Magyarság, 1933. január (14. évfolyam, 1-25. szám)

1933-01-01 / 1. szám

ELŐFIZETÉSI ÁRAK* FÉLÉVRE 24 PENGŐ, NEGYEDÉVRE 13 PENGŐ,­­ EGY HÓRA 4 PENGŐ. EGYES SZÁM­ÁRA HETKÖZ-­­ NAP 16 FILL. VASARNAP 32 FILL. AUSZTRIÁBAN HÉTKÖZNAP 30 GARAS. VASÁRNAP 40 GARAS BUDAPEST, 1933 JANUÁR 1. VASÁRNAP FELELŐS SZERKESZTŐI­­. LOT­AY ISTVÁN SZERKESZTŐSÉG ES KIADÓHIVATAL, BUDAPEST, új kerület, aradi­ utca«.sz. TELEFON: AUTOMATA 294—31, 294- 32, 294—33 LEVÉLCÍM: BUDAPEST 62 POSTAFIÓK 12» MEGJELENIK HÉTFŐ KIVÉTELÉVEL MINDEN NAP XIV. ÉVFOLYAM, 1. (3548.) SZÁM Az új év munkaprogramja írta: Eckhardt Tibor • Második új esztendő köszönt ma reánk azóta, hogy a banki zárlat reánkszakadt s az egységespárti gazdálkodás csődje nyilvánvalóvá vált. A tavalyi évfordu­lón is sötét volt már a láthatár. A nép­­szövetség vizsgálóbizottságának a jelen­tése akkor tárta föl az ámuló ország sze­mei előtt az elmúlt tíz év párturalmi gazdálkodásának a mérlegét. 1933 új esztendeje a tartós és még sötétebb bo­rulás jegyében következik ma el s a népszövetségi biztosnak, Tylernek a je­lentése, fekete ködként üli meg az amúgy is felhős magyar eget. Meg kell állapítanom, hogy ez a jelentés minden­ben fedi előzetes megállapításaimat. A helyzet, bármily kegyetlen, de őszinte ismertetése múlhatatlanul szükséges a helyes következtetések levonása érdeké­ben. 1930 új esztendeje óta rohamosan zuhant lefelé a magyar magán- és ál­lamgazdaság a válság lejtőjén. Másfél éven át a Bethlen-rendszer még­sem tudott az intézményes orvoslás gondo­latáig eljutni, hanem külföldi kölcsönök segítségével dugdosta be az államház­tartáson mutatkozó repedéseket és szem­fényvesztő könyvelési technikával palás­tolta, parlament és közvélemény előtt, a rendszer csődjét. Ezért érte országun­kat az a szégyen, hogy Középeurópa válságba került államai, között legelső­ként és legalaposabban mi törtünk le. Károlyi Gyula gróf személyes példaadá­sával és okos takarékossági intézkedései­vel még sokat menthetett volna, ha két évvel előbb jutott volna kormányra, így elkésetten azonban az ő orvosszerei sem hatottak már eléggé a túlerőltetett ma­gyar gazdasági szervezetre. Csak takaré­kossággal akkor már nem lehetett segí­teni bajainkon. Miként egykor az in­flációs időkben történt, a Károlyi-kor­mány is tizenháromhavi kormányzása alatt elismerésre méltó önzetlenséggel, de igen kevés sikerrel futott a maga taka­rékossági intézkedéseivel az egyre gyor­sabban száguldó válság szekere után, de sohasem tudott annak elébekanya­rodni s azt föltartóztatni. A Gömbös­kormány viszont a maga háromhavi uralma idején úgy tett, mintha gazda­sági válság nem is volna, vagy az őt legfeljebb annyiban érdekelné, hogy az adóvégrehajtásokat és árveréseket a ter­melés folytonosságát megbénító mér­tékéig hogyan fokozhatja. Eltelt három hónap. Gömbös és az újonnan megszer­zett hatalom nászával, gazdasági problé­máink könnyítése szempontjából azon­ban ezek a mézeshetek teljesen meddőek maradtak s az új esztendő küszöbén, a Tyler-jelentés sötét jóslatainak tudatá­ban, az ország népe joggal kérdezi: mit hoz számunkra az új esztendő és mit kellene talpraállásunk érdekében való­ban cselekednünk? Mindenekelőtt igazat kell mondanunk Az igazság pedig az, hogy a világválság még egyre mélyülőben van s a magyar gazdasági válság sem érte még el ko­rántsem a mélypontját. Nemcsak gaz­dasági statisztikáink lefelé mutató gör­béje teszi ezt bizonyossá, hanem az a mulasztásunk is, melynek következté­ben a legtöbb külföldi állammal szem­ben is tempóhátrányba kerültünk azál­tal, hogy tüneti kezeléssel enyhítettünk bajokat, ahelyett, hogy rendszeres gyógy­kezeléssel, sőt ahol kell, operatív beavat­kozással a bajokat előidéző okok meg­szüntetésére s a magyar élet egészséges előfeltételeinek megteremtésére töreked­tünk volna A válságot mindeddig kor­­mány és társadalom egyaránt úgy ke­zelte, mintha átmeneti bajokról volna csak szó, holott bizonyos, hogy a nyo­mott világgazdasági helyzet még leg­alább öt évig el fog tartani, mely időn belül a magunk erejéből kell megélnünk, produktív külföldi kölcsönökre nem szá­míthatunk s belföldi új tőkék képződé­sének minden lehetősége is hiányozni fog. Be kell rendezkednünk tehát arra, hogy éveken keresztül magun­kra ha­­gyatva, a saját emberségünkből kell megélnünk. Ehhez a feladathoz kell átszerveznünk mezőgazdasági termelé­sünket, ennek a szerepnek a megoldá­sára kell beállítani iparunkat s e lecsök­kent keretek racionális kitöltésével kell pénzügyi és hitelszervezeteinket foglal­koztatnunk és őket megfelelően leépíte­nünk. Ugyanígy államháztartásunk ke­reteit is, a maximális 650 milliós keret színvonaláig kell leszorítanunk. Másfél évvel ezelőtt, midőn nagynevű elődöm, Gaál Gaszton, és jómagam is, ezt a kö­vetelést a képviselőházban hangsúlyoz­tuk, a demagógia vádját emelték kor­mányoldalról ezért velünk szemben. Pe­dig mennyi nehézséget és keserű tapasz­talatot kerülhettünk volna el, ha a túl­­m­éretezettség átkos következményeitől idejében próbáltunk volna szabadulni. Nem akarok abba a hibába esni, me­lyet a Gömbös-korm­ány rendszeresen el­követ, követeléseket hangoztatni anél­kül, hogy a megvalósítás felé vezető utat megjelölném. Ha a­ kormány elmulaszt munkaprogramot adni, engedtessék meg nekem az, hogy az, ellenzék részéről pó­toljam a kormány mulasztását, ezzel is bizonyítani akarván azt, hogy a leg­tökéletesebb kormánynak is szüksége le­het ellenzékre és olykor némi bírálatra is. Mindenekelőtt megállapítom, hogy a külföldi hitelezőkkel szemben követett pénzügyi politikánk tarthatatlanná vált s főleg azáltal, hogy a transzferkasszába esedékes befizetéseket maga az állam nem teljesíti, elvesztette az erkölcsi jo­gát ahhoz, hogy a magánosoktól ezt kö­vetelje. De a magánadósok sem képesek ma már pengőben sem kamatot, vagy pláne tőketörlesztést fizetni, s az állam­­háztartás szorult helyzete is azt paran­csolja, hogy minden kipréselhető fillér az állami gépezet mozgásban tartására fordíttassék. Legkésőbb ez év februárjá­ban a magyar állam kénytelen lesz nyíl­tan ,így burkoltan a fizetésképtelenséget deklarálni s a múltból származó összes külföldi és belföldi követelésekkel szem­ben, a moratoriális intézkedések helyett, a végleges, szükség esetén egyoldalú ren­dezés álláspontjára helyezkedni. Sem va­lutában, sem pengőben, sem áruban a külföldi hitelezőnek fizetni nem tudunk s ennek a ténynek az összes konzekven­ciáit le kell sürgősen vonnunk. Múlt és jövő között fel kell állítani a határvona­lat. Minden jövendő tartozást a legpon­tosabban teljesíteni kell. A nyegle és könnyelmű múlt passzív hagyatékát azonban kiegyenlíteni képtelenek va­gyunk. Ezt a lavinát nem guríthatjuk tovább magunk előtt, mert az csak nőni fog így és mindent elsöpör. Nem mora­tórium kell, hanem a múlt egész pénz­ügyi gazdálkodását likvidálni kell s ha a külföld nem érti meg helyzetünket, úgy figyelmen kívül kell a felfogását hagynunk. Ezt annál könnyebben meg­tehetjük, mert pénzügyi segítséget belát­ható időn belül úgy sem várhatunk se­honnan. Csak egyre kell vigyáznunk, becstelenséget nem szabad elkövetnünk Nem szabad válogatnunk a hitelezők kö­zött nem lehet a belföldet a külfölddel szemben megkülönböztetett elbánásban részes­ítenünk. De öngyilkosságot sem követhetünk el, ezt nem követelheti tő­lünk, saját jól felfogott érdekében, kül­földi hitelezőnk sem. Magunkra lévén utalva, mindenek fö­lött áll az az érdek, hogy termelésünk folytonosságát biztosítanunk kell. Első­sorban a mezőgazdaságét, melyből lakos­ságunk többsége él, de az iparit is, amennyiben termelését az összesség szempontjából haszonnal folytatja. A termelés folytonosságát a reánehezedő terhek könnyítésén kívül, főként a belső forgalom, a gazdasági anyagcsere és vér­keringés fokozásával biztosíthatjuk. Min­denekelőtt ki kell küszöbölnünk, vagy legalábbis a lehető legcsekélyebb mér­tékre korlátoznunk azokat az akadályo­kat, melyeket a gazdasági élet útjába az állam és egyéb közé­letek emelnek. Az olcsó magyar búzából készül a drága magyar kenyér. A termelési költség alá zuhant tej és hús ára, mire a városba jut, megfizethetetlenné válik. Ha már nemzeti jövedelmünket egyelőre lénye­­gesen nem fokozhatjuk, legalább arra kellene törekednünk, hogy a mindennapi egyszerű életet lehetőleg olcsóbbá te­gyük és nyolcmilliónyi lakosunk meg­élhetését a válság időtartama alatt ezzel biztosítsuk. A balettát, a lisztadót, a vá­rosok fogyasztási adóit meg kell szün­tetni. Ki kell küszöbölni a közvetítésnél mindazt a fölöslegesen árdrágító elemet, mely termelőt és fogyasztót egyaránt ijt Egyben gondoskodni kell attól is, hogy a nemzeti jövedelem megoszlása arányosabb és igazságosabb legyen. Cen­trális problémája lett a magyar életnek az agrárolló, a mezőgazdasági és ipari árak között mutatkozó különbség, melyet a népszövetség is ismételten ostorozott, mellyel szemben azonban az egységes­­párti rendszerre támaszkodó kormányok egyike sem mutatkozott elég férfiasnak és függetlennek. Pirulnom kell, ha arra a porhintésre gondolok, melyet a jelen­legi kormány a szénkérdés elintézésekért megengedett magának. A képviselői és köztisztviselői összeférhetetlenség és ál­láshalmozás kiépített rendszerének a sürgős megszüntetése itt nyer gazdasági tartalmat és jelentőséget, mert csak egy független törvényhozás és közigazgatás képes a bank- és kartelvisszaélések letö­résére és az ipari áraknak elfogadható színvonalra való leszorítására. Mindezek a problémák két hónapon belül arra fogják kényszeríteni a magyar kormányt, hogy a pengő 25—30 száza­lékos devalvációját is beismerje. Nem most következik be az aranypengő de­valvációja, most csak arról van szó, hogy be kell végre ismerni ezt a több, mint egy év óta fennálló tényleges hely­zetet és le kell mondani egy költséges hazugságról. Helyes értelmezés mellett, ennek az intézkedésnek csak előnyös következményei lehetnek. Mindenekelőtt arányban számítva 25—30 százalékkal alacsonyabbá válik az egész magyar költségvetés. Egyetlen mozdulattal egy alacsonyabb, de viszonyainknak sokkal megfelelőbb életstandardre állítódik át az egész magyar állam és magánháztar­tás. A külkereskedelmet bénító, a ki­­vitelünket sújtó és behozatalunkat jutal­mazó tarthatatlan devizakorlátozások rendszere is egy csapással megváltozik, mert a pengő belföldi értékelése a kül­földivel egyenlővé tétetvén, a mezőgaz­daságunkat különösen sújtó egyoldalú hatásai a devizakorlátozásoknak meg­szűnnének, de lényegesen megjavítaná ez az intézkedés az egyre gyilkosabbá váló agrárollót is, mert a világpiaci árak­tól függő összes agrárterm­ékeink pen­­gőben kifejezett ára, 25—30 százalékkal automatikusan felemelkednék. Termé­szetes, hogy a 7,50 pengős dollárral kal­kuláló magyar gyáriparral szemben vi­szont semmiféle áremelkedést megtűrni a kormánynak nem lesz szabad. Ez esetben a mezőgazdasági termelés jöve­delmezőségének a fokozása, a forgalom emelkedése s az állam növekvő bevéte­lei, bőséges kárpótlást nyújtanak azért a hátrányért, melyet a fogyasztó társada­lomnak a megélhetési index néhány pontos emelkedése jelent. Végül nem halasztható tovább a gaz­­davédelmi intézkedéseknek csúfolt, lé­nyegileg azonban bankérdeket szol­gáló rendszabályoknak, a földteherren­­dezés komoly megoldását célzó intéz­kedésekkel való pótlása sem. A mai mo­­ratoriális intézkedések csak fokozzák a gazdasági vérkeringés zavarait és az egészséges földbirtok hiteligényeinek a kielégítését is lehetetlenné teszik. Sür­gős és végleges rendezésre van itt is szükség, mely az egytől-ötven holdig terjedő birtok­ kategóriában elsősorban szociális meggondolásokon, az ötven holdon felüli összes kategóriákban pedig gazdasági, illetőleg termelési szempontokon kell, hogy felépüljön. Gondoskodni kell továbbá arról, hogy a földreform „áldásaiban“ részesített kis­birtokosok túlterhelt földjei örökbér­­letekké változtattassanak át. Lehetővé kell tenni a zálogleveles adósságoknak kötvényekkel való visszafizetését és gon­doskodni kell arról, hogy a mai álsze­­mérmetes rendszer helyett, mely száz­­r­bz­hétókését étel, kicsit,a hagyó­bankoknak, tisztességes és legális zálog­levélforgalom alakulhasson ki. Biztosí­tani kell a közterheknek és részben a magántartozásoknak is természetben földdel való visszafizetését és most, mi­kor az időpont erre a legalkalmasabb­­nak látszik, haladéktalanul meg kell in­dítani azt a nagyvonalú terem­tési politi­­kát, mely nemcsak a fizikai munkanél­küliségnek, de az értelmiségi proletariá­tusnak, sőt a túlfejlesztett közalkalma­zotti problémának is egyedül lehetséges megoldását képezi, összes szomszédaink­nál forradalmi úton oldották meg a nagybirtok problémáját. Ebben nem volt köszönet és ha mi el akarjuk ezeket a barbár megoldásokat kerülni, itt az utolsó óra, hogy előrelátó programszerű intézkedésekkel végre hozzálássunk ko­molyan e feladat megoldásához. A szem­­termelés csődje s a mezőgazdasági nagy­birtok jövedelmezőségének megszűnése nemcsak szociális, de termelési szem­pontból is szükségessé teszi a paraszti gazdálkodás rendszerére való áttérést. Magyarországon, mely zöldség, gyü­mölcs, baromfi és egyéb sok és gondos munkát igénylő cikkek előállítása révén, még mindig inkább tud haszonnal gaz­dálkodni. Az Országos Földbirtokren­­dező Bíróságot nemcsak, hogy nem sza­bad most megszüntetni, hanem terem­tési bírósággá kell sürgősen átalakítani, s a földteherrendezés lebonyolításával egv­­idejileg egy limitált, két-háromszáz­­milliót kitevő lombardirozható kötvény­­kibocsátás kupcsán, gondoskodni kell a szükséges befektetési és forgótőke elő­teremtéséről is. Ez a belső kölcsön, ez az optimizmust sugárzó terem­tési akció, ez a saját erőnkből meginduló új gazdasági élet lenne hosszú idők bontása után az első fénysugár a magyar égen. Türelmetlenül fogom sürgetni az új évben mindezeket az intézkedéseket és reformokat, mert eljutottunk a huszon­negyedik órába és minden meddően el­fecsérelt nap most már jóvátehetetlen pusztításokat és mérhetetlen újabb áldo­zatokat jelent. Nem hiszem, hogy az egységespárti rendszer alkalmas volna mindezeknek az intézkedéseknek a ko­moly és eredményes végrehajtására. Ára a képes melléklettel együtt 32 fillér

Next