Magyarság, 1929. november (10. évfolyam, 249-273. szám)

1929-11-01 / 249. szám

i és a hajdan lóerőre berendezett közúti vaspályatársaságok mind ezt a hansági szénát fogyasztották. Ennek a savanyú szénának olyan becse volt, hogy a hány­vidéki gazdák a saját marhájukat sok­­szor idegenben vásárolt takarmánnyal etették, hogy ezt a szénát a bécsieknek tartogathassák. Mindabból, amit valamikor a Fertő jelentett ezeknek a faluknak, ma már csak a tőzeg maradt meg, az is persze kiszáradt formájában. Mert a Hanság tulajdon­képpen a Fertő gyephantokkal, meg zsombékokkal takart folytatása, amelyet fűből, rekettyéből és nádgyöke­­rekből összevegyült három—négy láb vastagságú úszó földkéreg borított. Ezen a hansági úszó földrétegen olyan bi­zonytalan volt a járás­kelés, a közleke­dés, akárhányszor mélyen a víz alá süllyedt, ez sarkalta arra Esterházy Miklós herceget, hogy a XVIII. század végén Eszterházától Pomogyig közel tíz kilométer hosszú átjárót készíttetett a Víz felett. Ez a kiszáradt, tőzeges, tarfás terület eredeti állapotában minden mű­velésre alkalmatlan. Kovacsics Miklós­nak, a jeles erdőmérnöknek, az urada­lom egykori igazgatójának sikerült egy olyan eljárási módot alkalmaznia, amelynek segítségével ezek a tarfás föl­dek pompás termőtalajjá változtatha­tók. Az eljárás lényege abból áll, hogy a tőzegréteget a maga egész vastagságá­ban kivágják, kibányásszák, elhordják, a visszamaradt talajt felszántják, mélyen porbanyitják s elsőizben kapásnövé­nyekkel vagy lucernafélékkel bevetik, hogy aztán szemtermelés alá fogják.­­Csongrádi és Csanádi kubikosok végzik ezt a munkát szakavatott vezetés mel­lett. Minden talpalattnyi föld meghódi­tása horribilis összegekbe kerül, a költ­ségek nagy része azonban megtérül a kibányászott tőzeg fölhasználásában, amely istállóalomnak és kazánfű­téshez egyaránt kitűnő anyag. Sarródon és Eszterházán túl fekszik az uradalomnak a Feltő partján leg­­előretoltabb gazdasága, a Mexikói puszta. Köröskörül már mindenütt e megtört, megjavított tőzegterületeken dolgoznak a traktorok, fasorok szegé­lyezik az újonnan fölfogott táblákat s a tanyaépületek, melyek valamikor a mo­csár és náderdő közepében egy kis par­tos szigeten emelkedtek, amelyet az év nagy részében csak csónakokkal lehe­tett megközelíteni, ma viruló agrikul­­túrát szolgálnak. Ezerhatszáz hold szántó van itt ezidőszerint, a többi még rét, de a szántó máris tizenötmázsás át­lagtermést ad. Körülbelül háromszáz lé­lek lakik itt, az intézőn és a tanítón kí­vül jóformán csupa cselédember. A cse­lédlakások ragyognak a tisztaságtól. Egy közcselédnek évi járandósága nyolc mé­­termázsa b­úza, hat métermázsa árpa, négy mázsa rozs, 1600 négyszögöl ko­­menciós föle, tíz köbméter puhafa fű­tésre, készpénzben egy métermázsa búza ára negyedéves részletekben, mindezek­hez járul egy tehéntartás és két sertés házi hizlalásban. A gazdaságnak tizen­négy öreg vagy munkaképtelenné vált kegydljas cselédje van, akik ilyen címen lakást, napi két liter tejet, százhatvan kilogram búzát, ugyanennyi rozsot kap­nak és négyszáz négyszögöl szántót használatra. Meglátogatjuk az iskolát, amelyet ugyancsak az uradalom tart fenn, olyan modern berendezéssel, ame­lyet akármelyik nagyváros megirigyel­hetne, csapópadokkal, felgördíth­ető tér­képpel, nagyszerű számológépekkel és faliképekkel. A gyerekek ingyen tan­könyvellátásáról, pedig kilencvenketten vannak, ugyancsak az uradalom gon­doskodik. Se a palatábla, se a pala­vessző miatt nem kell a szülőknek fejü­ket törniök. Mindezt óriási füsttengerben, sűrű kö­­hécselés közben magyarázza el nekünk a tanító úr. Pár kilométernyire innen a szomszéd gazdaságban valahol fölgyúj­­tották a parti nádat, a tűz pár nap óta elharapózott, erős nyugati szél éleszti, a messze láthatáron szürke oszlopokban száll a magasba, a szél lehajtja és a földre nyomja a füstöt s idáig hordja sűrű hullással az elégett nádpihékeit — Vizet már nem­­kapunk a Férfi .1. — mondja egy öreg* béres* — de alig megérjük, hogy tüzet küld­ ránk s le fogunk égni tőle. A veréb írta: Szekula Jenő Dukasztó fülledt meleg ereszkedett alá a külvárosi kávéház terrasza fölé, ame­lyet porlepte oleanderbokrok szegélyez­tek. Kora délután volt. A felk­enő álmos arccal üldögélt a magas emelvényen, vékony-vöröses orra körül legyek zön­­gicséltek. A pincér titokban rágyújtott egy cigarettára és ott settenkedik a­­konyha körül, miután kihordta a feketé­ket s egyelőre nincsen dolga semmi. A kártyaasztalok körül néhány rosszul öltözött alak lézeng, unott kedvvel ke­­rverik a kártyát. Egymás között játsza­nak, apróbb tétekben, nincsen alkalmas idegen, akit kedvükre kifoszthassanak. Inkább csak megszokásból játszanak. .Vagy a gyakorlat kedvéért, míg sűrűn utánakeverik egymásnak a kártyalapo­kat. Mert itt mindegyik alaposan tisztá­ban van a partnerével. De most valaki bekiabál az ablakon: — Jön a veréb! Az arcok pillanatok alatt földerülnek.­­Kiváncsi pillantások vetődnek az üveg­ajtóra, ahol nemsokára föl kell tűnni az­­áldozatnak. S már jön is. Testes, nehéz­kes fölfúvódott férfi, nagyokat szuszog és szalmakalapjával legyezgeti magát a nagy nyári melegben. Mert tudnivaló, hogy —­ veréb — a kültelkek zavaros tolvajnyelvén nem madarat jelent, nem uprós-ágra szökdécselő és vígan csi­csergő apró szárnyast, hanem naiv és könnyen kifosztható pénzes urat, aki mindenkor könnyen megkopasztható ál­dozata a kártyakeverés művészeinek. Valaki átszól a pincérhez. •­ Jani, terítsen kettes alsóshoz, gyorsan! A vaskos férfiú közben bevonul. Ere­zett vörös-fulladásos nyakát zsebkendő­jével törölgeti, ugyancsak megizzadha­tott, amig a kávéházba ért. Szalmaka­lapját idegesen dobja az asztalra, pálcá­ját a pamlagra veti s míg hangos libe­géssel székbe roskad, olyan, mint a ne­héz produkcióba kifáradt elefánt. A felhajtok percek alatt megkörnyé­kezik. Parancsol talán egy parti alsóst, Kovács úr? ~~ Mindjárt. Előbb megiszom a feke­témet, feleli a jövevény mord hangu­latban, mig véraláfutásos, vizenyős szeme kimered. Itt csak annyit tudnak róla, hogy Ko­vács úrnak hívják, de hogy honnan jött és kicsoda, azt csak találgatni lehet. Valaki azt mondta, hogy nyugalomba­­vonu­lt lókereskedő, mások azt hiszik, hogy gyáros valahol Érsekújvárott. Annyi bizonyos, hogy sok pénze van és szeret játszani. Két hete jár már a ká­véháziba és mindennap veszít, többnyire egy Tormás nevű fiatal, elcsapott köny­velővel akaszkodik össze a zöldasztal­nál. Ez a Tormás valóságos bajnoka az alsós játéknak s amellett ért a szerencse megjavításához is. A többi játékos csak fölrakosgatja tétjeit a Tomnás kezére,­­ annyira biztos üzlet, mintha csak ta­karékpénztárba vinnék a pénzt. A veréb fizet, mint a köles. És minden játszmát elveszít. De most, míg kanalazgatja a forró fe­ketét, sanda pillantást vet a kaján játé­kosok felé. — Ezek azt hiszik, hogy én veréb vagyok, — dörmögi. — Én azonban nem vagyok veréb, hanem grifmadár és széjjelmarcangolom az ellenfeleimet. Sápadt fény lángol föl eres szemében. —­ Szamarak! Azt hiszik, hogy meg­mérkőzhetnek egy Kováccsal. .. Olló! A végén mégis nálam lesz minden pénz! Notórius kávéházi kártyás volt maga is, a Ferencvárosban, ahol eddig műkö­dött, már senki le nem ült vele játszani, mert veszedelmes sipistának tartották. De az idő eljárt fölötte. Ujjai megdagad­tak és elnehezedtek s a szeme sem olyan jó m­ár, mint régen. Ezen a vidéken új ember, két hete jár ebbe a kávéházba s mindennap kifosztják. Bárhogy neki­­gyürközik is, sehogysem bir ezzel a Tormással. S most az öregedő bajnokok halálos keserűségével eszmél rá, hogy uj generáció támadt, amely pocsékká veri a régi mestereket. Lám, itt már úgy kezelik, mint valami verebet. Eleinte szándékosan vesztett, hogy annál jobban hanem becs­ület­­idegeire menni, bedőljenek az ellenfelei, később már el­­eseredetten védte a tétjeit, de haszta­lan, Tormás mindennap legyőzte. De ő továbbharcol egy boldog szívósságával s egy öszvér türelmével. Mert már nem­csak pénzről van szó,­ről is. Már kezd az hogy verébnek tartják De ma csak nehezen tud megalakulni parti. Lám, Tormás odakünn sétál, a napsütéses utcán, a menyasszonyával, Tercsi kisasszonnyal, aki egy jómódú f­iszerkereskedőnek a leánya. Tormás vadonatúj ruhában van, lábán lakk­cipő, nyakkendője is ragyogó selyem, nyilván azokból a pénzekből vásárolta, melyeket az utóbbi időben nyert össze Kovácstól. Tercsi csinos, magas, sovány, szépszemű, feketehajú leány, most csó­­nakkirándulásra invitálja a fiatal kár­tyást. S ez már kapható is volna reá, de valaki kirohan a kávéházból s a fülébe súgja: — Ne menjen most csónakázni. Itt a veréb! — Hja, az más, —– mondja Tormás elgondolkozva. — Ilyen pompás alkal­mat nem szabad elmulasztani. Tercsi kisasszony szemrehányó pil­lantására mégis megígéri, hogy a játékot hamarosan abba fogja hagyni és estére a moziba fogja elvinni. Kezdődik a kártyacsata. A szerencse eleinte újra Tormásnak kedvez s vastag verítékcseppek gyüngyözödnek az öreg veréb kövér és gyűrődött homlokán. Reszkető újakkal keveri a kártyalapo­kat s közben liheg, mint valami vénülő és elnehezedett boxbajnok, kimerítő összecsapások során. Később azonban megfordul a szerencse. Az öreg lassan­­lassan visszanyeri elvesztett tétjeit s olykor-olykor már diadalmasan tekint­­get körül. — Tudtam — gondolja magában elégülten —, hogy végül én foglak meg­­kopasztani benneteket. Besötétedik. Fölgyujtják a lámpákat. Kovács kezében a kártya. Leosztja. Futó pillantást vet a kártyájába. Kövér ajkán megelégedett mosoly dereng. A paklizás ez alkalommal gyönyörűen si­­­­került. Kéjesen puppogat egyet a szivar­jából s mintha fenékig akarná kiszür­­csölni a diadalt, lassú, vontatott, elnyúj­tott hangon készül a nagy bemondásra. — Kvint, kassza, összesadu, család, százas, kettőszázas, negyvennégyes, trul ultimo és volát. De még el sem kezdheti, amikor ro­han a pincér és jelenti: — Tormás urat várja a menyasszo­nya odakünn az utcán! A veréb idegeskedve pillant föl. — Csak népi akar itthagyni? — Mit csináljak? — mentegetődzik Tormás. —­ Meg kell tudnom, hogy mit akar tőlem Tercsiké? Rögtön vissza­jövök. Kirohan, Kínos percek múlnak el. Odakünn revolverlövés dördül el. Töb­ben az utcára sietnek. Kovácsot is gyötri a kíváncsiság, de nem mer föl­­állani a kártyaasztal mellől. Lapját még egyre a kezében szorongatja. Elmúlik tíz perc, egy félóra is és Tormás még mindig nem jött vissza. — De hát mi történt? — kérdezi Ko­vács az­ egyik kibictől, aki most fordul be a kávéházba. — Hát nem tudja! — hadarja ez lázas lihegéssel. —• Tercsi nagyon ingerült hangulatban volt és szemére hányta a vőlegényének, hogy elhanyagolja ... Később kirántotta a revolverét a retikül­­jéből és öngyilkos szándékkal szivének szorította a fegyvert, de Tormás ki­ütötte a kezéből s a lövés a levegőbe dördült el. Mit mondjak még! Tormás haza akarja kisérni a leányt. De ez újra a retiküljébe kap és valami mérget nyel le. Eszméletlenül zuhant le a földre. Be­vitték egy boltba. Tormás a mentőkért telefonált. Elszállították a leányt va­lami kórházba. Már jobban van. De Tormás nem akar elmozdulni mellőle. Természetes is, hogy ilyen állapotban nem akarja magára hagyni a menyasszo­nyát. A veréb halántékán kidagadnak a vastag erek. Dühödt mozdulattal söpri össze a kártyacsomagot. — Hallatlan... és ilyen ostobaság miatt én be sem mondhattam a bemon­dásomat! nnar&BOMa 1929 november 1. pénteki A reformáció emlékü­nnepe A reformáció emlékünnepén az egész or­szág protestáns templomaiban, gyülekezetei­ben ünnepségek voltak. Budapesten a Kálvin­­téri református templomban délelőtt Ravasz László püspök, a Deák­ téri evangélikus temp­lomban Raffay Sándor püspök, a várbeli evangélikus templomban Kapi Béla dr. püs­pök s a református egyetemes konvent szék­házának dísztermében a nemzeti hadsereg protestáns vallásu tagjai részére Soltész Ele­mér tábori püspök prédikált. Este az Orszá­gos Bethlen Gábor Szövetség, a Magyar Kál­vin Szövetség és az Országos Luther Szövet­ség a főváros négy helyén rendezett emlék­ünnepet. A pesti Vigadóban nagyszámú kö­zönség jött össze. Petri Pál dr. államtitkár a kormány, Pataky Tibor dr. miniszteri ta­nácsos Bethlen István gróf miniszterelnök képviseletében jelent meg. A közönség a „Te­­benned bízunk ...“ kezdetű zsoltárt énekelte, majd Raffay Sándor dr. evangélikus püspök mondott megnyitóbeszédet: — Nem puszta emlékünnepet akarunk ülni — mondotta —, mert félő, hogy az egy­szerű emlékezés vádat támasztana egyesek ellen, a közönyös alkudozó, hitet vásárra vivő emberek ellen. Vallást teszünk, hogy e haza mindenrendü-rangú polgárával együtt akarjuk ismét naggyá, dicsőségessé, hatal­massá, boldoggá építeni ezt az összetört ha­zát. (Éljenzés.) Geduly Henrik dr. evangélikus püspök szólalt föl ezután. — Ne tévesszen meg bennünket a mai pro­testantizmus külső képe, — mondotta a püspök — a sokfelé szakadozottság, a véle­mények tarkasága. Ne irigyeljük másoknak zárt egységben való haladását, az egész vilá­gon a tömegek lelki élete felett való uralko­dását. Mert ne higyjük, hogy ott nincsenek eltérések, szakadozottságok, irányharcok: ahol élet van, ott kell lennie színeknek, változá­soknak, sokféleségnek. Bethlen Gábor, Károli Gáspár, Speyer esztendejében kísérje pro­testáns egyházunkat az a szent elhatározás, amely bennünket Krisztus váltságának hitből való jelentéséhez köt. Ez az igazi, tiszta és egyenes útja annak is, amit pár nappal ez­előtt, ugyan e helyről, Magyarország legelső papi méltósága, a hercegprímás mifelénk, protestánsok felé, igazán jóleső testvéri job­bot nyújtva, hirdetett. És bárcsak meghalla­nák és követnék a szót, innen is, túl is, ezrek és milliók. Ez az egyedüli és egyenes, szabad és tiszta álja annak, "hogy mi, protestánsok, minden íhű magyarral testvéri egységben összeforr­ál, dolgozhassunk. (Hosszantartó taps.) .. A budapesti református egyház Goudimel­énekkara, Kenessey Jenő vezetésével, két ko­rást adott elő, majd Szabó Sándor dr. ország­gyűlési képviselő beszélt. — Pogány törekvés az, hogy szociális té­ren egyesek az evangélium tanításának ki­­forgatásával akarnak érvényesülni. A mai protestantizmus feladata tiltakozni ezeknek az elvadult eszméknek betörése ellen, mert sokszor a látszat szerint jót akarnak és ál­ruhában jelennek meg, követelve az érvénye­sülést a társadalomban. Egy szent öröksé­günk van, a magyar nemzeti életszemlélet áldozatos szolgálata és nem engedjük ma­gunkat semmiféle történelmi átértékelés ked­véért elválasztani egymástól. Csiky Gábor dr. unitárius lelkész beszélt ezután és azt hangoztatta, hogy a magyar haza szeretetében minden felekezet meg kell, hogy értse egymást. A Deák­ téri templomban, úgyszintén a Szi­lágyi Dezső-téri templomban a vigadói ünne­pekről kiszorultak számára volt összejövetel. A budai Vigadóban Buda protestánsai gyűltek össze. Barna-Szabó József dr. elnöki megnyitóbeszéde után Kemény Lajos dr. evangélikus lelkész mondott ünnepi beszédet. Pröhle Vilmos egyetemi tanár beszéde után Szabó Imre fasori református lelkész azt fejtegette, hogy a magyar protestantizmus sorsdöntő napjait éli és az a kérdés mered eléje, hogy a nehéz időkben hogyan állja meg helyét, mit ígér és mit tud nyújtani az egyetemes nemzetnek. A katolikus nagygyűlés egyik szónoka arról beszélt, hogy Magyar­­országra igen nagy kár háramlon abból, hogy az ország mintegy négyszáz esztendővel ez­előtt felekezetileg megoszlott. „Vagy marad­tunk volna mindnyájan katolikusok, vagy tért volna át az egész magyar nemzet a pro­testáns hitre", — fejtegette a katolikus nagy­gyűlés szónoka. Ennek a­­felfogásnak a ma­gyar protestánsok nem adhatnak igazat, mert a protestáns hit ereje, a reformáció és az el­lenreformáció korának küzdelmei nagy er­­jesztőként megedzették a nemzetet és meg­tisztították a közerkölcsöket. Bangha páter, a protestánsok nagy kritikusa és éppen ezért egyik legnagyobb jóltevője, azt állítja, hogy nem az a legnagyobb csapás a katolicizmusra, hogy Magyarországnak csak kétharmad része katolikus, hanem az a legnagyobb baj, hogy ez a kétharmad rész nem igazán és nem szív­ből, nem buzgón katolikus. Ugyanezt állít­hatja magáról a magyarországi protestáns egyház is, amelynek szintén az a legnagyobb baja, hogy az ország lakosságának egyhar­­madrésznyi protestáns felekezetű része nem szívből és nem igazán, főképpen pedig nem belső meggyőződéssel és hittel protestáns.

Next