Magyarság, 1935. január (16. évfolyam, 1-26. szám)

1935-01-27 / 23. szám

1936 január 27, vasárnap W­­CTIBS Ifi A nagy embereket a közönség csak a nyilvánosság előtti szereplésükben látja, mint a kiöltözött, kifestett, kimaszkírozott színészeket a színpadon. Nem látja a nagy embereket pongyolában, magánéletükben, titkos tanácskozások suttogó intimitásában, mint ahogy a színészt sem lát­ja, amikor dísz­­magyar, frakk vagy operett-toalett helyett szürke, hétköznapi ruhát húzott s lemosta arcáról a megfiatalító festéket vagy eltorzító maszkirozást. Az igazi — kulisszák mögött folyó élet — pedig igazabb, kendőzetlenebb s őszintébben jellemzi a színészben az­­ em­bert, a híres művészben és férfiúban az egyéniséget. Feljegyeztünk e cikksorozatban egy pár olyan vonást, ami hűbben mutatja be a nagy embereket magáncselekedeteiken keresztül és egy pár olyan mende-mondát, ami iga­zabban adja a nagy események diszkrét indokait. Vigyáztunk, hogy bántó leleplezé­sekkel ne zavarjuk a történelem illúzióit s hogy ne bolygassuk a magánélet titkait. Az összeállítás ötletszerű és annak terjedelmét a megszabott ujságméretszokványok szabták meg. Báró, akit rabló vezérnek tartottak A múlt században báró Nopcsa Elek fur­csa híresség központjába keveredett. Őt tar­tották sokáig, tartják sokan most is Jókai „Szegény gazdagot?" című regénye hősének. E regényt ugyanis arról a báróról írta Jókai, aki nappal előkelő úr, fényűző életet élő ga­vallér, nagy házat tartó mágnás, éjszakán­ként azonban beveszi magát őserdeje sűrű­jébe, felhúzza­­fekete álarcát, rablóbandájá­val kifosztja nagyúri barátait, feltöri roko­nai kastélyát és kirabolja saját vendégeit is. Pénzhamisító műhelyt tart egy felhagyott bányában. Úri barátai, de rablóbandájának tagjai sem tudják, hogy ő a hirhedett Fatia Negra — Fekete álarc. Jókai maga is elbeszélte, hogy e regény hősét báró Nopcsa Elekről mintázta. A báró erre kihívta párbajra Jókait és bár Jókai kmagyarázkodott, mégis, lovagiás után kel­lett befejezni az ügyet. Rajta is ragadt ez a pletyka Nopcsa Eleken, bár éppen olyan alaptalan kitalálás volt ez, mint ahogy év­tizedeken át esküdtek arra, hogy Sobri Jóska !—L a hírhedt betyár — báró Vay Józsi. Pető£iné -- ékezett Történelmi nevű nők másként élnek a köztudatban, mint amilyenek a valóságban voltak, így Petőfiné is. Kortársai szerint Pe­­tőfiné Szendrey Julia nem volt szép asszony. Kicsi volt, hízásra hajlamos és férfiasan izmos, csontos nő. Nagy áldozatot hozott, amikor édesapja akarata ellenére a szegény költő felesége lett, mert ugyanakkor kérte meg kezét Szatmár megye egyik leggazda­gabb birtokosa, Uray Endre. Petőfi halála után egy év múlva feleségül ment Horváth Árpád tanárhoz és ezt nem bocsátotta meg neki a világ. Azzal azonban senki sem törő­dött, hogy Petőfinét a nyomor kényszerítette erre a házasságra, mert mint emlékirataiban írja, olyan anyagi helyzetbe került, amiből csak két kiút volt: „a menhely vagy az ön­­gyilkosság“. Azt is rossz néven veszik tőle, hogy Petőfi fia, Zoltán, elzüllött, vándorszí­nész lett s az anyai gondozás hiánya tette, hogy 22 éves korában tüdővészben meghalt Pedig a fiú tehetséges és jószándéku gyerek volt, halálos ágyán mondta szegény: — Meghalhatok, mert elértem azt, amit mások öregkorban szoktak elérni, — a vég­elgyengülést. V­an-e nyelve a Lánchíd kőoroszlánjainak ? Tóth Béla érdekesen fejtette meg a lánc­híd­ oroszlán nyelvének pletykáját. Ki nem tudja, hogy a Lánchíd négy méltó­­ságos kőoroszlánjának nincsen nyelve és pedig azért nincsen, mert a szobrász elfelej­tett csinálni! Ezt a hibát jó sohá nem vette észre senki — igy szól a mendemonda, — m­ig végre egy vargainas elkiáltotta magát: „nini, az oroszlánoknak nincsen nyelvel“ Ekkor aztán ország-világ észrevette és ka­cagta a művész feledékenységét A szegény művész pedig kétségbeesett szégyenében s még aznap este beleugrott a Lánchíd közepé­ről a Dunnába, ő volt a „hidavató“, az első öngyilkos, aki e világcsodát választotta utolsó útjának. — A vargainas, ki minden hibát előbb lát meg, mint az egész tudákos világ, valóságos legendás alak, de a lánchídi vargainasnak még a nevét is tudta a világ. Frick Jakabnak hívták s mikor 1897 novem­berében Pinkóc dunántúli faluban mint öreg ember halt meg, elsiratták az újságok. „Föl­fedezése“, hogy az oroszlánoknak nincsen nyelve, gyorsan terjedt el. Egész Pest erről beszélt s Marsalkó János szobrász sok gúny és csúfolódás tárgya lett. Egy darabig csak tűrte, míg aztán egy este, mikor megint bosz­­szantották, nagy haragosan azt mondja: — No hát fogadjunk ötszáz forintba, hogy mikor az oroszlán úgy tartja a száját, mint az én kőoroszlánjaim, nem is látszhatnik a nyelve, mert mélyen lenn fekszik. A fogadás megtörtént és Marsalkó elvitte barátait egy állatseregletbe, mely az István­­téren ütött tanyát s ott aztán bebizonyította, hogy neki van igaza. Az ötszáz forintot a művész jótékony célra adta. Eddig az anek­dóta. Hát csakugyan nincs? És a kérdés gyak­ran megfordul a fejünkben, mikor átme­gyünk a Lánchídon. Tóth Béla szerint azon­ban ez tévedés. Alulról nézve az oroszlánok félig kinyitott, hatalmas szájában ürességet látunk a fogak közt, ha éppen verebek nem ugrálnak benne. Az oroszlánoknak azonban mégis van nyelve, természetesen nem akkora, hogy lássák, mert ilyen művészietlen dolgot bizony nem faragott volna e szép szobor­­művek alkotója, Marsalkó János. Az az or­szágossá lett mendemonda teljes világéleté­ben igen bosszantotta a művészt. — Nem vagyok én húsfüsttölő, aki a nagy nyelveket keresgéli, — mondotta még 1883- ban bekövetkezett elhunyta előtt is. Mert az öreg művész, bár bántotta, hogy mindig évődnek vele az oroszlánnyelvek miatt, még­sem lett öngyilkos, hanem az aggok szép csendes halálával, végelgyengü­lésben múlt ki a világból. Képeken, szobrokon, épületeken furcsa hibákat keresni, ősrégi mulatsága a népnek Már Apelles egy képén is felfedezte a varga hogy valamelyik alak cipőjén egy fűzőlyuk­kal kevesebb van a kelleténél. A folklore mindenütt emlegetett templomokat, amelyek­nek elfeledtek ajtót vagy ablakot csinálni Örökké megújuló anekdota hőse a szeren­csétlen piktor, aki császároknak és királyok­nak cudar szórakozottságában a jobb olda­lára festi a kardot s aztán szégyenében el­emészti magát. De a nép maliciája olykor igazi hibákra is bukkan, így az 1891-ben leleplezett bécsi Radetzky-szobron már első nap észrevették, hogy a marsall nem ülhet a nyergében biztosan, mert a művész a ló hasa alá elfelejtett terhelőt csinálni. E mulatságos hibát aztán később ki is javították. Az angol trónörökös, Milán király, az orleansi herceg pesti lumpolásai Valamikor Pest híres­­— inkább talán hír­hedt — lumpfészek volt. Nagy dáridókat csaptak itt Edward angol trónörökös, aki ké­sőbb angol király lett, az orleansi herceg, akit ekkor még Páris grófjának neveztek s aki később József főherceg leányát vette el, de hamarosan el is váltak. Milán szerb ki­rály is gyakran ruccan fel Pestre és heteket tölt itt, el nem mulasztva egy estét sem, hogy meg ne jelenjen a Blaue Katzban. Híres lum­polásokat rendezett Bismarck Herbert, a nagy kancellár fia is Pesten. Edward angol trónörökös különösen Waldau Jeanettenek udvarol, aki ekkortájt orfeumok legelismertebb primadonnája. Az angol trónörökösnek annyira megtetszik szép lány, hogy magával viszi afrikai, indiai útjaira is, míg végül az angol anya­­királyné vet véget erőszakosan ennek a világbotránynak, amelyről leplezetlenül ír az angolokkal ellenséges német és francia sajtó. Waldau Jeanette, amikor kiöregedett, a Teleki-téren nyitott kávémérést, de a rend­őrség becsukta a helyiséget, mert sok hír­hedt tolvaj, zsebmetsző , régi ismerősök látogattak oda. Az öreg Jeanette Bécsbe köl­tözik át és ott is halt meg, mint koldus­asszony. Az orleansi herceg olyan orgiákat rendez, hogy ezek belekerülnek végre a lapokba is. Bismarck Herbert pesti dőzsölései világ­­botránnyá dagadnak a Bismarck-ellenes né­met sajtóban. Thaisz pesti rendőrfőkapitány nagyon kicsi legény volt ahhoz, hogy ilyen nagy ur­nak paraancsolni merjen, mit volt hát mit tennie, ha a nagy urak mulatozása botrány­­nyá fajult: rendőri karhatalommal üríttette ki a mulatóhelyet és rendőrök vigyáztak, hogy ne legyen bámész nézőközönsége azok­nak a jeleneteknek, amikor a berúgott nagy­urak megfeledkeztek az illem­i szégyen leg­elemibb szabályairól is. Tette, végül is a szerencsétlen megszökött azzal, aki délceg fiatalságával tündérkirály­­ként hatott rá. Nagy nyomorban élt. Betegen került vissza Laborfalvi Rózához, aki már akkor Jókai felesége volt. Egy kis leányt is hozott magáva­l ez a szerencsétlen nő, s hamarosan meghalt. A kis lányt Jókaiék fel­nevelték, vele jól bántak. E kis lány lett Feszty Árpád, a nagy festőművész valóban kiváló felesége. Tisza Kálmán a «panamista» Ezren és ezren esküdtek arra, hogy Tisza Kálmán miniszterelnökségét vagyonharácso­­lásra használta fel, saját birtokát tette érté­kessé az ecsedi láp lecsapolásával, családja telkeit vetette meg az országgyűlési palota céljaira. Ez hazugság, mert Tisza Kálmán hosszú miniszterelnöksége alatt nagy va­gyona ellenére is — mint Tisza István 1898 november 15-én a képviselőházban nyíltan elmondta: — „oly nagyfokú anyagi bonyo­­dalmakba vitte bele magát és családját, hogy az én igénytelen személyemnek évekig az kellett hogy kizárólagos feladatát képezze, hogy anyagi ügyeinket némi rendbe hoz­zam“. Jókai rejtélyes leánya és unokája Laborfalvy Rózáról, Jókai Mór első fele­ségéről köztudomású, hogy 36 éves volt, amikor a 23 éves Jókai feleségül vette. Azt is megírták sokszor, hogy Petőfi akarta meg­akadályozni ezt a házasságot, azért hívta fel Jókai anyját Pestre, de Jókai és menyasz­­szonya futva menekültek a svábhegyi vilid­ből, meg sem álltak Piliscsabáig, ahol nyom­ban összekeltek s násznagyuk a harangozó volt. Attól kezdve hivta Petőfi Jókait Labor­falvy Móricznak. Feszty Árpádné, Laborfalvy Róza unokája irta meg szép visszaemlékezésében, hogy Laborfalvy Róza atyja, amilyen tiszta jellem és nagy művész volt, ugyanolyan vad, kímé­letlen ősember. Kérlel­hetetlensége halálba kergette feleségét, 13 gyermekét s csak Róza maradt meg, akinek polgári neve különben Benke Judit volt. A szerencsétlen lány vidéki színésznő lett és gyermeke született. A leányka atyja Lendvay Márton volt, a híres színész. Ezt a lányt Laborfalvy Róza vette­ A magyar narkózis Komoly, eszes, tanult és az embereket jól ismerő öreg urak vitatkoztak azon, hogy ki volt az elmúlt évszázad legokosabb embere? Szóba került itt Széchenyi Istvántól, Kossuth Lajostól és Deák Ferenctől Szilágyi Dezsőig, Pulszkyig, Brassai Sámuelig, sőt Wekerle Sándorig mindenki. Végül is a Hoi­sy Pál megállapítását fogadták el egyhangúlag, hogy a legokosabbak Kerkápoly Károly és Kovács József voltak. Nemcsak műveltsé­güknél, tudásuknál fogva, hanem elméjük fegyelmezettsége, borotvaélessége, csodálato­san intenzív, szinte tökéletes rugalmassága tette őket azzá. Kovács professzorról, aki különben korá­nak egyik legnagyobb sebésze volt, sok le­genda forog közszájon. Legismertebb ezek közt is: a magyar narkózis adomája. Ez azonban sokkal több, mint vicc. Igaz ugyan, hogy Kovács erőteljes, izmos és goromba ember volt, de nem igaz az, mintha durva ösztönből lett volna brutális. Maga is nagyo­kat nevetett az ő magyar narkózisáról ter­jesztett adomákon. — Oka volt annak — magyarázta meg egyszer ő Ib­issy Pálnak. — Sok beteget nem lehet elaltatni és én különben is, — mondta, — hacsak lehet, elkerültem mindig a beteg szervezetére kártékony altatást. Vi­szont súlyos, finom operációknál a beteg halálát jelentheti, ha megmoccan a kés alatt. Ezért hát ily esetekben, suttyomban, de feszült figyelemmel lestem a beteg visel­kedését és mihelyt láttam, hogy maccaruni kezd, úgy pofonvágtam, hogy belekábult. Különben is brutális ember hírében állottam, ettől a váratlan durva inzultustól hát rend­szerint úgy megijedt a beteg, annyira frap­­pírozta ez, hogy azután a leghosszabb és leg­veszedelmesebb műtétet is nyugodtan el tudtam végezni, anélkül, hogy a megrémített beteg moccanni mert volna. Logika, pszicho­lógia, tervszerűség volt hát ebben a pofon­ban, amit magyar narkózisnak gúnyoltak tanítványaim és a vicclapok. Szeged szett lesz, mint volt A történelem úgy tanítja, hogy ezt a gyö­nyörű kijelentést Ferenc József tette, amikor meglátogatta az árvízpusztította Szegedet , ezzel a romokban heverő város kétségbeesett lakóit. Az összeomlott városból valóban sok­kal szebb, hatalmasabb metropolist emelt a magyar buzgalom. A király fönséges jóslata hát valóra vált. Csak egy hiba van :az, hogy Ferenc József ezt a nagyszerű kijelentést­­ sohasem tette meg. Akkori szavahihető sze­­gedi hírlapírók ugyanis így mondják el en­nek történetét. 33

Next