Magyarság, 1935. január (16. évfolyam, 1-26. szám)
1935-01-27 / 23. szám
1936 január 27, vasárnap WCTIBS Ifi A nagy embereket a közönség csak a nyilvánosság előtti szereplésükben látja, mint a kiöltözött, kifestett, kimaszkírozott színészeket a színpadon. Nem látja a nagy embereket pongyolában, magánéletükben, titkos tanácskozások suttogó intimitásában, mint ahogy a színészt sem látja, amikor díszmagyar, frakk vagy operett-toalett helyett szürke, hétköznapi ruhát húzott s lemosta arcáról a megfiatalító festéket vagy eltorzító maszkirozást. Az igazi — kulisszák mögött folyó élet — pedig igazabb, kendőzetlenebb s őszintébben jellemzi a színészben az embert, a híres művészben és férfiúban az egyéniséget. Feljegyeztünk e cikksorozatban egy pár olyan vonást, ami hűbben mutatja be a nagy embereket magáncselekedeteiken keresztül és egy pár olyan mende-mondát, ami igazabban adja a nagy események diszkrét indokait. Vigyáztunk, hogy bántó leleplezésekkel ne zavarjuk a történelem illúzióit s hogy ne bolygassuk a magánélet titkait. Az összeállítás ötletszerű és annak terjedelmét a megszabott ujságméretszokványok szabták meg. Báró, akit rabló vezérnek tartottak A múlt században báró Nopcsa Elek furcsa híresség központjába keveredett. Őt tartották sokáig, tartják sokan most is Jókai „Szegény gazdagot?" című regénye hősének. E regényt ugyanis arról a báróról írta Jókai, aki nappal előkelő úr, fényűző életet élő gavallér, nagy házat tartó mágnás, éjszakánként azonban beveszi magát őserdeje sűrűjébe, felhúzzafekete álarcát, rablóbandájával kifosztja nagyúri barátait, feltöri rokonai kastélyát és kirabolja saját vendégeit is. Pénzhamisító műhelyt tart egy felhagyott bányában. Úri barátai, de rablóbandájának tagjai sem tudják, hogy ő a hirhedett Fatia Negra — Fekete álarc. Jókai maga is elbeszélte, hogy e regény hősét báró Nopcsa Elekről mintázta. A báró erre kihívta párbajra Jókait és bár Jókai kmagyarázkodott, mégis, lovagiás után kellett befejezni az ügyet. Rajta is ragadt ez a pletyka Nopcsa Eleken, bár éppen olyan alaptalan kitalálás volt ez, mint ahogy évtizedeken át esküdtek arra, hogy Sobri Jóska !—L a hírhedt betyár — báró Vay Józsi. Pető£iné -- ékezett Történelmi nevű nők másként élnek a köztudatban, mint amilyenek a valóságban voltak, így Petőfiné is. Kortársai szerint Petőfiné Szendrey Julia nem volt szép asszony. Kicsi volt, hízásra hajlamos és férfiasan izmos, csontos nő. Nagy áldozatot hozott, amikor édesapja akarata ellenére a szegény költő felesége lett, mert ugyanakkor kérte meg kezét Szatmár megye egyik leggazdagabb birtokosa, Uray Endre. Petőfi halála után egy év múlva feleségül ment Horváth Árpád tanárhoz és ezt nem bocsátotta meg neki a világ. Azzal azonban senki sem törődött, hogy Petőfinét a nyomor kényszerítette erre a házasságra, mert mint emlékirataiban írja, olyan anyagi helyzetbe került, amiből csak két kiút volt: „a menhely vagy az öngyilkosság“. Azt is rossz néven veszik tőle, hogy Petőfi fia, Zoltán, elzüllött, vándorszínész lett s az anyai gondozás hiánya tette, hogy 22 éves korában tüdővészben meghalt Pedig a fiú tehetséges és jószándéku gyerek volt, halálos ágyán mondta szegény: — Meghalhatok, mert elértem azt, amit mások öregkorban szoktak elérni, — a végelgyengülést. Van-e nyelve a Lánchíd kőoroszlánjainak ? Tóth Béla érdekesen fejtette meg a lánchíd oroszlán nyelvének pletykáját. Ki nem tudja, hogy a Lánchíd négy méltóságos kőoroszlánjának nincsen nyelve és pedig azért nincsen, mert a szobrász elfelejtett csinálni! Ezt a hibát jó sohá nem vette észre senki — igy szól a mendemonda, — mig végre egy vargainas elkiáltotta magát: „nini, az oroszlánoknak nincsen nyelvel“ Ekkor aztán ország-világ észrevette és kacagta a művész feledékenységét A szegény művész pedig kétségbeesett szégyenében s még aznap este beleugrott a Lánchíd közepéről a Dunnába, ő volt a „hidavató“, az első öngyilkos, aki e világcsodát választotta utolsó útjának. — A vargainas, ki minden hibát előbb lát meg, mint az egész tudákos világ, valóságos legendás alak, de a lánchídi vargainasnak még a nevét is tudta a világ. Frick Jakabnak hívták s mikor 1897 novemberében Pinkóc dunántúli faluban mint öreg ember halt meg, elsiratták az újságok. „Fölfedezése“, hogy az oroszlánoknak nincsen nyelve, gyorsan terjedt el. Egész Pest erről beszélt s Marsalkó János szobrász sok gúny és csúfolódás tárgya lett. Egy darabig csak tűrte, míg aztán egy este, mikor megint boszszantották, nagy haragosan azt mondja: — No hát fogadjunk ötszáz forintba, hogy mikor az oroszlán úgy tartja a száját, mint az én kőoroszlánjaim, nem is látszhatnik a nyelve, mert mélyen lenn fekszik. A fogadás megtörtént és Marsalkó elvitte barátait egy állatseregletbe, mely az Istvántéren ütött tanyát s ott aztán bebizonyította, hogy neki van igaza. Az ötszáz forintot a művész jótékony célra adta. Eddig az anekdóta. Hát csakugyan nincs? És a kérdés gyakran megfordul a fejünkben, mikor átmegyünk a Lánchídon. Tóth Béla szerint azonban ez tévedés. Alulról nézve az oroszlánok félig kinyitott, hatalmas szájában ürességet látunk a fogak közt, ha éppen verebek nem ugrálnak benne. Az oroszlánoknak azonban mégis van nyelve, természetesen nem akkora, hogy lássák, mert ilyen művészietlen dolgot bizony nem faragott volna e szép szoborművek alkotója, Marsalkó János. Az az országossá lett mendemonda teljes világéletében igen bosszantotta a művészt. — Nem vagyok én húsfüsttölő, aki a nagy nyelveket keresgéli, — mondotta még 1883- ban bekövetkezett elhunyta előtt is. Mert az öreg művész, bár bántotta, hogy mindig évődnek vele az oroszlánnyelvek miatt, mégsem lett öngyilkos, hanem az aggok szép csendes halálával, végelgyengülésben múlt ki a világból. Képeken, szobrokon, épületeken furcsa hibákat keresni, ősrégi mulatsága a népnek Már Apelles egy képén is felfedezte a varga hogy valamelyik alak cipőjén egy fűzőlyukkal kevesebb van a kelleténél. A folklore mindenütt emlegetett templomokat, amelyeknek elfeledtek ajtót vagy ablakot csinálni Örökké megújuló anekdota hőse a szerencsétlen piktor, aki császároknak és királyoknak cudar szórakozottságában a jobb oldalára festi a kardot s aztán szégyenében elemészti magát. De a nép maliciája olykor igazi hibákra is bukkan, így az 1891-ben leleplezett bécsi Radetzky-szobron már első nap észrevették, hogy a marsall nem ülhet a nyergében biztosan, mert a művész a ló hasa alá elfelejtett terhelőt csinálni. E mulatságos hibát aztán később ki is javították. Az angol trónörökös, Milán király, az orleansi herceg pesti lumpolásai Valamikor Pest híres— inkább talán hírhedt — lumpfészek volt. Nagy dáridókat csaptak itt Edward angol trónörökös, aki később angol király lett, az orleansi herceg, akit ekkor még Páris grófjának neveztek s aki később József főherceg leányát vette el, de hamarosan el is váltak. Milán szerb király is gyakran ruccan fel Pestre és heteket tölt itt, el nem mulasztva egy estét sem, hogy meg ne jelenjen a Blaue Katzban. Híres lumpolásokat rendezett Bismarck Herbert, a nagy kancellár fia is Pesten. Edward angol trónörökös különösen Waldau Jeanettenek udvarol, aki ekkortájt orfeumok legelismertebb primadonnája. Az angol trónörökösnek annyira megtetszik szép lány, hogy magával viszi afrikai, indiai útjaira is, míg végül az angol anyakirályné vet véget erőszakosan ennek a világbotránynak, amelyről leplezetlenül ír az angolokkal ellenséges német és francia sajtó. Waldau Jeanette, amikor kiöregedett, a Teleki-téren nyitott kávémérést, de a rendőrség becsukta a helyiséget, mert sok hírhedt tolvaj, zsebmetsző , régi ismerősök látogattak oda. Az öreg Jeanette Bécsbe költözik át és ott is halt meg, mint koldusasszony. Az orleansi herceg olyan orgiákat rendez, hogy ezek belekerülnek végre a lapokba is. Bismarck Herbert pesti dőzsölései világbotránnyá dagadnak a Bismarck-ellenes német sajtóban. Thaisz pesti rendőrfőkapitány nagyon kicsi legény volt ahhoz, hogy ilyen nagy urnak paraancsolni merjen, mit volt hát mit tennie, ha a nagy urak mulatozása botránynyá fajult: rendőri karhatalommal üríttette ki a mulatóhelyet és rendőrök vigyáztak, hogy ne legyen bámész nézőközönsége azoknak a jeleneteknek, amikor a berúgott nagyurak megfeledkeztek az illemi szégyen legelemibb szabályairól is. Tette, végül is a szerencsétlen megszökött azzal, aki délceg fiatalságával tündérkirályként hatott rá. Nagy nyomorban élt. Betegen került vissza Laborfalvi Rózához, aki már akkor Jókai felesége volt. Egy kis leányt is hozott magával ez a szerencsétlen nő, s hamarosan meghalt. A kis lányt Jókaiék felnevelték, vele jól bántak. E kis lány lett Feszty Árpád, a nagy festőművész valóban kiváló felesége. Tisza Kálmán a «panamista» Ezren és ezren esküdtek arra, hogy Tisza Kálmán miniszterelnökségét vagyonharácsolásra használta fel, saját birtokát tette értékessé az ecsedi láp lecsapolásával, családja telkeit vetette meg az országgyűlési palota céljaira. Ez hazugság, mert Tisza Kálmán hosszú miniszterelnöksége alatt nagy vagyona ellenére is — mint Tisza István 1898 november 15-én a képviselőházban nyíltan elmondta: — „oly nagyfokú anyagi bonyodalmakba vitte bele magát és családját, hogy az én igénytelen személyemnek évekig az kellett hogy kizárólagos feladatát képezze, hogy anyagi ügyeinket némi rendbe hozzam“. Jókai rejtélyes leánya és unokája Laborfalvy Rózáról, Jókai Mór első feleségéről köztudomású, hogy 36 éves volt, amikor a 23 éves Jókai feleségül vette. Azt is megírták sokszor, hogy Petőfi akarta megakadályozni ezt a házasságot, azért hívta fel Jókai anyját Pestre, de Jókai és menyaszszonya futva menekültek a svábhegyi vilidből, meg sem álltak Piliscsabáig, ahol nyomban összekeltek s násznagyuk a harangozó volt. Attól kezdve hivta Petőfi Jókait Laborfalvy Móricznak. Feszty Árpádné, Laborfalvy Róza unokája irta meg szép visszaemlékezésében, hogy Laborfalvy Róza atyja, amilyen tiszta jellem és nagy művész volt, ugyanolyan vad, kíméletlen ősember. Kérlelhetetlensége halálba kergette feleségét, 13 gyermekét s csak Róza maradt meg, akinek polgári neve különben Benke Judit volt. A szerencsétlen lány vidéki színésznő lett és gyermeke született. A leányka atyja Lendvay Márton volt, a híres színész. Ezt a lányt Laborfalvy Róza vette A magyar narkózis Komoly, eszes, tanult és az embereket jól ismerő öreg urak vitatkoztak azon, hogy ki volt az elmúlt évszázad legokosabb embere? Szóba került itt Széchenyi Istvántól, Kossuth Lajostól és Deák Ferenctől Szilágyi Dezsőig, Pulszkyig, Brassai Sámuelig, sőt Wekerle Sándorig mindenki. Végül is a Hoisy Pál megállapítását fogadták el egyhangúlag, hogy a legokosabbak Kerkápoly Károly és Kovács József voltak. Nemcsak műveltségüknél, tudásuknál fogva, hanem elméjük fegyelmezettsége, borotvaélessége, csodálatosan intenzív, szinte tökéletes rugalmassága tette őket azzá. Kovács professzorról, aki különben korának egyik legnagyobb sebésze volt, sok legenda forog közszájon. Legismertebb ezek közt is: a magyar narkózis adomája. Ez azonban sokkal több, mint vicc. Igaz ugyan, hogy Kovács erőteljes, izmos és goromba ember volt, de nem igaz az, mintha durva ösztönből lett volna brutális. Maga is nagyokat nevetett az ő magyar narkózisáról terjesztett adomákon. — Oka volt annak — magyarázta meg egyszer ő Ibissy Pálnak. — Sok beteget nem lehet elaltatni és én különben is, — mondta, — hacsak lehet, elkerültem mindig a beteg szervezetére kártékony altatást. Viszont súlyos, finom operációknál a beteg halálát jelentheti, ha megmoccan a kés alatt. Ezért hát ily esetekben, suttyomban, de feszült figyelemmel lestem a beteg viselkedését és mihelyt láttam, hogy maccaruni kezd, úgy pofonvágtam, hogy belekábult. Különben is brutális ember hírében állottam, ettől a váratlan durva inzultustól hát rendszerint úgy megijedt a beteg, annyira frappírozta ez, hogy azután a leghosszabb és legveszedelmesebb műtétet is nyugodtan el tudtam végezni, anélkül, hogy a megrémített beteg moccanni mert volna. Logika, pszichológia, tervszerűség volt hát ebben a pofonban, amit magyar narkózisnak gúnyoltak tanítványaim és a vicclapok. Szeged szett lesz, mint volt A történelem úgy tanítja, hogy ezt a gyönyörű kijelentést Ferenc József tette, amikor meglátogatta az árvízpusztította Szegedet , ezzel a romokban heverő város kétségbeesett lakóit. Az összeomlott városból valóban sokkal szebb, hatalmasabb metropolist emelt a magyar buzgalom. A király fönséges jóslata hát valóra vált. Csak egy hiba van :az, hogy Ferenc József ezt a nagyszerű kijelentést sohasem tette meg. Akkori szavahihető szegedi hírlapírók ugyanis így mondják el ennek történetét. 33