Magyarság, 1934. április (15. évfolyam, 73-96. szám)
1934-04-01 / 73. szám
Tisza István Kertváros козлштев erdíi parcelláiból még egynéhány kapható. Autóbusz óránként a hátvfisvölgyi villamos-végállomástól. Stundl erdíí, nagyvendéglő Dr. Keresztes Béla IV, Kecskeméti utca 13 Telelőn 83-3-56 Dr. Terray Dezső V, Alkotmány-utca 12 Telefőn: 21-2-55 felkészültséget és tetterőt, amikor — Kossuth Lajos szavaként — olyan nagy történelmi fordulat elé sodródhatunk, hogy kérnünk kell: ,,ha valahol van e hazában egy sajgó kebel, amely orvoslásra vár, ha van egy kívánság, amely kielégítésért sóvárog, szenvedjen még tovább e sajgó kebel és várjon még tovább is e kívánság, ne függesszük fel ezektől azt, hogy a haza megmentéséről gondoskodjunk“. Csakhogy a valóság szerint Kossuthnak a maga történelmi pillanatában (1818 július 11) könnyű volt a haza veszélyével és a nagy események ihletével továbbsajgatni a kebleket és elodázni a kielégítésre sóvárgó szociális vágyakat és igényeket. Hiszen mögötte állott a jobbágyfelszabadításnak presztizstortó óriási teljesítménye, holott a mai rendszer mögött nincs más, mint egy suta, félbemaradt földreform, amely megsértette a klasszikus tulajdonjogot, anélkül, hogy kielégítette volna a legszerényebb várakozásokat is. Épp e korszakos mulasztás idézte elő a nincstelen millióknak közönyét a nemzet hatalmi eszméje és állami gondolata iránt, mérhetetlen kárára a magyarság szociális és nemzeti érdekének s idézte elő azt a tragikus szakadékot népünk lelki világa és történelmi kötelessége között, úgyhogy ma együtt futja a halálvágtát a revízió a magyarság szociális vajúdásaival olyan iramban, mintha valaki kantárt dobna a fergetegre. Különben fennmarad a nagy kérdés, hogy az egyik miatt föltétlenül el kell-e ejteni a másikat? Azaz a kérdés helyesen ,»fplvetve és beállítva, igy szól hoz.Izgak, közszellemünkhöz, értelmiségünkhöz és kormányunkhoz: a nagy külpoli-' . 10 napos társasutazás “"“*■*1 ABBAZIABA április 14-tól 24-ig, III.oszt.utazással ptOA , és minden mellékköltséggel együtt Г IGSW. Olcsó egyéni utazások. Jelentkezés pengebefizetés ÉDI-N és QLISISANA-szállodák irodájában, Teréz-körút 15., UI. 8. Telefon 194-SS tikai események évadján okvetetlenül mellőznünk kell-e azokat a földbirtokpolitikai akciókat, amelyek megcsonkított hazánk és elesett népünk fölemelése érdekében további halasztást már nem tűrnek, hanem radikális, szinte ugrásszerű fejlődés elindítását követelik tőlünk. Nem igaz, hogy az egyiket vagy a másikat szabad csak csinálni. Egy nemzet, amelyre akkora feladatok várnak és pedig olyanok, amelyek bőrét perzselik a pillanatnak, a feladatnak és saját öntudatának magaslatára kell hogy fölemelkedjék, mikor egyszerre hozzáfog mind a kettőhöz, mint tette azt a francia forradalom, amikor tömegestől a határra küldte az ellenségre azokat a parasztokat, akiket csak az imént részeltetett az összeomlott feudalizmus vagyoni csődtömegéből. Tételünket így is fogalmazhatjuk: készülhetünk bármekkora feszültségű és kockázatú külpolitikai akciókra, az alatt is, amíg irányított folyást engedhetünk egy földbirtokpolitikai és telepítési akciónak. Persze mindezt végezhettük volna másképp is. Az elmúlt tíz esztendő alatt, különösen a nagy birtoktestek eladósodása után, minden erőltetett siettetés nélkül, szinte szépszerével likvidálhattuk volna a magyar népi erőket megzsibbasztó és sorvadásra ítélő birtokrendszert, amely egyszerűen legömbölyödött volna, mint a cérna az orsóról. A régebbi kormányok mulasztásai azonban nem lehetnek mentségei a mostaninak ahhoz, hogy semmit se csináljon s hogy kötelességszegését a dolgok elmozdíthatatlan nehézségeibe fojtsa, vagy olyan érvek halotti nemfedőjével takarja, miszerint a kifejlődőben levő nagy külpolitikai változások oly mértékben veszik igénybe a kormányhatalom tetterejét, amely fölmentheti őt más irányú cselekvések kötelessége alól. Ellenkezőleg: csak önmagát erősíti meg egy nemzeti akcióra, ha háta mögött reformok jelzésével és bevezetésével teremti meg a lelkek egységét, nem szóvirágokban és rögtönzött, formalisztikus, mit se érő pártszervezésekben, hanem olyan társadalmi és gazdaságpolitikai irányzat kibontásával, amely a nagy tömegerők szárnyaival viszi a biztos kifejtés felé a revíziót is. Merre visz a revízió útja? Olyan területek felé, amelyek egykor a mieink voltak s ahol az uj gazdák jórészt véget vetettek a nagybirtokrendszernek, s ahol kisparaszti parcellák százezrein alapszik az állam szociális fundamentuma. Mi nem vihetjük oda vissza a régi Magyarországot, hanem csak egy megújultat, olyat, amely végzett a réginek minden szociális elévültségével s amely a több jog, a több szabadság és a több humánum útlevelével indul el régi hazájának elszakadt részei felé. — Miska bácsi összetart tán a zsidókkal? — Hát tudod, fiam, nem egészen, de majdnem. Mert a hátuk megött piszkoljaőket, de a kocsmába mindig szépeket mondogat Várstokknak, Piciknek meg Pondrónak, mert csak így kap hitelbe egy hörpentés pájinkát. Hát azért mondom, hogy ilyen emberre sohase lehet számítani... Magamat is levert a Szopkó Miska bácsi határozatlansága, mert láttam már, hogy miatta nem lehet számonkérni Vámstokkot, Piciket meg Pondrót... Azalatt pedig mind előbbre nyomultunk a szomorú tájon. Mert szomorú s az enyészetbe süllyedt volt a világ ezen a nagypénteken. Az égen felhők, a földön tompa színek s lábainknál halott csöndben nyúlt ki az Ondavamente. Csak messze, a nagy lapály közepetáján csillant meg valami higanyszínű fény. Tudtuk, hogy az Ondava az ottan, mely a gátak tetejéig dagadt föl a múltheti esőktől. Hiába volt azonban minden erőfeszítésem! Hiába próbáltam másra fordítani csüggedt gondolataimat, mert az az ijesztő kisztei feszület mind fenyegetőbben ágaskodott fölfelé a gyászkárpitba vont mennyboltnak, mialatt mi lefelé ereszkedtünk az erdőből. Gyengülni éreztem a lábaimat, míg az öreg csobogott a csizmáiban. Aközben — szakadozva — magamagának panaszkodott, mint akit végsőkig megviseltek a csapások: — Én Istenem, mennyi a teher rajtaistt Csak forgok a világba, mint a falevél, oszt ráadásul odalett a húsvéti kalács is... Nem így gondoltam a családi életemet, mikor még a pesti kaszárnya udvarán pucoltam az ágyamat. Hej-haj! Mert tüzér volt az öreg, nem akármilyen pedig! Ám abban a pillanatban már el is lökte magától a világ gondját: — Majd lesz valahogy azért... Fiam, azt mondom én feneked, hogy miként beérünk Vinkócra, beeszünk vagy három napra a nagyanyádnál, oszt holnap reggel nagyvigan gyövünk majd visszafele. Így megrakom magamat sodorral meg béléssel, hogy nyögni fogok bele! De hazáig viszem, ha beleszakadok is.. . Alig figyeltem rá többet. Mert amint lejjebb-lejjebb haladtunk volna a lejtős részen, a kisztei feszület feljebb-feljebb hágott a dombtetőn. Nem mertem már arra nézni s csak akkor lélekzettem egy mélyet, amikor balra csaptunk át, toronyiránt Bodzásújlaknak. Azontúl sem volt bennem bátorság, hogy óvatosan hátrafelé pillantsak. Különben is meszszebb jártunk már ... Felejthetetlen tájakon törtünk előre. Apám olykor letekintett reám s közömbösen kérdezte: — Nem vagy fáradt, fiam? — Nem, édesapám. — Akkor rendbe van, — és bólintott. — Ha minden úgy megy, ahogyan számítom magamba, dél felé betérünk a Rinyó-kocsmába, ott felhajtok egy pohár törkölyt s eszünk valamit a szalonnából. Akkor danolva megyünk tovább Vinkócnak. Úgy is lett! A szomorú tájon alig találkoztunk emberrel vagy valami vándorral. Apám Krisztus kínszenvedéseiről beszélt a hosszú-hosszú után, ami csaknem könnyekre fakasztott. Azalatt nem mertem megfordulni Kiszte falu felé, mivel tudtam, hogy a dombon felhőkig nyúlhatott föl már a feszület, mintha a világot fenyegetné, amiért annyi bűn árasztja el az emberiséget. Olyan különös és olyan furcsa volt az a vándorutunk, mialatt az apám dobogva lépett ki mellettem az utón. Sok minden megfordult gyönge fejemben s csak azt az egyet nem tudtam megérteni, miért ölték meg az Üdvözítőt a zsidók, amikor csak jót akart nekik is? Közeledett már felénk az Ondava, amikor sutatetejű csárda bukkant föl előttünk az útfélen. Apám letörölte izzadt nyakát: — Hála istennek ,itt a Rinyó-kocsma! Újabb meglepetés várt reám odabent. Az apám tudniillik lekezelt a vén zsidóval, akárcsak Szopkó Miska bácsi s ahelyett, hogy haragudott volna reá, nagy barátsággal csapta markát a markába: — Rég nem találkoztunk, öreg ... Aggyék csak abból a reszelésből! Elhagyott volt a csárda belseje is azon a napon. És ha a zsidó nem bóbiskolt volna föl a pult megött, azt hittük volna, hogy mindenki kihalt a világból. Haraptunk valamit, akkor az apám megtörölte kétfelől a bajuszát s szórakozottan szólt oda a kocsmárosnak: — Isten áldja meg, szomszéd! Holnap majd, ha visszafele györök, megadom azt a kis tartozást: most nem akad nálam apró , mentünk, mentünk. A távolból meglátszott már a két vinkóci torony a dombtetőn, de közbeesett még az Ondava, melyet alig tudtak már tartani a magas és széles gátak. A híd alatt alig karhossznyira forgott a felpúposodott viz s befogtam a szememet, miközben apám a kezemnél fogva vitt. Nem mertem a vizre nézni, mert rémület rázott. S úgy tetszett akkor, hogy apám imát suttog magában, ám amint ráléptünk volna a túlsó partra, legyintett: — Igaz, hogy disznómód árad a víz, de mi az egy magyarnak! ■ Alig vonszoltam már magamat, de öszszevágtam azért a fogaimat, hogy minél előbb elérhessük Vinkócot. Hiszen tudtam, hogy odahaza kétségbeesve vár reánk az édesanyám. Köröskörül kibárkáztak a fűzfák s egyenest a nézpesti nagy réten vágtunk keresztül a szomorú felhők alatt. ) Jó délután volt, amikor térdig porosan bevánszorogtunk a nagyanyámék házába... Volt öröm és felfordulás! Mert a hírre, hogy szalonna lett otthon a kalácsból, feljajgatott a nagyanyám s a szemrehányások özöne közt tekintett az apámra: — Tán megint pájinkázol, te Józsi s, beittad a pénzt! Most oszt nem volt miből jó lisztet venni... Jaj, az a gégéd! Apám azonban, miután felhajtott egy pohárkával a keserűből, kézzel-lábbal tiltakozott: — Ragaggyon fődbe a lábam, ha többet iszok a kelleténél! Szálmagas nagyapám csöndesen váltott néhány szót, mialatt nagyanyám, ez a krumplitermetű asszony, egyszerre rendes hangon fordult az apámhoz: — Várj, fiam, majd megrakunk két tarisznyát... Istenem, Istenem, az a szegény leányom! Bejött aztán a nagybátyám, Balogh János, ámde hangulat akkor lett csak igazán, amikor benyitott Szopkó Mihály maga, aki vőlegénye volt akkortájt a nagynénémnek. Azzal kezdte: — No, holnapután vége lesz a böjtnek ... De ideje is már, mert a koplalástól úgy kiszáradtam, mint egy hering! Sok lenne elmondani azt a délutánt és estét, melynek folyamán ránk zörgetett unokabátyám, Mátyás Mihály is, akinek váratlan megjelenése eseményt ■ШиД? 1934 április 1. vasárnap Mussolini ismét állást foglalt a békeszerződések revíziója mellett Párisból jelentik. A Paris Soir Rómába küldött tudósítója előtt Mussolini hosszabb nyilatkozatot tett Franciaország és Olaszország viszonyáról. Hangoztatta, hogy a két ország között a morális légkör javult és reméli, hogy most már nekifognak a tizenöt esztendő óta függőben levő francia-olasz kérdések megvitatásához és megoldásához. Az általános világhelyzetet Mussolini egyáltalában nem tartja katasztrofálisnak és nem hisz küszöbönálló háborúban. Az olasz kormány semmiesetre sem fogja a tüzet előidézni, mert a fasiszta rendszernek hosszú békekorszakra van szüksége a sok hátralevő erkölcsi és anyagi kérdéseik megoldásához. A Duce ezután hangoztatta, hogy a fasiszta nagytanácsban tartott legutóbbi beszédét a külföldi sajtó meglehetősen eltorzította, vagy legalább is tévesen értelmezte; ő nem Németország definitív, tehát végleges fölfegyverzéséről, hanem Németország defenzív, tehát védelmi fegyverkezéséről szólott. Természetes, hogy ez két különböző dolog. Franciaország készségesen elfogadhatja az olasz leszerelési tervet, mert ez érintetlenül hagyja Franciaország jelenlegi fegyverkezését és bizonyos biztonsági garanciákat is nyújt. Kijelentette ezután, hogy a Rómában aláírt jegyzőkönyvek senki ellen nem irányulnak,, hanem ellenkezően: kezdetét jelentik a középeurópai együttműködésnek, amelyben mindenki részt vehet. A Duce nyilatkozatában újból erőteljes hitvallást tett a békeszerződések revíziója mellett: hangsúlyozta, hogy a revízió szükségszerű és mindig időszerű lesz, különösen olyan országok számára, amelyek a mostani határolt megállapitását sinytik. A békeszermm III^IFILI зла» V.v NásScB’-u!ca 3. Tavaszi újdonságok már raktáron ffiallQf szivásu 18SDMG és ragton.....................p ződések igazságtalanságokat lerémeltek; ezeket a szerződéseket egyébként aláírásukkor egyáltalában nem tekintették örökéletűeknek, még Franciaországban sem és Masaryk, valamint Benes is kijelentette, hogy bizonyos feltételek mellett, politikai és gazdasági kiegyenlítések előfeltételezésével a revízió kérdését fontolóra lehetne venni. A revízió szóba kerül a román képviselőházban Bukarestből jelentik: A román képviselőh ház hétfő délutáni ülésén Maniu Gyula a revvízió ügyében intéz kérdést a kormányhoz. A kérdésre a kormány nevében Titulescu azonnal válaszol és fölhasználja az alkalmait arra is, hogy külpolitikai beszámolót adjon és ő is hozzászóljon Benes és Jeszics után a római jegyzőkönyvekhez. Papén Rómában Párisból jelentik. A Matin római tudósításának jelentése szerint Papén német al- kancellár pénteken Rómába érkezett. Látogatását magánjellegűnek mondják, valós szintű azonban, hogy Mussolini is fogadja és megvitatja vele a középeurópai kérdést. a valódiság jele van bevésve. Az тгдяжигзявгаакя g ASPlRIN-felefcf*áfc [BAYER) -LE is magukon viselik valódiságuk jelét: az ismert Bayerkeresztet. Meghűlés első jeleinél és fájdalmaknál ASPlRIN -TABLETTÁK Gyógyszertárakban kapható.