Magyarság, 1936. január (17. évfoyam, 1-25. szám)

1936-01-01 / 1. szám

I ELŐFIZETÉSI ÁRAK: FÉLÉVRE 24 PENGŐ, NEGYEDÉVRE 12 PENGŐ, EGY HÓRA 4 PENGŐ, EGYES SZÁM­ÁRA HÉTKÖZ­NAP 16 FILU VASARNAP 32 FILL. AUSZTRIÁBAN HÉTKÖZNAP 30 GARAS. VASARNAP 40 GARAS MEGJELENIK HÉTFŐ KIVÉTELÉVEL MINDEN NAP FŐSZERKESZTŐI PETHŐ LÁ ,­PÓMUNKATAI 18.­AJTAY JÓZS SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATALI VL KERÜLET, ARADI UTCA 6. SZÁM. TELEFON» •27 8­99. SZ. (25 MELLÉKÁLLOMÁS) LEVÉLCÍM» BUDAPEST 62. POSTAFIÓK 129. UTAZÁSI OSZ­­TÁLY» IV. KER. ESKÜDT 6. TELEFON: *88 8­66. POSTATAKARÉKPÉNZTÁÁRI CSEKKSZÁMLA: 28980. BUDAPEST, 1936 JANUÁR 1. SZERDA XVII ÉVFOLYAM, 1 (4432) SZÁM Az uj világ új évén Írta: Pethő Sándor "Az uj esztendő első órájának gondo­latai e hasábokról szádjanak és röpül­jenek a magyarság családjának minden rendű, korú és rangú tagjai felé, akik egyek velünk vérben, öntudatban és ér­zésben, egyek a história cementje által összeforrasztott lelkiélmények közösségé­ben, egyek napjaink vigasztalan robot­jának verejtékében és a jövő reménysé­gének halhatatlan erejében. Amikor elte­metünk egy esztendőt, a fájdalom és az iszonyat tizenhét éve után, köszöntjük a reánk virradó újat — úgy lehet —, új megpróbáltatások és viszontagságok évét, amely talán nem hoz megváltó csodákat, de talán henye és dőre illúziók nélkül is bízvást hihetjük: közelebb visz ben­nünket létünk íratlan törvényeinek be­teljesítéséhez, ha ugyan él még bennünk történelmi kötelességeink és feladataink korszerű életérzése és reálpolitikai öntu­data. Viharok zónájában siklik nemze­­­­tünk kicsiny lélekvesztője az ó- és az újév tengerszorosán, az időknek mérhe­tetlen óceánja fölött. Talán sohase volt nagyobb, kritikusabb és komorabb a ve­szedelem, amely létünket ostromolta, mint mostanában. Lehet, hogy a meg­próbáltatások mértéke túlhaladja erőink határát, de talán nem haladja túl létünk európai szükségességének monumentális arányait, amelyek azt jelentik, hogy azok az erők , nem lehetnek hatalmasabbak, amelyek megsemmisítéssel fenyegetnek, mint azok az érdekek, amelyek megma­radásunkat kívánják. Azok a nemzetközi, egyensúlyi és európai érdekek, amely­ek nemzetünk egzisztenciáját, hatalmát és fölemelkedését igenlik, csakis akkor vál­hatnak reálpolitikailag ható, irányító és segítő tényezőkké, ha a magyarság élet­formájának fejlődése ezeknek az érdeke­keknek súlyvonalán halad; azaz, ha mi magunk is ezeknek a nagyobb és általá­nosabb érvényű európai érdekeknek áramlásába kalauzoljuk törékeny kis saj­kánkat, nem pedig azoknak a vizeknek zivataros szabadságába, amelyek óriási csatahajókat­ és levrathani armadákat is pozdorjává zúztak már. A mi cselekvésünknek, saját erőink sovány készletén kívül és felül, egyedül létünknek európai érdeke szabhat irányt és határt. Ez az európai érdek ma is egy a magyarság állandó hivatásának helyes és korszerű megformulázásával. Ez a konkrétumok nyelvére átfordítva annyit tesz, mint ápolni, dajkálni, fenntartani és átmenteni nemzetünk centrális és egye­dülálló létjogának gondolatát a Duna­­medencében, annál is inkább, mert en­nek a gondolatnak tartalma, célja, aspi­rációja szinte független a magunk aka­ratától és elhatározásától is, de éppúgy független azoknak a hatalmi törekvések­nek múló sikerétől is, amelyek időnként elhalaványítják rendeltetésünk európai törvényét, de amelyek csak nyomort, bi­zonytalanságot és kétségbeesést zúdítanak nemcsak mireánk, de a bennünk és csak egyedül bennünk inkarnálódott rendezői, összefogó, szervező és egyensúlyozó ha­talom európai formátumára is a duna—­­kárpátaljai térségen. Megvan írva a mi és a dunai népek sorsának Sybilla-könyveiben, hogy kon­tinensünknek ez a fontos darabja, a Du­­naterület, csak akkor maradhat szerve­sen európai földrész, ha a magyarság ha­talmi és kultúrgondolatának munkája érvényesül rajta. Mihelyt akár katasztró­fák, akár önnön bűneink, vagy nálunk­nál nagyobb és szerencsésebb erők a ma­­­gyar géniuszt kimozdították a maga ter­mészetes szférái közül, Európának ez a fontos része kiesett a latin nyugati civi­lizáció hatásköréből, hasonlatossá lett a Balkánhoz, a politikai és gazdasági anarchia dögleletes mocsarává vált és az egész európai kultúrát elszennyező mé­­tely telepévé azoknak a fertőzeteknek, amelyek ellen Európa felé csak a ma­gyarság állameszméje és kulturgondolata alkotott vesztegzárat. Szent Istvántól a Hunyadiakon és a Zrínyieken keresztül Széchenyiig és Deákig érvényesült a ma­gyar politikának ez a fundamentális irányvonala, mely — miként az angol hajókötelekbe font véres fonál — áthú­zódott sorsunk kegyetlen és képtelen for­dulatainak látszólag oly irracionális hul­lámzásain és ritmusain. Azért szeretjük nemzetünk nagy tetteit, melyeknek em­léke beragyogja napjaink éjjelét, mert ezek a nagy tettek egyúttal rendkívüli, szinte emberfölötti, de mindenképp ál­talános érdekű és európai jelentőségű kül­detés karizmatikus lázából pattant ki. És azért hajolunk le az irgalmas testvér könyörületével, de egyszersmind az elfo­gulatlan vizsgáló könyörtelen analízisével múltunk szörnyű foltjaira és sebeire, hogy földerítsük és megállapítsuk a ka­tasztrófa rejtélyes okait és hogy azokat a jelen problémaszemléletében tanulság gyanánt alkalmazzuk. Ennek a szeretet­től áthatott és a megigazulás vágyából eredő vizsgálódásnak eredménye gyanánt tartozunk konstatálni és följegyezni a magyar gondolat hatalmi erejének sub­­stanciális egységét és megnyilatkozási formáinak sajátos hármasságát, úgy mint­­a nacionalizmus kiteljesedését a szo­ciális eszmének széles térfogatában és az alkotmányos szabadság intézményeinek korlátaiban. Tudjuk, hogy volt nálunk nacionalizmus a társadalmi eszme alá­támasztása nélkül, amikor a nemzet ha­talmi gondolata csak kevés kiváltságosok­nak, kiválasztottaknak és a művelt tíz­ezreknek osztálytudatában élt, mint az összeomlás előtti Magyarországon. Az­után a tömegeknek természetes emberi és szociális igényei jutottak szóhoz, a na­­cionális eszme ereje és hatálya nélkül, a szomorú emlékű Károlyi-éra alatt és a vörös uralom véres szélhámosságának százharminchárom napja alatt. Most vé­gül a nemzeti és a szociális gondolat ösz­­szekapcsolásának kísérleteit éljük, ami­kor szó és ígéret szerint egyforma poli­tikai hangsúly létezik mind a kettőre. Vi­szont legjobbjaink bizonyos szorongással és aggodalommal látják életünk alkot­­mányos alapjainak sorvasztását és idét­len parancsuralmi hóbortok fölserkenté­sét egy szívós, megalkuvásaiban, meg­torpanásaiban és hátrálásaiban is céltu­datos hatalmi ambíció melegágyából, egy­ homályos és az öntömjénezés reklám­jának vaklármájától megittasult reform­­akarat vignettája alatt. Hogy a magyar nemzeti gondolat mivé vált a szociális eszme szélessége és mély­sége nélkül, annak Mohács az örök figyelmeztetőtáblája, a Dózsa-lázadás iszonyú elnyomása után. Hogy mivé vált a szociális megváltásnak a zsidó radika­lizmus vértelenségében jelentkező mes­sianizmusa nemzeti érzés ereje és öntu­data nélkül, azt az októbrista kaland szá­nalmas összeomlása bizonyítja. De hogy a reformpolitika nevében és jegyében kí­sérletező diktatórikus becsvágyak mivégre juttathatják magának a reformiránynak természetes igazságait és szükségleteit is, azt a kalapos király, II. József nemes erőfeszítéseinek hajótörése példázza, aki azt a magyarság nemzeti önkormányzata és alkotmányos szabadsága ellen akarta­ valóra váltani azzal a fogadkozással, hogy „kiveszem a szájukból Mátyás királyt“, aki pedig, mellesseg szólva, a legalkotmá­nyosabb magyar uralkodók közé tarto­zott. A magyar létalap föltételeinek ez a hármassága alkotja a mi nemzetünk to­tális eszméjének egységét. Az lesz a nem­zet hivatott vezére és az vezeti be népét az ígéret földjére, aki híven szolgálja e szent eszmei egység törvényét: in essen­tia unitas et in corpore trinitas. Hófödte rét Eső-srapnellre, szél-rohamokra Jött megadás és fehér­ lobogó. Sárra és szennyre jött végtisztesség. Harcra és lázra altatószer, hó. Most békekor jött. A gazdag, az persze Riviérákra megy s ott áttelel. A nyomor? Oh, azt soha semmi tél, fagy El nem hordozta, nem temette el. "A hó alatt lenn a nyomor, a gond, terv, befogott szájak, hunyt szem, vert szivek, Mély forradalmak, — a nyomor csiráit Semmi fagy végképp nem dermeszt! meg. Oh, bízom benned és biztatlak áldva Nyomor és jövíi ott a mélybe lenn, Szent betlehemi szegénység, kin, rab­ság, Megváltást termő hős történelem! ... Messziről néz rám most egy rongyos ember, Tán hollónak (jós madárnak) gyanít, Megáldom őt is, nyomorát és rongyát S még megálmodni nem mert álmait. ’A hó fölött, mint urvacsora-osztó, Elhintem szivem falat-kenyerét, És megcsorditom boros szivem helyett: "Áldott légy­ínség, szent hófödte rét! Bodor Aladár Ára 16 fillér j. „A cár őrmestere“ — Doni kozák történet — írta: Popoff Mihály főesperes. Kicsi fiú volt Iván Tyerentyevics a doni kozákok nevezetes városában (szta­­nyicában), Szergievszkájában. Ötéves lehetett, mikor büszke öntudattal verte a mellét, hogy­ ő doni kozák, s mint ilyen, a cár katonája. Apja vad öröm­mel emelte magasra az öklömnyi fickót s megkérdezte tőle: „Hát aztán mi akarsz lenni a Cár atyuska hadseregé­ben?“ — őrmester! — vágta rá a pöttömnyi kölyök és kis szive dagadozott a tün­döklő reménységtől... Hát természete­sen puskát meg kardot kapott. Meg csá­kót, meg kozáknadrágot az elmaradha­tatlan lampasszal, igazi lampasszal mint az igazi katonák. Az is volt, mert kozák volt! .... Mindezeken kívül leg­főbb öröme és legnagyobb kincse Iván Tverentyevicsnek a lova volt. Valósá­gos, eleven ló, amelyre fel lehetett ülni, amelyik néha le is dobta hátáról az apró embert, de mikor hamarosan ösz­­szeszoktak, száguldani lehetett vele a végtelen pusztákon, mint valami álom­mezőn, az álmok birodalma felé, vagyis az „őrmesteri rang“ elérhetetlennek, látszó magassága felé. A kard, a puska, a parányi lampasz­­szos nadrág és a még parányibb kozák­lovacska lassan kint úgy egymáshoz tar­toztak, hogy szinte már beszélni is tud­tak egymással. A pici kard élesen sü­völtött a láthatatlan ellenség felé, a pici puska vidám harci dalokat fütyörészett apró torkán keresztül, a kis lovacska azonban gúnyosan kapálódzott mák­­szemnyi patáival, mintha mondaná: — Mit is érnétek ti én nélkülem, ha én nem nyargalnék veletek a csatába! — De Iván Tyerentyevics volt a pa­rancsnoka e hatalmi tényezőknek s egy­kettőre rendet teremtett a torzsalkodók között. Oldalára kapta a kardot, fel a vállára a puskát, megnyergelte a har­cias mént s aztán hajrá!... Kevés olyan boldog emberpár volt a világon, mint az Iván Tyerentyevics szülei. Iván Tye­rentyevics pedig nőtt, növekedett a ka­tonai tudományokban s mikor a husza­dik évébe lépett, elérkezettnek látta az időt arra, hogy a cár katonái közé men­jen. Jóvágásu legényke lett belőle s mi­kor magára vette diszes ruháját, fegy­verzetét, valamint felpattant lovára (csodálatosképpen vele együtt nőtt, nö­vekedett kard, puska, paripa, sőt még a lampasszos­ nadrág is!) nem egy ifjú leányzó fordult félre pityeregve, mert nem bírtak soká szembenézni a búcsúzó daliával. — Mi leszel négy év múlva, ha haza­jössz? — kérdezték tőle a túlságosan is fénylő szemek. 1 ' — őrmester! — biztatta őket Iván Tyerentyevics, mert hiszen mi más is lehetett volna? . .. Valahogy azonban nem méltányolták kellőképpen Iván Tyerentyevics katonai tudományát Cár­atyuska roppant hadseregében. Előfor­­dul az néha másokkal is, hogy­ látha­tatlan gátak tör­jük el a nagyszerű cél­tól, vagy legalább is megállítják a cél felé való törekvésben. Se szeri, se száma azoknak a félreismert lángeszeknek, akik üres zsebbel, üres szívvel s lefor­rázott reményekkel tántorognak széles e világon, noha maguk sem tudják, hogy min múlott a dolog. Iván Tye­rentyevics bárhogyan igyekezett is, nem tudott a „káplári rangnál“ maga­sabbat elérni, ámbár szívéből nem halt ki a remény, hogy ez a mellőzés csu­pán csak tévedés, melyért a sors egy­kor bőkezűen kárpótol­ja meg... De akármilyen élénk volt is a képzelete, a valóság egyre fakult körülötte. Hogy történt, hogy nem, egyszer csak arra a tapasztalatra jutott, hogy szegény, árva ember lett, akinek a feleségén kívül senkije és semmije nincs ezen a kerek világon. Szülei elhaláloztak s ezzel egy­­időben a vagyonkának is egyszeriben vége lett... Busan, lehorgasztott fejjel baktatott hazafelé a katonaságtól Iván Tyerentyevics és minden lakó volt­­­rülötte. Rozsdás kardja úgy fityegt­t az oldalán, mintha minden pillanatban el akarna tőle menekülni, puskája szinte gyászolt a vállán és úgy gubbasz­tott ott, mint egy álmos bagoly, lovába meg éppen csak hálni járt már a lélek, olyan siralmasan bandukolt. Az álom messzire futott tőle, de még mindig ott táncolt képzeletében, mint távoli lidérc­­fény az a széles vállpánt,­­mely az őr-

Next