Magyarság, 1936. január (17. évfoyam, 1-25. szám)
1936-01-01 / 1. szám
I ELŐFIZETÉSI ÁRAK: FÉLÉVRE 24 PENGŐ, NEGYEDÉVRE 12 PENGŐ, EGY HÓRA 4 PENGŐ, EGYES SZÁMÁRA HÉTKÖZNAP 16 FILU VASARNAP 32 FILL. AUSZTRIÁBAN HÉTKÖZNAP 30 GARAS. VASARNAP 40 GARAS MEGJELENIK HÉTFŐ KIVÉTELÉVEL MINDEN NAP FŐSZERKESZTŐI PETHŐ LÁ ,PÓMUNKATAI 18.AJTAY JÓZS SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATALI VL KERÜLET, ARADI UTCA 6. SZÁM. TELEFON» •27 899. SZ. (25 MELLÉKÁLLOMÁS) LEVÉLCÍM» BUDAPEST 62. POSTAFIÓK 129. UTAZÁSI OSZTÁLY» IV. KER. ESKÜDT 6. TELEFON: *88 866. POSTATAKARÉKPÉNZTÁÁRI CSEKKSZÁMLA: 28980. BUDAPEST, 1936 JANUÁR 1. SZERDA XVII ÉVFOLYAM, 1 (4432) SZÁM Az uj világ új évén Írta: Pethő Sándor "Az uj esztendő első órájának gondolatai e hasábokról szádjanak és röpüljenek a magyarság családjának minden rendű, korú és rangú tagjai felé, akik egyek velünk vérben, öntudatban és érzésben, egyek a história cementje által összeforrasztott lelkiélmények közösségében, egyek napjaink vigasztalan robotjának verejtékében és a jövő reménységének halhatatlan erejében. Amikor eltemetünk egy esztendőt, a fájdalom és az iszonyat tizenhét éve után, köszöntjük a reánk virradó újat — úgy lehet —, új megpróbáltatások és viszontagságok évét, amely talán nem hoz megváltó csodákat, de talán henye és dőre illúziók nélkül is bízvást hihetjük: közelebb visz bennünket létünk íratlan törvényeinek beteljesítéséhez, ha ugyan él még bennünk történelmi kötelességeink és feladataink korszerű életérzése és reálpolitikai öntudata. Viharok zónájában siklik nemzetünk kicsiny lélekvesztője az ó- és az újév tengerszorosán, az időknek mérhetetlen óceánja fölött. Talán sohase volt nagyobb, kritikusabb és komorabb a veszedelem, amely létünket ostromolta, mint mostanában. Lehet, hogy a megpróbáltatások mértéke túlhaladja erőink határát, de talán nem haladja túl létünk európai szükségességének monumentális arányait, amelyek azt jelentik, hogy azok az erők , nem lehetnek hatalmasabbak, amelyek megsemmisítéssel fenyegetnek, mint azok az érdekek, amelyek megmaradásunkat kívánják. Azok a nemzetközi, egyensúlyi és európai érdekek, amelyek nemzetünk egzisztenciáját, hatalmát és fölemelkedését igenlik, csakis akkor válhatnak reálpolitikailag ható, irányító és segítő tényezőkké, ha a magyarság életformájának fejlődése ezeknek az érdekekeknek súlyvonalán halad; azaz, ha mi magunk is ezeknek a nagyobb és általánosabb érvényű európai érdekeknek áramlásába kalauzoljuk törékeny kis sajkánkat, nem pedig azoknak a vizeknek zivataros szabadságába, amelyek óriási csatahajókat és levrathani armadákat is pozdorjává zúztak már. A mi cselekvésünknek, saját erőink sovány készletén kívül és felül, egyedül létünknek európai érdeke szabhat irányt és határt. Ez az európai érdek ma is egy a magyarság állandó hivatásának helyes és korszerű megformulázásával. Ez a konkrétumok nyelvére átfordítva annyit tesz, mint ápolni, dajkálni, fenntartani és átmenteni nemzetünk centrális és egyedülálló létjogának gondolatát a Dunamedencében, annál is inkább, mert ennek a gondolatnak tartalma, célja, aspirációja szinte független a magunk akaratától és elhatározásától is, de éppúgy független azoknak a hatalmi törekvéseknek múló sikerétől is, amelyek időnként elhalaványítják rendeltetésünk európai törvényét, de amelyek csak nyomort, bizonytalanságot és kétségbeesést zúdítanak nemcsak mireánk, de a bennünk és csak egyedül bennünk inkarnálódott rendezői, összefogó, szervező és egyensúlyozó hatalom európai formátumára is a duna—kárpátaljai térségen. Megvan írva a mi és a dunai népek sorsának Sybilla-könyveiben, hogy kontinensünknek ez a fontos darabja, a Dunaterület, csak akkor maradhat szervesen európai földrész, ha a magyarság hatalmi és kultúrgondolatának munkája érvényesül rajta. Mihelyt akár katasztrófák, akár önnön bűneink, vagy nálunknál nagyobb és szerencsésebb erők a magyar géniuszt kimozdították a maga természetes szférái közül, Európának ez a fontos része kiesett a latin nyugati civilizáció hatásköréből, hasonlatossá lett a Balkánhoz, a politikai és gazdasági anarchia dögleletes mocsarává vált és az egész európai kultúrát elszennyező métely telepévé azoknak a fertőzeteknek, amelyek ellen Európa felé csak a magyarság állameszméje és kulturgondolata alkotott vesztegzárat. Szent Istvántól a Hunyadiakon és a Zrínyieken keresztül Széchenyiig és Deákig érvényesült a magyar politikának ez a fundamentális irányvonala, mely — miként az angol hajókötelekbe font véres fonál — áthúzódott sorsunk kegyetlen és képtelen fordulatainak látszólag oly irracionális hullámzásain és ritmusain. Azért szeretjük nemzetünk nagy tetteit, melyeknek emléke beragyogja napjaink éjjelét, mert ezek a nagy tettek egyúttal rendkívüli, szinte emberfölötti, de mindenképp általános érdekű és európai jelentőségű küldetés karizmatikus lázából pattant ki. És azért hajolunk le az irgalmas testvér könyörületével, de egyszersmind az elfogulatlan vizsgáló könyörtelen analízisével múltunk szörnyű foltjaira és sebeire, hogy földerítsük és megállapítsuk a katasztrófa rejtélyes okait és hogy azokat a jelen problémaszemléletében tanulság gyanánt alkalmazzuk. Ennek a szeretettől áthatott és a megigazulás vágyából eredő vizsgálódásnak eredménye gyanánt tartozunk konstatálni és följegyezni a magyar gondolat hatalmi erejének substanciális egységét és megnyilatkozási formáinak sajátos hármasságát, úgy minta nacionalizmus kiteljesedését a szociális eszmének széles térfogatában és az alkotmányos szabadság intézményeinek korlátaiban. Tudjuk, hogy volt nálunk nacionalizmus a társadalmi eszme alátámasztása nélkül, amikor a nemzet hatalmi gondolata csak kevés kiváltságosoknak, kiválasztottaknak és a művelt tízezreknek osztálytudatában élt, mint az összeomlás előtti Magyarországon. Azután a tömegeknek természetes emberi és szociális igényei jutottak szóhoz, a nacionális eszme ereje és hatálya nélkül, a szomorú emlékű Károlyi-éra alatt és a vörös uralom véres szélhámosságának százharminchárom napja alatt. Most végül a nemzeti és a szociális gondolat öszszekapcsolásának kísérleteit éljük, amikor szó és ígéret szerint egyforma politikai hangsúly létezik mind a kettőre. Viszont legjobbjaink bizonyos szorongással és aggodalommal látják életünk alkotmányos alapjainak sorvasztását és idétlen parancsuralmi hóbortok fölserkentését egy szívós, megalkuvásaiban, megtorpanásaiban és hátrálásaiban is céltudatos hatalmi ambíció melegágyából, egy homályos és az öntömjénezés reklámjának vaklármájától megittasult reformakarat vignettája alatt. Hogy a magyar nemzeti gondolat mivé vált a szociális eszme szélessége és mélysége nélkül, annak Mohács az örök figyelmeztetőtáblája, a Dózsa-lázadás iszonyú elnyomása után. Hogy mivé vált a szociális megváltásnak a zsidó radikalizmus vértelenségében jelentkező messianizmusa nemzeti érzés ereje és öntudata nélkül, azt az októbrista kaland szánalmas összeomlása bizonyítja. De hogy a reformpolitika nevében és jegyében kísérletező diktatórikus becsvágyak mivégre juttathatják magának a reformiránynak természetes igazságait és szükségleteit is, azt a kalapos király, II. József nemes erőfeszítéseinek hajótörése példázza, aki azt a magyarság nemzeti önkormányzata és alkotmányos szabadsága ellen akarta valóra váltani azzal a fogadkozással, hogy „kiveszem a szájukból Mátyás királyt“, aki pedig, mellesseg szólva, a legalkotmányosabb magyar uralkodók közé tartozott. A magyar létalap föltételeinek ez a hármassága alkotja a mi nemzetünk totális eszméjének egységét. Az lesz a nemzet hivatott vezére és az vezeti be népét az ígéret földjére, aki híven szolgálja e szent eszmei egység törvényét: in essentia unitas et in corpore trinitas. Hófödte rét Eső-srapnellre, szél-rohamokra Jött megadás és fehér lobogó. Sárra és szennyre jött végtisztesség. Harcra és lázra altatószer, hó. Most békekor jött. A gazdag, az persze Riviérákra megy s ott áttelel. A nyomor? Oh, azt soha semmi tél, fagy El nem hordozta, nem temette el. "A hó alatt lenn a nyomor, a gond, terv, befogott szájak, hunyt szem, vert szivek, Mély forradalmak, — a nyomor csiráit Semmi fagy végképp nem dermeszt! meg. Oh, bízom benned és biztatlak áldva Nyomor és jövíi ott a mélybe lenn, Szent betlehemi szegénység, kin, rabság, Megváltást termő hős történelem! ... Messziről néz rám most egy rongyos ember, Tán hollónak (jós madárnak) gyanít, Megáldom őt is, nyomorát és rongyát S még megálmodni nem mert álmait. ’A hó fölött, mint urvacsora-osztó, Elhintem szivem falat-kenyerét, És megcsorditom boros szivem helyett: "Áldott légyínség, szent hófödte rét! Bodor Aladár Ára 16 fillér j. „A cár őrmestere“ — Doni kozák történet — írta: Popoff Mihály főesperes. Kicsi fiú volt Iván Tyerentyevics a doni kozákok nevezetes városában (sztanyicában), Szergievszkájában. Ötéves lehetett, mikor büszke öntudattal verte a mellét, hogy ő doni kozák, s mint ilyen, a cár katonája. Apja vad örömmel emelte magasra az öklömnyi fickót s megkérdezte tőle: „Hát aztán mi akarsz lenni a Cár atyuska hadseregében?“ — őrmester! — vágta rá a pöttömnyi kölyök és kis szive dagadozott a tündöklő reménységtől... Hát természetesen puskát meg kardot kapott. Meg csákót, meg kozáknadrágot az elmaradhatatlan lampasszal, igazi lampasszal mint az igazi katonák. Az is volt, mert kozák volt! .... Mindezeken kívül legfőbb öröme és legnagyobb kincse Iván Tverentyevicsnek a lova volt. Valóságos, eleven ló, amelyre fel lehetett ülni, amelyik néha le is dobta hátáról az apró embert, de mikor hamarosan öszszeszoktak, száguldani lehetett vele a végtelen pusztákon, mint valami álommezőn, az álmok birodalma felé, vagyis az „őrmesteri rang“ elérhetetlennek, látszó magassága felé. A kard, a puska, a parányi lampaszszos nadrág és a még parányibb kozáklovacska lassan kint úgy egymáshoz tartoztak, hogy szinte már beszélni is tudtak egymással. A pici kard élesen süvöltött a láthatatlan ellenség felé, a pici puska vidám harci dalokat fütyörészett apró torkán keresztül, a kis lovacska azonban gúnyosan kapálódzott mákszemnyi patáival, mintha mondaná: — Mit is érnétek ti én nélkülem, ha én nem nyargalnék veletek a csatába! — De Iván Tyerentyevics volt a parancsnoka e hatalmi tényezőknek s egykettőre rendet teremtett a torzsalkodók között. Oldalára kapta a kardot, fel a vállára a puskát, megnyergelte a harcias mént s aztán hajrá!... Kevés olyan boldog emberpár volt a világon, mint az Iván Tyerentyevics szülei. Iván Tyerentyevics pedig nőtt, növekedett a katonai tudományokban s mikor a huszadik évébe lépett, elérkezettnek látta az időt arra, hogy a cár katonái közé menjen. Jóvágásu legényke lett belőle s mikor magára vette diszes ruháját, fegyverzetét, valamint felpattant lovára (csodálatosképpen vele együtt nőtt, növekedett kard, puska, paripa, sőt még a lampasszos nadrág is!) nem egy ifjú leányzó fordult félre pityeregve, mert nem bírtak soká szembenézni a búcsúzó daliával. — Mi leszel négy év múlva, ha hazajössz? — kérdezték tőle a túlságosan is fénylő szemek. 1 ' — őrmester! — biztatta őket Iván Tyerentyevics, mert hiszen mi más is lehetett volna? . .. Valahogy azonban nem méltányolták kellőképpen Iván Tyerentyevics katonai tudományát Cáratyuska roppant hadseregében. Előfordul az néha másokkal is, hogy láthatatlan gátak törjük el a nagyszerű céltól, vagy legalább is megállítják a cél felé való törekvésben. Se szeri, se száma azoknak a félreismert lángeszeknek, akik üres zsebbel, üres szívvel s leforrázott reményekkel tántorognak széles e világon, noha maguk sem tudják, hogy min múlott a dolog. Iván Tyerentyevics bárhogyan igyekezett is, nem tudott a „káplári rangnál“ magasabbat elérni, ámbár szívéből nem halt ki a remény, hogy ez a mellőzés csupán csak tévedés, melyért a sors egykor bőkezűen kárpótolja meg... De akármilyen élénk volt is a képzelete, a valóság egyre fakult körülötte. Hogy történt, hogy nem, egyszer csak arra a tapasztalatra jutott, hogy szegény, árva ember lett, akinek a feleségén kívül senkije és semmije nincs ezen a kerek világon. Szülei elhaláloztak s ezzel egyidőben a vagyonkának is egyszeriben vége lett... Busan, lehorgasztott fejjel baktatott hazafelé a katonaságtól Iván Tyerentyevics és minden lakó voltrülötte. Rozsdás kardja úgy fityegtt az oldalán, mintha minden pillanatban el akarna tőle menekülni, puskája szinte gyászolt a vállán és úgy gubbasztott ott, mint egy álmos bagoly, lovába meg éppen csak hálni járt már a lélek, olyan siralmasan bandukolt. Az álom messzire futott tőle, de még mindig ott táncolt képzeletében, mint távoli lidércfény az a széles vállpánt,mely az őr-