Magyarság, 1934. április (15. évfolyam, 73-96. szám)

1934-04-01 / 73. szám

Tisza István Kertváros козлштев erdíi parcelláiból még egynéhány kapható. Autóbusz óránként a hátvfisvölgyi villamos-végállomás­tól. Stundl erdíí, nagyvendéglő Dr. Keresztes Béla IV, Kecskeméti­ utca 13 Telelőn 83-3-56 Dr. Terray Dezső V, Alkotmány-utca 12 Telefőn: 21-2-55 felkészültséget és tetterőt, amikor — Kos­suth Lajos szavaként — olyan nagy tör­ténelmi fordulat elé sodródhatunk, hogy kérnünk kell: ,,ha valahol van e hazá­ban egy sajgó kebel, amely orvoslásra vár, ha van egy kívánság, amely kielé­gítésért sóvárog, szenvedjen még tovább e sajgó kebel és várjon még tovább is e kívánság, ne függesszük fel ezektől azt, hogy a haza megmentéséről gondoskod­junk“. Csakhogy a valóság szerint Kos­suthnak a maga történelmi pillanatában (18­18 július 11) könnyű volt a haza ve­szélyével és a nagy események ihletével továbbsajgatni a kebleket és elodázni a kielégítésre sóvárgó szociális vágyakat és igényeket. Hiszen mögötte állott a jobbágyfelszabadításnak presztizst­ortó óriási teljesítménye, holott a mai rend­szer mögött nincs más, mint egy suta, félbemaradt földreform, amely megsér­tette a klasszikus tulajdonjogot, anélkül, hogy kielégítette volna a legszerényebb várakozásokat is. Épp e korszakos mu­lasztás idézte elő a nincstelen millióknak közönyét a nemzet hatalmi eszméje és állami gondolata iránt, mérhetetlen ká­rára a magyarság szociális és nemzeti érdekének s idézte elő azt a tragikus szakadékot népünk lelki világa és törté­nelmi kötelessége között, úgyhogy ma együtt futja a halálvágtát a revízió a magyarság szociális vajúdásaival olyan iramban, mintha valaki kantárt dobna a fergetegre. Különben fennmarad a nagy kérdés, hogy az egyik miatt föltétlenül el kell-e ejteni a másikat? Azaz a kérdés helye­sen ,»fplvetve és beállítva, igy szól hoz­­.Izgak,­ közszellemünkhöz, értelmiségünk­höz és kormányunkhoz: a nagy külpoli-' . 10 napos társasutazás “"“*■*1 ABBAZIABA április 14-tól 24-ig, III.oszt.utazással ptOA , és minden mellékköltséggel együtt Г IGSW. Olcsó egyéni utazások. Jelentkezés pengebefizetés ÉDI-N és QLISISANA-szállodák irodájában, Teréz-körút 15., UI. 8. Telefon 19­4-SS tikai események évadján okvetetlenül mellőznünk kell-e azokat a földbirtok­­politikai akciókat, amelyek megcsonkí­tott hazánk és elesett népünk fölemelése érdekében további halasztást már nem tűrnek, hanem radikális, szinte ugrás­szerű fejlődés elindítását követelik tő­lünk. Nem igaz, hogy az egyiket vagy a másikat szabad csak csinálni. Egy nemzet, amelyre akkora feladatok vár­nak és pedig olyanok, amelyek bőrét perzselik a pillanatnak, a feladatnak és saját öntudatának magaslatára kell hogy fölemelkedjék, mikor egyszerre hozzáfog mind a kettőhöz, mint tette azt a fran­cia forradalom, amikor tömegestől a határra küldte az ellenségre azokat a parasztokat, akiket csak az imént ré­szeltetett az összeomlott feudalizmus va­gyoni csődtömegéből. Tételünket így is fogalmazhatjuk: készülhetünk bármek­kora feszültségű és kockázatú külpoliti­kai akciókra, az alatt is, amíg irányított folyást engedhetünk egy földbirtokpoli­tikai és telepítési akciónak. Persze mind­ezt végezhettük volna másképp is. Az elmúlt tíz esztendő alatt, különösen a nagy birtoktestek eladósodása után, min­den erőltetett siettetés nélkül, szinte szépszerével likvidálhattuk volna a ma­gyar népi erőket megzsibbasztó és sor­vadásra ítélő birtokrendszert, amely egy­szerűen legömbölyödött volna, mint a cérna az orsóról. A régebbi kormányok mulasztásai azonban nem lehetnek ment­ségei a mostaninak ahhoz, hogy semmit se csináljon s hogy kötelességszegését a dolgok elmozdíthatatlan nehézségeibe fojtsa, vagy olyan érvek halotti nem­­fedőjével takarja, miszerint a kifejlődő­ben levő nagy külpolitikai változások oly mértékben veszik igénybe a kormány­­hatalom tetterejét, amely fölmentheti őt más irányú cselekvések kötelessége alól. Ellenkezőleg: csak önmagát erősíti meg egy nemzeti akcióra, ha háta mö­gött reformok jelzésével és bevezeté­sével teremti meg a lelkek egységét, nem szóvirágokban és rögtönzött, for­­malisztikus, mit se érő pártszervezések­­­ben, hanem olyan társadalmi és gazda­ságpolitikai irányzat kibontásával, amely a nagy tömegerők szárnyaival viszi a biztos kifejtés felé a revíziót is. Merre visz a revízió útja? Olyan területek felé, amelyek egykor a mieink voltak s ahol az uj gazdák jórészt véget vetettek a nagybirtokrendszernek, s ahol kisparaszti parcellák százezrein alapszik az állam szociális fundamentuma. Mi nem vihet­jük oda vissza a régi Magyarországot, hanem csak egy megújultat, olyat, amely végzett a réginek minden szociális el­­évültségével s amely a több jog, a több szabadság és a több humánum útleve­lével indul el régi hazájának elszakadt részei felé. — Miska bácsi összetart tán a zsi­dókkal?­­ — Hát tudod, fiam, nem egészen, de majdnem. Mert a hátuk megött piszkolja­­őket, de a kocsmába mindig szépeket mondogat Vár­stokknak, Piciknek meg Pondrónak, mert csak így kap hitelbe egy hörpentés pájinkát. Hát azért mon­dom, hogy ilyen emberre sohase lehet számítani... Magamat is levert a Szopkó Miska bácsi határozatlansága, mert láttam már, hogy miatta nem lehet számonkérni Vám­stokkot,­ Piciket meg Pondrót... Azalatt pedig mind­ előbbre nyomultunk a szomorú tájon. Mert szomorú s az enyészetbe süllyedt volt a világ ezen a nagypénteken. Az égen felhők, a földön tompa színek s lábaink­nál halott­ csöndben nyúlt ki az Ondava­­mente. Csak messze, a nagy lapály kö­zepetáján csillant meg valami higany­­színű fény. Tudtuk, hogy az Ondava az ottan, mely a gátak tetejéig dagadt föl a múltheti esőktől. Hiába volt azonban minden erőfeszí­tésem! Hiába próbáltam másra fordítani csüggedt gondolataimat, mert az az ijesztő kisztei feszület mind fenyegetőbben ágaskodott fölfelé a gyász­kárpitba vont m­ennyboltnak, mialatt mi lefelé eresz­kedtünk az erdőből. Gyengülni éreztem a lábaimat, míg az öreg csobogott a csiz­máiban. Aközben — szakadozva — ma­gamagának panaszkodott, mint akit vég­sőkig megviseltek a csapások: — Én Istenem, mennyi a teher raj­­taistt Csak forgok a világba, mint a fa­levél, oszt ráadásul odalett a húsvéti ka­lács is... Nem­ így gondoltam a csa­ládi életemet, mikor még a pesti ka­szárnya udvarán pucoltam az ágyamat. Hej-haj! Mert tüzér volt az öreg, nem akármi­lyen pedig! Ám abban a pillanatban már el is lökte magától a világ gondját: — Majd lesz valahogy azért... Fiam, azt mondom én feneked, hogy miként beérünk Vinkócra, beeszünk vagy három napra a nagyanyádnál, oszt holnap reg­gel nagyvigan gyövünk majd visszafele. Így megrakom magamat sodorral meg béléssel, hogy nyögni fogok bele! De ha­záig viszem, ha beleszakadok is.. . Alig figyeltem rá többet. Mert amint lejjebb-lejjebb haladtunk volna a lejtős részen, a kisztei feszület feljebb-feljebb hágott a dombtetőn. Nem mertem már arra nézni s csak akkor lélekzettem egy mélyet, amikor balra csaptunk át, to­ronyiránt Bodzásújlaknak. Azontúl sem volt bennem bátorság, hogy óvatosan hátrafelé pillantsak. Különben is mesz­­szebb jártunk már ... Felejthetetlen tájakon törtünk előre. Apám olykor letekintett reám s közöm­bösen kérdezte: — Nem vagy fáradt, fiam? — Nem, édesapám. — Akkor rendbe van, — és bólintott. — Ha minden úgy megy, ahogyan szá­mítom magamba, dél felé betérünk a Rinyó-kocsmába, ott felhajtok egy po­hár törkölyt s eszünk valamit a szalon­nából. Akkor danolva megyünk tovább Vinkócnak. Úgy is lett! A szomorú tájon alig találkoztunk emberrel vagy valami vándorral. Apám Krisztus kínszenvedéseiről be­szélt a hosszú-hosszú után, ami csak­nem könnyekre fakasztott. Azalatt nem mertem megfordulni Kiszte falu felé, mivel tudtam, hogy a dombon felhőkig nyúlhatott föl már a feszület, mintha a világot fenyegetné, amiért annyi bűn árasztja el az emberiséget. Olyan külö­nös és olyan furcsa volt az a vándor­­utunk, mialatt az apám dobogva lépett ki mellettem az utón. Sok minden meg­fordult gyönge fejemben s csak azt az egyet nem tudtam megérteni, miért öl­ték meg az Üdvözítőt a zsidók, amikor csak jót akart nekik is? Közeledett már felénk az Ondava, amikor sutatetejű csárda bukkant föl előttünk az útfélen. Apám letörölte iz­zadt nyakát: — Hála istennek ,itt a Rinyó-kocsma! Újabb meglepetés várt reám odabent. Az apám tudniillik lekezelt a vén zsidó­val, akárcsak Szopkó Miska bácsi s ahe­lyett, hogy haragudott volna reá, nagy­ barátsággal csapta markát a markába: — Rég nem találkoztunk, öreg ... Aggyék csak abból a reszelésből! Elhagyott volt a csárda belseje is azon a napon. És ha a zsidó nem bóbiskolt volna föl a pult megött, azt hittük volna, hogy mindenki kihalt a világból. Ha­raptunk valamit, akkor az apám meg­törölte kétfelől a bajuszát s szórakozot­tan szólt oda a kocsmárosnak: — Isten áldja meg, szomszéd! Holnap majd, ha visszafele györök, megadom azt a kis tartozást: most nem akad ná­lam apró , mentünk, mentünk. A távolból meglátszott már a két vin­­kóci torony a dombtetőn, de közbeesett még az Ondava, melyet alig tudtak már tartani a magas és széles gátak. A híd alatt alig karhossznyira forgott a felpúposodott viz s befogtam a szeme­met, miközben apám a kezemnél fogva vitt. Nem mertem a vizre nézni, mert ré­mület rázott. S úgy tetszett akkor, hogy apám imát suttog magában, ám amint ráléptünk volna a túlsó partra, legyin­tett: — Igaz, hogy disznómód árad a víz, de mi az egy magyarnak! ■ Alig vonszoltam már magamat, de ösz­­szevágtam azért a fogaimat, hogy minél előbb elérhessük Vinkócot. Hiszen tud­tam, hogy odahaza kétségbeesve vár reánk az édesanyám. Köröskörül kibár­­káztak a fűzfák s egyenest a nézpesti nagy réten vágtunk keresztül a szomorú felhők alatt. ) Jó délután volt, amikor térdig poro­­­san bevánszorogtunk a nagyanyámék házába... Volt öröm és felfordulás! Mert a hírre, hogy szalonna lett otthon a kalácsból, fel­jajgatott a nagyanyám s a szemrehányások özöne közt tekintett az apámra: — Tán megint pájinkázol, te Józsi s, beittad a pénzt! Most oszt nem volt mi­ből jó lisztet venni... Jaj, az a gégéd! Apám azonban, miután felhajtott egy pohárkával a keserűből, kézzel-lábbal tiltakozott: —­ Ragaggyon fődbe a lábam, ha töb­bet iszok a kelleténél! Szálmagas nagyapám csöndesen vál­tott néhány szót, mialatt nagyanyám, ez a krumplitermetű asszony, egyszerre ren­des hangon fordult az apámhoz: — Várj, fiam, majd megrakunk két tarisznyát... Istenem, Istenem, az a szegény leányom! Bejött aztán a nagybátyám, Balogh János, ámde hangulat akkor lett csak igazán, amikor benyitott Szopkó Mihály maga, aki vőlegénye volt akkortájt a nagynénémnek. Azzal kezdte: — No, holnapután vége lesz a böjt­nek ... De ideje is már, mert a kopla­lástól úgy kiszáradtam, mint egy hering! Sok lenne elmondani azt a délutánt és estét, melynek folyamán ránk zörge­tett unokabátyám, Mátyás Mihály is, akinek váratlan megjelenése eseményt ■ШиД? 1934 április 1. vasárnap Mussolini ismét állást foglalt a békeszerződések revíziója mellett Párisból jelentik. A Paris Soir Rómába küldött tudósítója előtt Mussolini hosszabb nyilatkozatot tett Franciaország és Olasz­ország viszonyáról. Hangoztatta, hogy a két ország között a morális légkör javult és re­méli, hogy most már nekifognak a tizenöt esztendő óta függőben levő francia-­olasz kérdések megvitatásához és megoldásához. Az általános világhelyzetet Mussolini egyál­talában nem tartja katasztrofálisnak és nem hisz küszöbönálló háborúban. Az olasz kor­mány semmiesetre sem fogja a tüzet elő­idézni, mert a fasiszta­ rendszernek hosszú békekorszakra van szüksége a sok hátralevő erkölcsi és anyagi kérdéseik megoldásához. A Duce ezután hangoztatta, hogy a fa­siszta nagytanácsban tartott legutóbbi beszé­dét a külföldi sajtó meglehetősen eltorzí­totta, vagy legalább is tévesen értelmezte; ő nem Németország definitív, tehát végleges fölfegyverzéséről, hanem Németország de­fenzív, tehát védelmi fegyverkezéséről szó­lott. Természetes, hogy ez két különböző dolog. Franciaország készségesen elfogad­hatja az olasz leszerelési tervet, mert ez érin­tetlenül hagyja Franciaország jelenlegi fegy­verkezését és bizonyos biztonsági garanciá­kat is nyújt. Kijelentette ezután, hogy a Rómában aláírt jegyzőkönyvek senki ellen nem irányulnak,, hanem ellenkezően: kezde­tét jelentik a középeurópai együttműködés­nek, amelyben mindenki részt vehet. A Duce nyilatkozatában újból erőteljes hitvallást tett a békeszerződések revíziója mellett: hangsúlyozta, hogy a revízió szük­ségszerű és mindig időszerű lesz, különösen olyan országok számára, amelyek a mostani határolt megállapitását sinytik. A békeszer­mm III^IFILI зла» V.v NásScB’-u!ca 3. Tavaszi újdonságok már raktáron ffiallQf szivásu 18SDMG és ragton.....................p ződések igazságtalanságokat le­rém­­el­tek; eze­ket a szerződéseket egyébként aláírásukkor egyáltalában nem tekintették örökéletűeknek, még Franciaországban sem és Masaryk, va­lamint Benes is kijelentette, hogy bizonyos feltételek mellett, politikai és gazdasági ki­egyenlítések előfeltételezésével a revízió kér­dését fontolóra lehetne venni. A revízió szóba kerül a román képviselőházban Bukarestből jelentik: A román képviselőh ház hétfő délutáni ülésén Maniu Gyula a rev­­vízió ügyében intéz kérdést a kormányhoz. A kérdésre a kormány nevében Titulescu azonnal válaszol és­ fölhasználja az alkalmait arra is, hogy külpolitikai beszámolót adjon és ő is hozzászóljon Benes és Jeszics után a római jegyzőkönyvekhez. Papén Rómában Párisból jelentik. A Matin római tudósítás­­ának jelentése szerint Papén német al-­ kancellár pénteken Rómába érkezett. Láto­­gatását magánjellegűnek mondják, valós szintű azonban, hogy Mussolini is fogadja és megvitatja vele a középeurópai kérdést. a valódiság jele van bevésve. Az тгдяжигзявгаакя g­ ASPlRIN-felefcf*áfc [BAYER) -L­E is magukon vi­­­selik valódisá­guk jelét: az ismert Bayer­­keresztet. Meghűlés első jeleinél és fájdalmaknál AS­Pl­RIN -TAB­LET­TÁ­K Gyógyszertárakban kapható.

Next