vállasabbjá­­ból, az hasznosabb dologra való, azértis­­ legocsuját választom, nekem ne trafi­­áljon az őrmester. A balszárnytisztes mellett egy rány­­agadt, konyafülű emberféle állott, föl­tűnően rendezett öltözékben, új hajtóká­val. — Neked miért van uj hajtókád? Az emberke tisztelegve csúsztatott egyet a puskaszijjon, aztán hápogni kezdett, elváltozott a színe, de semmi­képpen sem tudott beszélni. A rajparancsnokára néztem. — Alázatosan jelentem, ez az idétlen nem tud beszélni, ha megszólítják, de­­élőbb majd megy­ neki. Be­ van jelentve, hogy őrvezető legyen, azért varrt magá­nak új hajtókát, mert otthon szabó volt. — Szabó? Század, lelépni! Te szabó, te itt maradsz velem. A szabó már tudott beszélni: — Kérem szépen, nem reflektálnék az őrvezetői előléptetésre, ha a hadnagy úr tisztiszolgája lehetnék. — Kérem szépen egy tiszturnak, nem­de elsőrendű igénye, hogy mindig ko­­milfó legyen, gondozott garderobbal, meg hogy legyen a tiszturnak a kezénél egy intelligensebb elem, aki .. . •— Elég. Igen sokat beszélsz, nem vagy katonának való, azért veszlek tiszti­szolgának. Hogy hívnak? — Horovitz Oszkár. — Oszkár? — kénytelen voltam elne­vezni magamat. — Csak nem gondolod, hogy egy tisztiszolgának Oszkár lehet a neve? Legföljebb tán Jakabot engedé­lyezhetnék. Sőt azt sem. János leszel, az illik egy helyes tisztiszolgának. Az előbbi szolgám is János volt, aki elesett. Láttam, hogy a kis vézna ember el­sápad erre, ezért fölbosszankodtam és kegyetlenebből folytattam: — Az az első is János volt. János-egy. Te János-kettő leszel. Esetleg utánad jö­het János-három. Jó lesz? — kérdeztem elmosolyodva. — Óh, amint parancsolni méltatik. A meghajlása, a hangja már sem­m­ennyire se volt katona, már ki volt lépve a hadseregből, kiszolgáló személy­zet volt, végképpen. Kellemetlenül civilvágású, félénk és finomkodó tisztilegény volt János-kettő, de egyébként jóeszű, figyelmes, hűséges. Hajlama volt a csevegésre, de egy moz­dulattal el lehetett hallgattatni Egyéb­ként a görcsös dadogása szerencsésen elmúlt a civil állapottól. Megtudtam, persze, azt is, hogy éppen ez a Horovicz Oszkár volt az őrmester első ajánlottja. A holmim mindig rendben volt, a ru­haneműm meg éppen kitűnő gondozás­ban, János­ kettő gyorsan és finoman dolgozott, maradt elég szabadideje is. Szabadidejében pedig olvasott. Betege­sen szeretett olvasni. Sőt verseket olva­sott, érzelgős, nyavalygós verseket méla­­feng szerelemről és a halál költészetéről. Ha ilyesmin értem, sohase állottam meg, hogy a legvaskosabban, a legtrágárabbul ne beszéljek vele. Ilyenkor mindig fáj­dalmasan nézett rám, mint hajdanában egy zsigorás kis kutyánk, aki mindig megrugottnak érezte magát és szűkött, ha csak felé is nyúltak. Egyszer aztán valami katasztrófa tör­tént. Hogy, hogynem, valami lap került a János-kettő kezébe, amelyben egy ver­sem volt. Valami jelentéktelen kis tű­nődő vers. János úgy tekintett föl a lap­ból, mintha arca fiadalmassága köré glória szállott volna alá. — Óh, hiszen ... hiszen a hadnagy úr egészen más ember, más lélek, más szív, mint aminek itt általánosan mutatja ma­gát ... Óh! ... — Mit beszélsz, te szamár? Vers? Csak nem gondolod, te szamár, hogy én vagyok az. Valami névrokonom. Mutasd csak azt a verset. Na ... igazán nem fontos ma ilyeneket írni, gyönge kis vers. Mondhatom, szamárság. — Óh, én egészen átérzem ... — Most nem az ilyen átérzések ideje van. Azt a szamarat is, aki irta, jobb lenne kiparancsolni ide az állásokba. Mars, takarítsd ki a karabélyomat. Nem sokáig sikerült félrevezetnem János-kettőt. Rendre megbizonyosodott felőle, hogy én magam vagyok az a le­nézett névrokon. És attól kezdve szinte könnyes áhítattal vett körül. Roppant s kellemetlen volt. Hanem akkor öntött el csak igazán a düh, mikor egy nap véletlenül fölfedez­­tem, hogy 7 János­ kettő elkezd verseket írni. Egyszer elküldtem a zászlóaljhoz valamiért s akkor a noteszében akadtam rá a verseire. Sápadt, nyavalygós béke­sóvárgások voltak ezek, laza mondatok­ban és laza formákban. De bármennyire bosszankodtam, nem vettem hivatalosan tudomást róluk. Bár utóbb már mind szemérmetlenebb feltünőséggel rejtegette a kéziratait. Egy nehéz nap után, éjszaka közepén meghallotta, hogy önfeledten elsóhajtot­­tam magamat. Ezt ő nyilatkozatnak vette, hogy felelhessen rá: — Bizony, nem embernek való élet ez. — Csak éppen hogy nehéz, de igenis a legemberiségesebb élet — A háború? — A háború. Látod: a háborúra va folytonos készülésben vittük annyi mindenben, versenyezve fejlesztettük technikát, gazdaságot, tudományt, műv­ezetet, aztán ez a háborús lemérkőzt csak arra való, hogy az elmaradottak­ félredobják, igy van ez. János: — Igazán igy hiszi, hadnagy úr? Ha nem az örök béke a végső cél? — Undorító világ volna az. A kakas­ból is csak annak van becsülete a tyúl előtt, amelyik legyőzte a másik kakast Lám neked is, János, ugy­e nem nagy becsületed volt a lányok előtt? A sötétben is kiéreztem, hogy János­­kettő elmosolyodik, aztán igen elkomo­­lyodik. Jó későre, rezignált mosoly, hangján felelte: ■— Igaz, kérem, a sikereim túlságosan szerények voltak, erélyes és­ korlátolt egyénekhez képest. — No-no. Te is korlátolt vagy, János, ráadásul különbnek is hiszed magad ezeknél, azzal a korlátoltabb vagy. Pe­dig bizony János, a nők jobban tudták, hogy nem vagy te szaporításra való. De már most aludtunk, János. János sokáig nem aludt még, másnap meg több verset is írt. Nekünk meg ke­­ményebb dolgaink akadtak. Az előnyo­mulás folytatódott. Rákövetkező hajnaltól erős srapnell­­tűzben nyomultunk előre. Előttünk is nyomult egy rajvonalunk, azok bőveb­ben szenvedtek veszteségeket. Az én em­­bereim lassan, egykedvűen mentek előre. Csak egy ember volt szenvedő, gyötrődő, János-kettő. Ott kellett jönnie mindig a nyomunkban, alig pár száz lé­pésnyire, ami a srapnelltűznek igazán nem számít. Szenvedett és panaszkodott, kivált a vér látása miatt. — Nem embernek való ez, kérem! —­ panaszkodott, sáppadtan törülve a hom­­lókat, mikor egy országúti fasorban­ összekerültünk. — Mit tudod te, nem számítasz te em­bernek, János! — förmedtem rá bosz­­szankodva. Rám nézett, remegett a szája­s szintű fojtogatta a könny. iwatafAHSIG 1929 május 1, szerda Két macedónt megint meggyil­koltak a szerb határon Szófiából jelentik. A szerb—bolgár hatás­­on újabb határincidens történt. Egy bolgár­ pópát, aki feleségével és fiával együtt szabálys­­zerű okmányokkal felszerelve, el akarta hagyni Szerbia területét, miután eladta öszs­­zes szerbiai javait 100.000 dinárért, a ha­­­árátlépés pillanatában meggyilkolták. A ha­­tár egy másik pontján ugyancsak gyilkosság történt. Ezesetben a bolgár határtól m­integy harminc méternyire szerb területen meggyil­koltak egy bolgár fiatalembert. Tizenhat jelölt kivételével az első helyen jelölteket válasz­tottak meg a tanügyi állmokra Igen nagy érdeklődés előzte meg a­­város tanácsának kedd délelőtti ülését, ameyre a tanügyi választások voltak kitűzve. A válasz­­tást nagy korteskedés előzte meg, a város­háza folyosóit ellepték az érdeklődő lóerők és pártfogóik, hogy a választás eredményé­­ről nyomban értesüljenek. A tanács dél­előtti órákban zárt ajtók mögött tanácsozott s az a megállapodás jött létre, hogy nagy általánosságban elfogadják a tanügyi­zott­­ság jelöltjeit és azok közül csupán né híg­at hagynak ki. A szavazás a megállapodás lap­ján simán folyt le. A tanügyi bizottsá je­löltjeinek névsorát a Magyarság április 2ikis keddi számában részletesen közöltük, a ta­nács a tanügyi bizottság jelölésein összen tizenhat változtatást eszközölt. Kivételtet­tek az óvodáknál két, az elemi iskolául tizenegy, a kereskedelmi iskoláknál egy a középiskoláknál is egy esetben. Kimara a felsőkereskedelmi igazgatók sorából Rup­­berg János, a zongoratanszékeknél Szig Sarolta, a polgári leányiskolák mag-, nyelvi és történeti tanszékénél Schwr Mária, a mennyiségtan és természettan­­i­­széknél Onódy Irén, a kisdedovóknál Hun Karolin. Az elemi iskolai tanítói állása első helyen jelöltek közül kimaradtak O­­nag Béla, Drózdy Kálmán, Szakál Já, Mezei Béla, Székely Béla, Székely Mertyl, Slarkó Aurél és Szerémi Imre. Az elemik­­ás tanítónőjelöltek közül kimaradtak I­lenszky Gyuláné, Walz Sándorné és Sá Gyuláné.

Next