Magyarság, 1929. november (10. évfolyam, 249-273. szám)
1929-11-01 / 249. szám
i és a hajdan lóerőre berendezett közúti vaspályatársaságok mind ezt a hansági szénát fogyasztották. Ennek a savanyú szénának olyan becse volt, hogy a hányvidéki gazdák a saját marhájukat sokszor idegenben vásárolt takarmánnyal etették, hogy ezt a szénát a bécsieknek tartogathassák. Mindabból, amit valamikor a Fertő jelentett ezeknek a faluknak, ma már csak a tőzeg maradt meg, az is persze kiszáradt formájában. Mert a Hanság tulajdonképpen a Fertő gyephantokkal, meg zsombékokkal takart folytatása, amelyet fűből, rekettyéből és nádgyökerekből összevegyült három—négy láb vastagságú úszó földkéreg borított. Ezen a hansági úszó földrétegen olyan bizonytalan volt a járáskelés, a közlekedés, akárhányszor mélyen a víz alá süllyedt, ez sarkalta arra Esterházy Miklós herceget, hogy a XVIII. század végén Eszterházától Pomogyig közel tíz kilométer hosszú átjárót készíttetett a Víz felett. Ez a kiszáradt, tőzeges, tarfás terület eredeti állapotában minden művelésre alkalmatlan. Kovacsics Miklósnak, a jeles erdőmérnöknek, az uradalom egykori igazgatójának sikerült egy olyan eljárási módot alkalmaznia, amelynek segítségével ezek a tarfás földek pompás termőtalajjá változtathatók. Az eljárás lényege abból áll, hogy a tőzegréteget a maga egész vastagságában kivágják, kibányásszák, elhordják, a visszamaradt talajt felszántják, mélyen porbanyitják s elsőizben kapásnövényekkel vagy lucernafélékkel bevetik, hogy aztán szemtermelés alá fogják.Csongrádi és Csanádi kubikosok végzik ezt a munkát szakavatott vezetés mellett. Minden talpalattnyi föld meghóditása horribilis összegekbe kerül, a költségek nagy része azonban megtérül a kibányászott tőzeg fölhasználásában, amely istállóalomnak és kazánfűtéshez egyaránt kitűnő anyag. Sarródon és Eszterházán túl fekszik az uradalomnak a Feltő partján legelőretoltabb gazdasága, a Mexikói puszta. Köröskörül már mindenütt e megtört, megjavított tőzegterületeken dolgoznak a traktorok, fasorok szegélyezik az újonnan fölfogott táblákat s a tanyaépületek, melyek valamikor a mocsár és náderdő közepében egy kis partos szigeten emelkedtek, amelyet az év nagy részében csak csónakokkal lehetett megközelíteni, ma viruló agrikultúrát szolgálnak. Ezerhatszáz hold szántó van itt ezidőszerint, a többi még rét, de a szántó máris tizenötmázsás átlagtermést ad. Körülbelül háromszáz lélek lakik itt, az intézőn és a tanítón kívül jóformán csupa cselédember. A cselédlakások ragyognak a tisztaságtól. Egy közcselédnek évi járandósága nyolc métermázsa búza, hat métermázsa árpa, négy mázsa rozs, 1600 négyszögöl komenciós föle, tíz köbméter puhafa fűtésre, készpénzben egy métermázsa búza ára negyedéves részletekben, mindezekhez járul egy tehéntartás és két sertés házi hizlalásban. A gazdaságnak tizennégy öreg vagy munkaképtelenné vált kegydljas cselédje van, akik ilyen címen lakást, napi két liter tejet, százhatvan kilogram búzát, ugyanennyi rozsot kapnak és négyszáz négyszögöl szántót használatra. Meglátogatjuk az iskolát, amelyet ugyancsak az uradalom tart fenn, olyan modern berendezéssel, amelyet akármelyik nagyváros megirigyelhetne, csapópadokkal, felgördíthető térképpel, nagyszerű számológépekkel és faliképekkel. A gyerekek ingyen tankönyvellátásáról, pedig kilencvenketten vannak, ugyancsak az uradalom gondoskodik. Se a palatábla, se a palavessző miatt nem kell a szülőknek fejüket törniök. Mindezt óriási füsttengerben, sűrű köhécselés közben magyarázza el nekünk a tanító úr. Pár kilométernyire innen a szomszéd gazdaságban valahol fölgyújtották a parti nádat, a tűz pár nap óta elharapózott, erős nyugati szél éleszti, a messze láthatáron szürke oszlopokban száll a magasba, a szél lehajtja és a földre nyomja a füstöt s idáig hordja sűrű hullással az elégett nádpihékeit — Vizet már nemkapunk a Férfi .1. — mondja egy öreg* béres* — de alig megérjük, hogy tüzet küld ránk s le fogunk égni tőle. A veréb írta: Szekula Jenő Dukasztó fülledt meleg ereszkedett alá a külvárosi kávéház terrasza fölé, amelyet porlepte oleanderbokrok szegélyeztek. Kora délután volt. A felkenő álmos arccal üldögélt a magas emelvényen, vékony-vöröses orra körül legyek zöngicséltek. A pincér titokban rágyújtott egy cigarettára és ott settenkedik akonyha körül, miután kihordta a feketéket s egyelőre nincsen dolga semmi. A kártyaasztalok körül néhány rosszul öltözött alak lézeng, unott kedvvel kerverik a kártyát. Egymás között játszanak, apróbb tétekben, nincsen alkalmas idegen, akit kedvükre kifoszthassanak. Inkább csak megszokásból játszanak. .Vagy a gyakorlat kedvéért, míg sűrűn utánakeverik egymásnak a kártyalapokat. Mert itt mindegyik alaposan tisztában van a partnerével. De most valaki bekiabál az ablakon: — Jön a veréb! Az arcok pillanatok alatt földerülnek.Kiváncsi pillantások vetődnek az üvegajtóra, ahol nemsokára föl kell tűnni azáldozatnak. S már jön is. Testes, nehézkes fölfúvódott férfi, nagyokat szuszog és szalmakalapjával legyezgeti magát a nagy nyári melegben. Mert tudnivaló, hogy — veréb — a kültelkek zavaros tolvajnyelvén nem madarat jelent, nem uprós-ágra szökdécselő és vígan csicsergő apró szárnyast, hanem naiv és könnyen kifosztható pénzes urat, aki mindenkor könnyen megkopasztható áldozata a kártyakeverés művészeinek. Valaki átszól a pincérhez. • Jani, terítsen kettes alsóshoz, gyorsan! A vaskos férfiú közben bevonul. Erezett vörös-fulladásos nyakát zsebkendőjével törölgeti, ugyancsak megizzadhatott, amig a kávéházba ért. Szalmakalapját idegesen dobja az asztalra, pálcáját a pamlagra veti s míg hangos libegéssel székbe roskad, olyan, mint a nehéz produkcióba kifáradt elefánt. A felhajtok percek alatt megkörnyékezik. Parancsol talán egy parti alsóst, Kovács úr? ~~ Mindjárt. Előbb megiszom a feketémet, feleli a jövevény mord hangulatban, mig véraláfutásos, vizenyős szeme kimered. Itt csak annyit tudnak róla, hogy Kovács úrnak hívják, de hogy honnan jött és kicsoda, azt csak találgatni lehet. Valaki azt mondta, hogy nyugalombavonult lókereskedő, mások azt hiszik, hogy gyáros valahol Érsekújvárott. Annyi bizonyos, hogy sok pénze van és szeret játszani. Két hete jár már a kávéháziba és mindennap veszít, többnyire egy Tormás nevű fiatal, elcsapott könyvelővel akaszkodik össze a zöldasztalnál. Ez a Tormás valóságos bajnoka az alsós játéknak s amellett ért a szerencse megjavításához is. A többi játékos csak fölrakosgatja tétjeit a Tomnás kezére, annyira biztos üzlet, mintha csak takarékpénztárba vinnék a pénzt. A veréb fizet, mint a köles. És minden játszmát elveszít. De most, míg kanalazgatja a forró feketét, sanda pillantást vet a kaján játékosok felé. — Ezek azt hiszik, hogy én veréb vagyok, — dörmögi. — Én azonban nem vagyok veréb, hanem grifmadár és széjjelmarcangolom az ellenfeleimet. Sápadt fény lángol föl eres szemében. — Szamarak! Azt hiszik, hogy megmérkőzhetnek egy Kováccsal. .. Olló! A végén mégis nálam lesz minden pénz! Notórius kávéházi kártyás volt maga is, a Ferencvárosban, ahol eddig működött, már senki le nem ült vele játszani, mert veszedelmes sipistának tartották. De az idő eljárt fölötte. Ujjai megdagadtak és elnehezedtek s a szeme sem olyan jó már, mint régen. Ezen a vidéken új ember, két hete jár ebbe a kávéházba s mindennap kifosztják. Bárhogy nekigyürközik is, sehogysem bir ezzel a Tormással. S most az öregedő bajnokok halálos keserűségével eszmél rá, hogy uj generáció támadt, amely pocsékká veri a régi mestereket. Lám, itt már úgy kezelik, mint valami verebet. Eleinte szándékosan vesztett, hogy annál jobban hanem becsületidegeire menni, bedőljenek az ellenfelei, később már eleseredetten védte a tétjeit, de hasztalan, Tormás mindennap legyőzte. De ő továbbharcol egy boldog szívósságával s egy öszvér türelmével. Mert már nemcsak pénzről van szó,ről is. Már kezd az hogy verébnek tartják De ma csak nehezen tud megalakulni parti. Lám, Tormás odakünn sétál, a napsütéses utcán, a menyasszonyával, Tercsi kisasszonnyal, aki egy jómódú fiszerkereskedőnek a leánya. Tormás vadonatúj ruhában van, lábán lakkcipő, nyakkendője is ragyogó selyem, nyilván azokból a pénzekből vásárolta, melyeket az utóbbi időben nyert össze Kovácstól. Tercsi csinos, magas, sovány, szépszemű, feketehajú leány, most csónakkirándulásra invitálja a fiatal kártyást. S ez már kapható is volna reá, de valaki kirohan a kávéházból s a fülébe súgja: — Ne menjen most csónakázni. Itt a veréb! — Hja, az más, —– mondja Tormás elgondolkozva. — Ilyen pompás alkalmat nem szabad elmulasztani. Tercsi kisasszony szemrehányó pillantására mégis megígéri, hogy a játékot hamarosan abba fogja hagyni és estére a moziba fogja elvinni. Kezdődik a kártyacsata. A szerencse eleinte újra Tormásnak kedvez s vastag verítékcseppek gyüngyözödnek az öreg veréb kövér és gyűrődött homlokán. Reszkető újakkal keveri a kártyalapokat s közben liheg, mint valami vénülő és elnehezedett boxbajnok, kimerítő összecsapások során. Később azonban megfordul a szerencse. Az öreg lassanlassan visszanyeri elvesztett tétjeit s olykor-olykor már diadalmasan tekintget körül. — Tudtam — gondolja magában elégülten —, hogy végül én foglak megkopasztani benneteket. Besötétedik. Fölgyujtják a lámpákat. Kovács kezében a kártya. Leosztja. Futó pillantást vet a kártyájába. Kövér ajkán megelégedett mosoly dereng. A paklizás ez alkalommal gyönyörűen sikerült. Kéjesen puppogat egyet a szivarjából s mintha fenékig akarná kiszürcsölni a diadalt, lassú, vontatott, elnyújtott hangon készül a nagy bemondásra. — Kvint, kassza, összesadu, család, százas, kettőszázas, negyvennégyes, trul ultimo és volát. De még el sem kezdheti, amikor rohan a pincér és jelenti: — Tormás urat várja a menyasszonya odakünn az utcán! A veréb idegeskedve pillant föl. — Csak népi akar itthagyni? — Mit csináljak? — mentegetődzik Tormás. — Meg kell tudnom, hogy mit akar tőlem Tercsiké? Rögtön visszajövök. Kirohan, Kínos percek múlnak el. Odakünn revolverlövés dördül el. Többen az utcára sietnek. Kovácsot is gyötri a kíváncsiság, de nem mer fölállani a kártyaasztal mellől. Lapját még egyre a kezében szorongatja. Elmúlik tíz perc, egy félóra is és Tormás még mindig nem jött vissza. — De hát mi történt? — kérdezi Kovács az egyik kibictől, aki most fordul be a kávéházba. — Hát nem tudja! — hadarja ez lázas lihegéssel. —• Tercsi nagyon ingerült hangulatban volt és szemére hányta a vőlegényének, hogy elhanyagolja ... Később kirántotta a revolverét a retiküljéből és öngyilkos szándékkal szivének szorította a fegyvert, de Tormás kiütötte a kezéből s a lövés a levegőbe dördült el. Mit mondjak még! Tormás haza akarja kisérni a leányt. De ez újra a retiküljébe kap és valami mérget nyel le. Eszméletlenül zuhant le a földre. Bevitték egy boltba. Tormás a mentőkért telefonált. Elszállították a leányt valami kórházba. Már jobban van. De Tormás nem akar elmozdulni mellőle. Természetes is, hogy ilyen állapotban nem akarja magára hagyni a menyasszonyát. A veréb halántékán kidagadnak a vastag erek. Dühödt mozdulattal söpri össze a kártyacsomagot. — Hallatlan... és ilyen ostobaság miatt én be sem mondhattam a bemondásomat! nnar&BOMa 1929 november 1. pénteki A reformáció emlékünnepe A reformáció emlékünnepén az egész ország protestáns templomaiban, gyülekezeteiben ünnepségek voltak. Budapesten a Kálvintéri református templomban délelőtt Ravasz László püspök, a Deák téri evangélikus templomban Raffay Sándor püspök, a várbeli evangélikus templomban Kapi Béla dr. püspök s a református egyetemes konvent székházának dísztermében a nemzeti hadsereg protestáns vallásu tagjai részére Soltész Elemér tábori püspök prédikált. Este az Országos Bethlen Gábor Szövetség, a Magyar Kálvin Szövetség és az Országos Luther Szövetség a főváros négy helyén rendezett emlékünnepet. A pesti Vigadóban nagyszámú közönség jött össze. Petri Pál dr. államtitkár a kormány, Pataky Tibor dr. miniszteri tanácsos Bethlen István gróf miniszterelnök képviseletében jelent meg. A közönség a „Tebenned bízunk ...“ kezdetű zsoltárt énekelte, majd Raffay Sándor dr. evangélikus püspök mondott megnyitóbeszédet: — Nem puszta emlékünnepet akarunk ülni — mondotta —, mert félő, hogy az egyszerű emlékezés vádat támasztana egyesek ellen, a közönyös alkudozó, hitet vásárra vivő emberek ellen. Vallást teszünk, hogy e haza mindenrendü-rangú polgárával együtt akarjuk ismét naggyá, dicsőségessé, hatalmassá, boldoggá építeni ezt az összetört hazát. (Éljenzés.) Geduly Henrik dr. evangélikus püspök szólalt föl ezután. — Ne tévesszen meg bennünket a mai protestantizmus külső képe, — mondotta a püspök — a sokfelé szakadozottság, a vélemények tarkasága. Ne irigyeljük másoknak zárt egységben való haladását, az egész világon a tömegek lelki élete felett való uralkodását. Mert ne higyjük, hogy ott nincsenek eltérések, szakadozottságok, irányharcok: ahol élet van, ott kell lennie színeknek, változásoknak, sokféleségnek. Bethlen Gábor, Károli Gáspár, Speyer esztendejében kísérje protestáns egyházunkat az a szent elhatározás, amely bennünket Krisztus váltságának hitből való jelentéséhez köt. Ez az igazi, tiszta és egyenes útja annak is, amit pár nappal ezelőtt, ugyan e helyről, Magyarország legelső papi méltósága, a hercegprímás mifelénk, protestánsok felé, igazán jóleső testvéri jobbot nyújtva, hirdetett. És bárcsak meghallanák és követnék a szót, innen is, túl is, ezrek és milliók. Ez az egyedüli és egyenes, szabad és tiszta álja annak, "hogy mi, protestánsok, minden íhű magyarral testvéri egységben összeforrál, dolgozhassunk. (Hosszantartó taps.) .. A budapesti református egyház Goudimelénekkara, Kenessey Jenő vezetésével, két korást adott elő, majd Szabó Sándor dr. országgyűlési képviselő beszélt. — Pogány törekvés az, hogy szociális téren egyesek az evangélium tanításának kiforgatásával akarnak érvényesülni. A mai protestantizmus feladata tiltakozni ezeknek az elvadult eszméknek betörése ellen, mert sokszor a látszat szerint jót akarnak és álruhában jelennek meg, követelve az érvényesülést a társadalomban. Egy szent örökségünk van, a magyar nemzeti életszemlélet áldozatos szolgálata és nem engedjük magunkat semmiféle történelmi átértékelés kedvéért elválasztani egymástól. Csiky Gábor dr. unitárius lelkész beszélt ezután és azt hangoztatta, hogy a magyar haza szeretetében minden felekezet meg kell, hogy értse egymást. A Deák téri templomban, úgyszintén a Szilágyi Dezső-téri templomban a vigadói ünnepekről kiszorultak számára volt összejövetel. A budai Vigadóban Buda protestánsai gyűltek össze. Barna-Szabó József dr. elnöki megnyitóbeszéde után Kemény Lajos dr. evangélikus lelkész mondott ünnepi beszédet. Pröhle Vilmos egyetemi tanár beszéde után Szabó Imre fasori református lelkész azt fejtegette, hogy a magyar protestantizmus sorsdöntő napjait éli és az a kérdés mered eléje, hogy a nehéz időkben hogyan állja meg helyét, mit ígér és mit tud nyújtani az egyetemes nemzetnek. A katolikus nagygyűlés egyik szónoka arról beszélt, hogy Magyarországra igen nagy kár háramlon abból, hogy az ország mintegy négyszáz esztendővel ezelőtt felekezetileg megoszlott. „Vagy maradtunk volna mindnyájan katolikusok, vagy tért volna át az egész magyar nemzet a protestáns hitre", — fejtegette a katolikus nagygyűlés szónoka. Ennek afelfogásnak a magyar protestánsok nem adhatnak igazat, mert a protestáns hit ereje, a reformáció és az ellenreformáció korának küzdelmei nagy erjesztőként megedzették a nemzetet és megtisztították a közerkölcsöket. Bangha páter, a protestánsok nagy kritikusa és éppen ezért egyik legnagyobb jóltevője, azt állítja, hogy nem az a legnagyobb csapás a katolicizmusra, hogy Magyarországnak csak kétharmad része katolikus, hanem az a legnagyobb baj, hogy ez a kétharmad rész nem igazán és nem szívből, nem buzgón katolikus. Ugyanezt állíthatja magáról a magyarországi protestáns egyház is, amelynek szintén az a legnagyobb baja, hogy az ország lakosságának egyharmadrésznyi protestáns felekezetű része nem szívből és nem igazán, főképpen pedig nem belső meggyőződéssel és hittel protestáns.