Magyarság, 1930. június (11. évfolyam, 123-145. szám)

1930-06-29 / 145. szám

MW ■ T930 Jon his 29, vasárnap ■ "--v kát csináltassanak. Há­t ha ez így volna, nem is szólnék semmit. Ezeket a hibákat azonban nem azok követik el, akiknek nem lenne pén­zük délelőtti ruhákra. A szerényebb viszo­nyok között élő asszonyok rendesen csak egy­­egy szerényebb muszlin, vagy nyersselyem­­ruhát csináltatnak, amit délelőtt is, délután is egyformán hordanak. Azoknak azonban, akik a földig érő, hét-nyolc méterből készült zsorzsett- és muszlincsodákat meg tudják fi­zetni, volna pénzük arra, hogy egy angolos nyersselyem-ruhát, vagy vászonkosztümöt csináltassanak. Auer Nelly A LADY Mint Shaw Bernard óta számtalan víg­­játékíró megállapította, Anglia a férfiak or­szága. Mialatt a latin és nem egy germán országban a nő, mint anya, feleség, házi­asszony vagy szerelmes jelentős szerepet játszott a nemzet életében és bőségesen ta­­lálkoztatta nemcsak a nemzet szépíróinak, de történetíróinak fantáziáját is, addig az angol nőről — röviddel a háború kitörése előttig — sohasem esett szó, legfeljebb, mint a háttérben maradt mellékszereplőről. Annál inkább szó esett azonban az angol nőtí­pusról a háború előtti időben, a suffra­­gette-mozgalmak idején. A nemzet élete fő­­kép állampolitikai dolgokban, a sportban és a nemzetgazdaságban mutatkozik meg és ezeken a területeken az angol nő hosszú ideig nem tudott szerephez jutni. Amit a művészet és irodalom terén elért, annak nemzeti szem­pontból nem volt különösebb jelentősége, érthető hát, hogy az angol nemzeti kultúra, mint férfikultúra jelentkezett és a társasági életben is a férfi volt a hangadó. A férfitársa­dalom zárt klubjainak és sportterepeinek, továbbá egyetemi nevelőintézeteinek biztos falai között módfelett elégedetten érezte ma­gát és semmi szüksége nem mutatkozott, hogy az angol nő szerepvilsgát kibővítse. Az anya szerepe az angol, házias jellegű nevelő intézetek kitűnő szervezete­­révén, jelenték­telenné zsugorodott össze,^ a háziasszonyi nendők a tizedét sein'jére»neflék anstair, sarm­a­gya­r vagy német nőknél és a hitvestárs ill.....dalim téren sem tudott új területeket elhódítani. Még valami botrányos, az elő­kelő körökben nagy feltűnést keltő szerelmi ügy sem terelte az angol nőre a világ figyel­mét, egyetlen esetben sem. A suffragett-mozgalom sokat változtatott ezen, de hogy az angol Lady mai különleges helyzetét megteremtette magának a világ tár­sadalmában, azt semmiesetre sem annak köszönhette, hogy Angliában is elismerték azokat a „természetes“ jogokat, amelyeket a kontinensen kivívtak maguknak a nők, ha nem elsősorban és egyedül igazi ösztönének, amellyel a maga egyéni jellegzetességeit és lénye finomságát, sajátos dekoratív elemeit, szépségét, született úri voltát lassan a férfiak­kal egy sorba emelte. A lady-ség, — amely­nek testvérfogalmát hiába keressük a konti­nensen — a természetes báj, a testi fegyelem és adottság és a született előkelőség olyan sajátos keveréke, amelyet csak egy régi, fém­jelzett, tradíciókra épült társaság termelhet ki magából. A legjobban minden európai fogalom közül a magyar nagyasszony képe közelíti meg a Lady-t, azzal a különbséggel, hogy a nagyasszony fogalma szorosan össze­kapcsolódott az anyasággal, míg a lady-ség nem. Azonkívül a lady-ség minden tekintet­ben erősen dekoratív elemekkel van teli. A suffragette-mozgalmat s az Angliában különösen erős szociális vívmányok meg­koptatták kissé a Lady nimbuszát a modern asszony javára s különösen a dekorativ ele­mekből sokat elvontak. Pár évvel ezelőtt a Lady csak álomszerűen finom és hamvas arcbőrrel, karcsú elefántcsontkezekkel volt elképzelhető, ma már azonban ezek a deko­ratív külsőségek másodsorba szorultak. Bár még ma is az a helyzet, hogy a képeslapok diadallal hozzák Countess Howe gyönyörű és finom arcképét, mint London legvendég­szeretőbb háziasszonyáét, vagy Marchesa della Casa Maury arcmását, mint a londoni társság legszebb kezű lady-jét, avagy a gyö­nyörű Countess of Haddington fényképét. FröMzId­ megszűn­ése inteti a megmaradt bútorok reMidBcivilil ©ü©s£ *5®” •■aatöatteáajte, nagy választókban garancia mel MÜLLER LAJOS mint aki Almvnd­ Castle, Anglia legszebb és legtisztább stílusú főúri kastélyának tulajdo­nosa. Mint ahogy a gentleman fogalmát fél­tékenyen őrzi a sajtó és a társaság egyaránt, agyonhallgatván minden kilengést, ami a fo­galom tisztaságán csorbát ejtene, úgy a Lady magánélete is tökéletesen a háttérben marad és a lady-ség fogalma szent és sérthetetlen. CAfU ÉS BOLSEVISTA OROSZ ú­tvészek párisban Páris, június hó A newyorki börzekrahh agyonütötte az idei párisi évadot. Elmaradtak a dollár­­királyok s a velük kapcsolatos szép, szőke missek, bár az utóbbi időben az amerikai pénzfejedelmek mindinkább hölgykiséret nélkül látogattak el a Szajna partjára, az az elvet vallva, hogy min­ek a Münchenbe sört vinni? A Rue de la Paix ragyogó üzletei s a Mont Parnasse surrealista bárjai hiába várják az amerikai valutát, meg kell eléged­niük a schillingekkel, melyek azonban szin­tén nem túlságosan nagy számban gurulnak a csatornán túlról. A párisi évad menedzserei minden tudo­mányukat az utóévadra, május és júliusra, koncentrálják már évek óta. Ilyenkor sütik el a nagy szenzációkat. Ezúttal is felvonul­tak a jól ismert attrakciók: bayreuthi ciklus, olasz staggione, bécsi Operette, Mozart-soro­­zat, angol nyelvű Shaw-esték, Carmen, igazi bikaviadallal, Quo vadis opera valódi orosz­lónokkal és boxoló gladiátorokkal, néger színház, hindu herceg, aki magyar nótákat komponál -s még egy csomó izgató szer, ami a blazirt amerikaiak vérét pezsgésbe tudja hozni. Az idén a szezon legnagyobb érdekessége, az orosz társulatok vendégszereplése. A Páriá­ban élő fehér­oroszok, az ipari és kereske­delmi foglalkozási igák mellett főként a művészi pályákat özönlötték el. Sok az orosz kocsma és kabarét, de még több az orosz énekes, zenész és színész, aki itt keresi ke­nyerét. Minden évben akad egy-egy orosz herceg, aki megmaradt rubeljeit valamilyen színházi vállalkozáson veszíti el. Ezek a vállalkozások mindig a legtisztább művésze­tét jelentik. Évek óta egyre feszültebb kíván­csisággal várják a megújhodó orosz operai trupp bemutatkozását, amely külön stílust, az énekes színjátszás külön műfaját repre­zentálja. Két nagy orosz festő, Benois és Bilibin tehetsége itt kapott szárnyat és bon­takozott Id egész gazdagságában. Nem az énekesek, a sztárok művészete, de az ensemble tökéletessége, a színpad és a deko­ráció meseszerűsége az utolérhetetlen az orosz operastílusban. A párisi színházi évad nyugodt menetébe éles disszonanciaként vágódott bele Henri Rotschild színházának, a Theatre Pigalle­­nak folytonos bukdácsolása. Ez a színház, mely a modern technika minden elképzelhető vívmányával dicsekedik, nem tudott magának közönséget hódítani, de még igazgatót sem. Gernier-től Gaston Baty-ig egy tucat kiváló színházi szakférfi egymás kezébe adta az igazgatói iroda kilincsét. Henri Rotschild sok mindent megtanulhatott életében, amíg Európa egyik legnagyobb pénzhatalmassá­gává küzdötte fel magát, de azt, úgy látszik, mégsem tanulta meg, hogy a színház sem nem bank, sem nem versenyistálló így aztán egyszerre csak elapadt a színház műsora és a gyönyörű palota kapuit be kellett zárni. Rotschild nem jött zavarba, Sztálin elv­társ­hoz folyamodott, aki meg is segítette a bajba jutott kapitalistát. Elküldte Párisba a szovjet egyik hivatalos színtársulatát, a Kamerny­­színház művészeit, a Ta­rou-truppoit. Leg­alább alkalma volt bebizonyítani, hogy a moszkvaiak nemcsak megszöktetésre speciali­zálják magukat, amint Kutjepov tábornok esete óta gondolják. Tajvov társulatát nyomon követte a Me­­yerhold-színház. Mind a kettő új stílust kép­visel, melyet az európai közönség csak gyenge berlini utánzatból, Piscator kommu­nista produkcióiból ismer. A Kamerny-i színház két stílusra van be­állítva. Francia operettek modern színpadi átértékelésére és orosz drámákra. Művésze­tük különlegességét és fajiságát legszembe­tűnőbben régi francia operettek, mint Lecorque Nap és Hold­ja, vagy a Giroflé és Girofla modernizálásával mutatják be. Már maga a gondolat: elfeledett, megfakult melódiákat a legfrissebb színpad művészet fogásaival életrekelteni, izgatóan érdekes. A Kamerny színház előadásai a legbizar­rabb produkció, amit valaha láttam. Le cocque darabjából a második császárság­ra mincs jó kedve elpárolgott. A szöveg, ameny­nyire megértettem, vérszegény és fantáziátlan átdolgozás, mintha csak commedia del arte kanavásznát adná a színészek kezébe, hogy az alakok vázát vérrel és hússal töltsék meg. A régi musigette rajongóinak lelkében bizo­nyára másként él a francia operette érzelgős majd csípős espritje. A két világnézet a fran­cia és orosz, a két faj lélektana, oly messzire esnek egymástól, hogy a roppant távolságot csak nemzetközi, általános, emberi típusok­nak lehet áthidalni. A színpad cirkusköröndjét ábrázolja. Any­nyit kacérkodott már a cirkusz a színházzal, hogy ezúttal a színház kezd cirkuszosdit ját­szani. A háttérre vászonfüggöny borul. Ez az egész anyagi kellék, a materiális ábrázolás, fi történést és a dekorációt világítás-hatások adják. Ebben valóban felülmúlhatatlanok az oroszok. Az éjszaka raffináltal kitervelt fény átmenetekben száll le: az arany csakhamar smaragdba olvad át, majd párisi kékbe, mely fokozatosan átszellemül, később sűrűsödni és szürkülni kezd, végül megfeketedik. Ekkor lámpák sárgás fénye rajzolódik bele. A szín­házi elektrotechnikusok csodálkozva bámul­­ják a tónusok tökéletességét, a színek virtuóz vegyítését, a fénykévék zuhogását, a sugarak lágy elömlését, a sávok vibrálását, a halódó ény gyengülő árnyékát. Az előadás színész része szokatlan és különös keveréke a vásári komédiának, mondjuk Petruska-stílusnak és egy Csehov-novellának. A tónusban mindvé­gig a groteszk uralkodik. Minden torzítva, a legapróbb komikai vonás is felnagyítva, de a groteszk torztükrén keresztül annál éleseb­ben ötlik szemünkbe a fájdalmas örök em­beri vonás, amely minden orosz lelkében ott lappang és szemében ott mélázik. El kell vo­natkoztatni teljesen az oroszok játékát magá­tól a darabtól, amely végre is nem jelenté­keny, de annál maradandóbb és mélyebb él­mény az orosz társulat művészete Lecocque alakjait előbb internacion­alizálja s azután eloroszositja. Tarjov társulata meglepő, rendkívül ér­dekes előadásával csak bámulókat szerzett, a száműzött oroszok megérezték, hogy a szovjet színészeiben is ugyan­az a faji lélek lüktet, mint bennük. Nem így Meyerhold es­téin, ahol egyik botrány a másikat kergette. Mindjárt az első darab, Gogoly Revizorának, előadásán felkelt a nézőtéren Nikita Balejev egykori pétervári színigazgató, ma a párisi Denevér-kabarét igazgatója és tiltakozott Go­goly szövegének megcsonkítása és megfésü­­lése ellen. Teljesen igaztalanul. Meyerhold ugyanazt csinálja, amit Stanislavsky. Ezek­nek a művészeknek alapjában semmi egyéb közük nincs a szovjethez, minthogy az fizeti őket, de egyáltalán nem képviselnek olyan művészetet, amelyről azt lehetne mondani, hogy a szovjet ihletné. Maguk, a szovjet mű­vészet történetírói is kénytelenek beismerni, hogy a bolsevizmus korszaka nem tudott al­kotni. Sztálinék a cárizmus szellemi marad­ványaiból élnek, amelyet kiforgatnak és át­alakítanak propaganda céljaikra. Stanis­lavsky és Mayerhold a modern színjátszás oly korszakát és formáját képviselik, amely mély lélektani okokból és benső nehézkedési erőkből a kor szintézisén át fejlődött ki, távol minden politikai behatástól. Ha Nikita Bala­­jev azért tiltakozik, hogy új orosz társulatok jöjjenek Párisba, mert már éppen elég orosz van itt, megértjük. De üzleti érdeket nem szabad hazafiság leplébe rejteni. Ez a modern orosz művészet, melyet igazságtalanul neveznek szovjet művészet­nek, a realizmus művészete. Az az énekes színjátszás, amellyel a cárizmus egykori művészei ringatják álomba, a kegyetlen megtépázott orosz, lelket­ idealizálás, a leg­finomabb poézis. Jó ideig a történeti ope­rák­ hatalmas tablóival szították patriotiz­muskat, Mussorgsky, Borodin, Rimsky Kor­­zakow históriai darabjai helyébe, a valóság helyébe most fantázia lépett. A legtünemé­nyesebb, legmerészebb előadások egyike Rimsky Korzakow most bemutatott: Sad­­koja. Ez a Sadko orosz vándorénekes, maga az orosz nép, aki jön az ismeretlenségből és eltávozik a homályba. Titkos vágyak és lázak gyötrik, elégedetlen sorsával, család­jával, nagy izgalmakat szomjaz, leszáll a tenger mélyére, de a pompa és ragyogás, a vízi tündérek szerelme, nem ad enyhülést, visszavágyik a hazai rögre. Benois káprázatos képekbe rögzítette a mesét. A nisni novgo­­rod-i kikötő tarka nyüzsgésével, az erdő holdas misztikumával, a tenger a maga ti­tokzatos álomvilágával, ezernyi sóhajával, mely a tündérek lelkéből tör elő, vágyódá­sával föl a magasba, a földre, a szabadság földjére: mindezt Benois a borzongó színek és fények halavány tompításával, kék tónu­sok széles skálájával, a mozgásformák anyagszerű­tlenségével, egy csodálatos in­tuícióval és színes fantáziával megstilizált vízi világ opalizált, testetlen, árnyszerű életében jeleníti elénk. A darab elejétől vé­gig látványos trükkök egymásutánja, de Benois művészete óvakodik attól, hogy el­képzelései színpadi mutatvánnyá fajulnak. A bárkák suhanása a hullámokon, Sadko hajójának alámerülése, a tündérkirálynő palotájának kiragyogása a víz sötétjéből fe­lejthetetlen jelenség. Maga a muzsika kétféle elem: Wagner, a Rajna kincse önként kínálkozik analógiák­kal, mindez azonban csak felületes asszo­ciáció. Rimsky Korzakotv muzsikájának lelke az orosz népdal, amely az ázsiai sző­nyegek keleti pompájával borul rá a mesére. Ijesztgető groteszksége, mely a durva röhej­­től a metsző gúnyig ezer arculatot ölt, tob­zódó vigsága, forró lírája, tüzes szenve­délye, mind az orosz lélek reflexei. Mindeni érzésében ott borong a fájdalmas melankó­lia, de a nosztalgián keresztül erupcióval tör át az ősi erő, a faji ösztön. Az orosz lélek legigazibb formája müv£ szét, mely éppen olyan­ rejtelmes és gazdag, mint az orosz psziché, melyben Si­répa és Ázsia minden rejtelme egyesül. Haraszti Emil Est a Dunaparton Ezüstfátylát teríti a hold, Ily csudás tél tán sohasem volt. Kihalt lett a pesti Dunapart, így szeretni senki nem akart. Sötét az est, mint az ében, Nézi magát a viz tükrében. Fázik a fényes Lipótváros, Bennünk mégis lobog a fárosz. Sötétek túl Budán a hegyek, ’ Szivárványut, melyen mo­t megyek . . . Táncot lejt egy messzi sziluett, A szivünk most szép csendben temet . . . Ezüstfátylát teríti a hold, Ily csudás tél tán sohasem volt. Vatyay Magda ifi Bútor risztérre árban, feltételekben legelőnyösebben CORVIN BÚTORCSARNOK I Dohány­ utca . Közalkalmazottaknak 39 I engedmény Kisipari észítményi BÚ­TOR­HITEL Évtizedek óta közismert bútoráruházunkban hálók,­­ ebédlők, úriszobák stb. készpénzért, vagy kívánatra s a legkedvezőbb fizetési feltételekkel kaphatók. A bu- s torok a földszinti I. és II. emeleti mintatermeinkben­­ megtekinthetők. „BOG-MIL“ kér. r.-t., VI., VB-1 mos császár-itt negyvenhárom. (Saját hás.) DORMAN BÉLA asztalosmester 8­ 9 § fia Bl-Oziere, József-Körutzs UUIUI Részletre is. Nagy választék. BUTOROLCSÓSÁft ! *«1 1 com pl. teleháló —— um ! dlöebédlő es Tj®J£Sgg mm­m konyhaberendezés összesen P Infill , részletre vidékre is PARTOS, ANDRASSY-UT 52. Bejárat Eötvös-n. sarok BÚTOR csekély Havi részlekre legolcsóbb árban ROYAL EL­UTORCS­ARNOS Baross-utca 422 és 34 Klinikával szemben ClilDoxi készítmény Közalkalmazottaknak engedmény

Next