Magyarság, 1936. február (17. évfolyam, 26-49. szám)

1936-02-01 / 26. szám

2 — De okos ember ez a Bethlen István; mit gondolsz, az ő miniszterelnöksége alatt is lehettél volna főtitkár? A rossz nyelvek szerint Marton Béla adós maradt a válasszal. A nap eseménye után csendesen folyt to­vább az illés. A hitbizományi javaslat vitá­jában még Némethy Vilmos és Bajniss Fe­renc képviselők vettek részt. Sztranyavszky Sándor elnök dél­után négy óra öt perckor nyitja meg a Ház pénteki ülését. Bemutatja Csongrád megye közönségének feliratát az elemi csapások folytán nagyszámban ínségbe jutott lakossá­gának megfelelő segítsében és ellátásban való részesítése ügyében. A feliratot kiadják a kérvényi bizottságnak. S­z­i­n­y­e­i Merse Jenő beterjeszti a könyvtári és múzeumi bizottság két jelenté­sét az anyag­ gyarapodásról. A minisztereink reformprogramja legfontosabb pontját időszerűtlennek jelentette ki Bethlen István gróf a hitbizományi ja­vaslat első szónoka. A miniszterelnök egy éve azzal oszlatta fel az országgyűlést, hogy nem támaszkodhatik százszázalékos bizton­sággal a saját pártjára; a háta mögött olya­nok ülnek, akik el akarják gáncsolni az ő nagy reformelgondolásait. Akkor a leghatá­rozottabban szembeszállottam ezzel a beállí­tással. Azóta a miniszterelnök a maga reformprogramjából talán a­ legfontosabb pontot, a titkos választójogot, időszerűtlen­nek jelentette ki és­ reformelgondolásainak gyújtópontjába a földbirtokreformot s az az­zal összefüggő egyéb reformokat állította. Ma előttünk fekszik a birtokpolitikai refor­mok trilógiájának első felvonása. Egy egé­szen szerény, szürke alkotás ez, nem gyöke­resen forradalmi igényű és elég híven követi azokat az utasításokat, amelyeket annak ide­jén én adtam ki az igazságügyminisztérium kodifikáló osztályának, hogy megszerkesszék a hitbizományi reformot. Ennek folytán ez a reformalkotás a lassú evolúció álláspont­ján maradt, éppen ezért nem lehet fénylő csillag a magyar politika egén, amely a túl­oldalon ülő fiatal reformnemzedék keleti böl­cseinek útmutatásul szolgálhatna arra, hogy megszületett az a megváltó reform, amelyre a miniszterelnök oly sokszor hivatkozott. Nem a miniszterekül!, hanem a kormányzó... Bethlen István gróf. A miniszterelnöki Farkasfalvi Farkas Géza: Vakulj egyik beszédéből azt vettem ki, hogy nem a magyar­ a reform tartalma, hanem az a tény a fon­tos, hogy napirendre került ez a nagy kér­dés. Ez éppen ebben az esetben nem iga­zi pedig azért, mert a kérdést nem a mi­niszterelnök hozta napirendre, hanem egy kormányzói nyilatkozat, amely a múlt or­szággyűlés megnyitásakor hangzott el és amely a hitbizományi reformot már akkor bejelentette. Hogy azután ez halasztást szen­vedett, annak oka kizárólagosan a gazdasági és pénzügyi krízis volt. Azóta javultak a vi­szonyok, ma sem tudjuk azonban, hogy mi­lyen mennyiségű föld mozdul meg a hit­­bizományi reform folytán és m­ost sem le­hetünk biztosak abban, hogy a rendelkezésre álló pénzösszegek elegendők lesznek-e vagy sem. Tisztelettel adózom a miniszterelnök bátorságának, hogy ezt a javaslatot mégis előveszi. Igaz, hogy ez a tiszteletem és bá­mulatom egy kissé megtorpant a 19-ik para­grafus olvasásakor. Nem nagy csodálattal adózom egy olyan reformmunkának, amely egy nagy reform látszatát kelti, de ugyan­akkor és ugyanabban a javaslatban gondos­kodik róla, hogy a javaslat következményei és célja egy későbbi generációra váljék csak aktuálissá. A közvélemény megítélésére bí­zom, melyik eljárás őszintébb, az-e, amely nem nyúl egy reformhoz addig, amíg annak összes előfeltételei nincsenek megadva, nem nyúl hozzá, ha nem biztos a végrehajtás te­kintetében, — vagy az-e, amely egy nagy reform látszatát kelti, de ugyanakkor gon­doskodik arról, hogy annak aktualitása egy későbbi generációra tolassák át. Úgy van! Úgy van! — balfelött. Bethlen István gróf: Ha mégis kész vagyok megszavazni ezt a javaslatot, ennek valóban nem oka a politikai bizalom (moz­gás), amelyet az imént említett metódus sem volt képes bennem öregbíteni. De bizonyí­tékát kívánom szolgáltatni ma leadandó sza­vazatommal, hogy sohasem állott meg az a tétel, amelyet a miniszterelnök felállított, hogy az ő nagy reformjait a háta mögött ülő pártnak azok a tagjai, akikhez magamat is bátor vagyok sorozni (Felkiáltások bal­­felől: A csáklyások!), elgáncsolni készültek. Itt kell cincsin­nunk a birtokpolitikai kérdése­ket a pártpolitikai ellentétek atmoszférájá­ból. (Taps a baloldalon.) Évek óta foglalko­zom birtokpolitikai kérdésekkel. Lándzsát törtem Erdélyben a telepítés mellett magyar érdekből azért, hogy a sűrűn eladásra kerülő magyar birtokok magyar kézen tartassanak meg. (Úgy van! — a Ház minden oldalán.) Matolcsy Mátyás felolvasott levele az ő jóhi­szeműségére és meggyőződéses­ voltára vall, de abban egy szemernyi igazság sincs. (Úgy van! Úgy van! — jobbfelöl.) Erdélyben a nagybirtok a művelhető földnek nem na­gyobb részét foglalta el, mint 8—9 százalé­kát. Nem az idézte elő Erdély elvesztését, hogy ezt a nyolcszáza­lékos magyar pártokot nem osztottuk fel akkor a román parasztok között, hanem az, hogy ezt is hagytuk elpor­­lani a román parasztság és nem a magyarok javára. (Úgy van! Tips a Ház minden olda­ Susognak a levelek Irta: Nagykárolyi Etelka Kint ülök a kertben és nézem a fe­jem fölött suhanó felhőket. Régi dol­gok jutnak eszembe és — nem tehetek róla — elszomorodom. Sokszor ültem így tépelődőn egy kertben, messze in­nen, hatalmas fák alatt, sugárzó szem­mel, diadalmas, boldog szívvel. Ó, ha volnának igazi szavak a bol­dogságra! Ha nem csépelték volna el­­ millió­szor üres fecsegésekben a legszeb­bet! Ha meg lehetne mondani egyszer igazán, hogy milyen is a boldog szere­lem! Talán nincs is igazi hangja. Néma, szótalan, mert ha már beszélünk róla, mintha megrövidítenénk vele a szívün­ket. Hol van már az az idő? Most itt vagyok, szelíden és könnyű szívvel járok a kert kis, kavicsos utain és a virágokat figyelem- Azt mondom, hogy: könnyű szívvel. No igen. Ami volt benne, az már nincs. De azért így is jó. Ebben a kertben az almafát szeretem a legjobban. Dús, csokrosan rózsaszínű virágtengerben fürdött tavasszal és most érleli majd a gyümölcsöt. Ha egyedül vagyok, átölelem és csodálom. Különös dolog, de én értem, amit ez a fa beszél hozzám a levelein keresztül. Szinte úgy érzem, élő, lelkes lény ez a fa és érti a szívemet egészen. Álltam már előtte elfehérült arccal, lüktető halántékkal és megvigasztalt. Tiszta és őszinte a suso­­gása és néha éjjel, ha álmatlanul for­golódom, forró vágyat érzek, hogy ki­szökjem hozzá. Biztosan tudom: meg­vigasztalna. De ez furcsa dolog lenne, a szomszéd kertből, úgy lehet, meglátna valaki és ezért tovább forgolódom. De reggel első utam ide hoz. Ott a másik kertben is volt egy ilyen kiválasztott bizalmasom. Egy nyárfa. Boldog voltam akkor és nagyon sze­relmes. De azért egyre tépelődtem. Mi lesz? Éreztem, hogy nem születtem a boldogságra. Tudtam azt is, hogy vége lesz hamarosan mindennek. Aztán úgy is történt. Azt hallottam mostanában, hogy a nyárfa elpusztult kevéssel azután, hogy abból a kertből örökre eljöttem. A ker­tész sokat foglalkozott vele, de hiába. Akivel ott ültem a nyárfa alatt, nem tudom, merre él? Egy márciusi estén kezet fogtunk és utána közönyös arc­cal tovább mentem az utcán. Hét óra volt, az Üllői­ úton mentem végig és csak egyre tovább, szótlanul — ugyan kihez is beszéltem volna? — és valami zsibbadásfélát éreztem a szívem körül. Azóta sokszor hallottam, hogy valami szomorúság van az arcomon. Lehet. Mostanában, itt az almafa alatt a régi dolgokon tűnődöm. Ugyan hiábavaló dolog, ezt jól tudom, de mégis szeretek elbibelődni az életem eltűnt álmaival. Elfoszlottak, akár a felhők itt az égen. Az almafa, úgy lehet, tud mindenről. A levelei gyöngéden susognak és néha szelíd álomba ringatnak. Itt fekszem a kerti székben, sokszor egészen gondo­­lattalanul és csak az eget sievetem. Az­tán elfog a bágyadtság és lecsukom a szemem. Gondolatom nincs, de tündéri képek suhannak a lecsukott szempilla mögött. Látom magam vidáman, kaca­­gón, fénylő szemekkel és a kezem egy széles, simogató tenyérben nyugszik. A nyárfa él ezekben az álmokban, szebb, mint akkor és én ilyenkor nem gondo­lok arra, hogy ez csak álom. Az sem jut eszembe — ami akkor megmérgezte minden órámat­­—, hogy elmúlik min­den és nem fog örökké tartani. Ezekben az álmokban, amiket itt az almafa alatt szövögetek, minden örök. A szerelem, a boldogság, a fénylő sze­mek, a simogató férfikéz. Olykor meg­rezzenek, ha pillangó száll a kezemre, vagy madár énekel a fákon, de ez csak pillanatnyi. Újra lecsukom a szemem és minden tovább él. Előfordul, hogy rosszul érzem magam és­­nem tudok idejönni az almafához. Ilyenkor rosszkedvű vagyok, teszem, mintha aludnék és ha szólok is, csak a szükségeset. Az elmúlt télen sokszor napokig nem láttam. Feküdtem lázasan és fájó szív­vel. Sajnáltam az almafát. A kémény­ben búgott a szél, a szobákban izzóra sütötték a kályhákat és az ágyam kö­rül szerető arcú emberek igyekeztek szórakoztatni. De én egyre csak a szélre figyeltem. Hogyan vergődhet ott kint a vaksötétségben az én szegény alm­afám! Kopasz ágaival vergődik a szélben és harcol az életéért. Én meg itt bent a melegben. Szólni persze nem mertem. Egyszer említettem pár szóval, de mosolyogtak. Azt mondták: gyerek vagyok! Mikor fölkeltem, első utam a kert felé néző ablak volt. Havazott előtte az éjszakán és ott állt a fa csodálatos szé­pen, vakító, pompás hóruhában. Mintha köszönteni akart volna ünnepi ruhában, díszesen. Kicsordult a könnyem. Most elnézem és néha megreszketek. Ragyogó és diadalmas, megbirkózik a legerősebb széllel is, szinte kacag az erején. De én tudom, hogy nem sok ideje van. Pár hónap és újra itt áll ko­­páran, megfosztottan. Leszedjük szép gyümölcsét, szétválogatjuk és a fával ritkán szólhatok. Azért még ez messze van. Most mindennap itt ülök susogó le­­velei alatt és boldogan beszélek hozzá. Minden titkomat ismeri, szelíden felel és mindig megért. Néha belekapaszko­dom erős, magasba szökő törzsébe és feljajdulok. Megrohannak az emlékek, de nincs könnyem már és igy nehezebb a fájdalom. A fa áll nyugodtan, a leve­lek résztvevőek s mintha hallanám őket: elmúlik ... Van úgy, hogy elutazom pár napra s ilyenkor kapkodó leszek nélküle. Ide­ges vagyok, ülök szótlanul, s m­egrezze­­nek, ha szólítanak. Tudom, érthetetlen ez így. A boldog ember nevet ilyesmin, de a szomorú sóhajt mélyet. Van, aki morfinista lesz, ha bánat éri. A másik pohár után nyúl. Olyant is láttam, aki keserűvé vált, mindent le­­szólt, semmi se volt előtte szent. Volt, aki még az Istent is megtagadta. Nekem nem kell a morfium. Nem vagyok keserű és egész szívvel hiszem az Istent. De az almafát, azt hagyják meg ne­kem ... Nem baj, ha megmosolyognak érte. Mondják azt, hogy rögeszme az egész. Nevezzék túlzásnak, csúfoljanak vele. Találjanak ki éretlen vicceket és ter­jesszék mindenfelé. Mondják azt, hogy baj van az eszem körül és kár velem szóbaállni. Csak én maradhassak a susogó leve­lek alatt... 1936 február 1, szombat IJMMttilBBIMIHMgaBaBaMS lám. Még Marton Béla is tapsol.) Fiatalabb képviselőtársának ajánlja, tartózkodjék a birtokpolitikai kérdések túlfűtött hangnemben való használatától. Az országgyűlés joga és a Kormány kötelessége Bethlen István gróf. A háború után, mint miniszterelnök Nagyatádi Szabó István­nal én hajtottam végre azt a földreformot, amelyet ma olyan vígan és könnyű szerrel gáncsolnak és kritizálnak. De higgye el a túloldal, hogy ez egy nagy forradalmi hullám levezetését jelentette, amely nélkül ma a tisz­telt túloldalon levő képviselőtársaim nem ülhetnének itt ilyen nyugodtan. Merem mondani, hogy teljesen érdekmentesen szó­lok hozzá a birtokpolitikai kérdésekhez, hi­szen nincsen ebben az országban egy talp­alatnyi földem, amelyet féltenem kellene. A hitbizományi reformmal egyébként nem lehet kiszakítottan foglalkozni a többi birtokpoli­tikai kérdés nélkül, mert azt, hogy ez ará­nyosan illeszkedik-e be a kormánynak, a miniszterelnök mik egyéb tervei közé ... Benárd Ágoston: Valószínűleg. Bethlen István gróf: Kérem, a való­színűséggel nem elégedhetünk meg. Benárd Ágoston: Egyelőre be kell ér­nünk vele. Bethlen István gróf: Én nem érem be és nem is érhetem be és az országgyűlés a maga részéről megkövetelheti a kormány­tól ... Benárd Ágoston: Mi biztosak vagyunk benne követelés nélkül is. Egy hang jobbfelől: Ne zavard. Bethlen István gróf: Azt hiszem, hogy az országgyűlésnek joga van felvilágosításo­kat kérni a kormánytól és a kormánynak kötelessége, különösen, amikor ilyen életbe­vágó dolgokról van szó, a felvilágosításokat megadni. Azt vártam a kormánytól, hogy legalább nagy vonásokkal ismertesse ebből az alkalomból azokat a birtokpolitikai el­gondolásait, amelyek ezzel a kérdéssel ös­szefüggésben állnak. Kétségtelen, hogy a­ nagy liberális korszak nagy államférfiak Deák, Széchenyi, Kossuth nem helyezked­hettek más álláspontra, mint arra, hogy a hitbizományokat el kell törölni. Annak a kornak egész mentalitása arra törekedett, hogy minden korlátot megszüntessen, fé­künk azonban módunkban van ennek a kornak egy történelmi perspektíva alapján, előnyeit és hátrányait is megítélni. Mert amikor a gazdasági életet teljesen a szabad­­verseny talapzatára állította, ezzel egyúttal az egyén, a család és az egész társadalom boldogulásának alapjául a gazdasági kvali­fikációnkat tette, amelyeket egyedüli szelek­tív momentummá emelt. Ezt a nemzetet ezer éven keresztül nemcsak a gazdasági kvalifikációk tartották fenn. (Helyeslés és taps a jobboldalon), hanem azok az ideális erények, amelyek polgárainak lelkében él­tek. Egyoldalú teltát az a szemlélet, amely kizárólag a gazdasági sikert állítja oda re­­szelektív momentumnak és kiegészítő pri­n­­cipiuumokra szorul. Vitatkozni lehet, hogy­­a hitbizom­ány ilyen kiegészítő principium-e, de ilyen princípiumokra, mint korrektívu­­mokra, ha nem is éppen a hitbizományra, szükség van, ha nem akarjuk, hogy ez az ország és az egész világ a materialista világ­­felfogásba sülyedjen bele, amely a halom után oda vezetett, hogy a nagy sikerek di­nasztiákat alapítottak (Helyeslés a jobb­oldalon) és az Apponyihoz hasonló ideális telkeknek díszsírhellyel kellett megeléged­niük. Kétségtelen, hogy a liberális korszak nagy felszabadító reformjai folytán a ma­gyar gazdasági­­élet nagy fejlődésnek indult és enélkül ez a fejlődés sohasem lett volna lehetséges. Még radikális földreform sem jugtatj a földhöz a földnélkétiek legnagyobb részét Bethlen István gróf. A középbirtok fokozatos megsemmisülése —­ mondjuk ki egész nyíltan és őszintén, nagy veszteséget jelent mindaddig, amíg nincsenek ebben az országban vagyonilag független, más ke­resztény intelligens rétegek olyan helyzet­ben, hogy azokat a vezetésben, az ország politikájának szolgálatában helyettesíteni képesek volnának. A korlátlan felszabadítás természetes következménye volt a kisbirtok elaprózódása is, amely fokozatosan egész­ségtelen törpebirtokok jelentkezésére veze­tett és végeredményben fő oka volt a föld­nélküli proletariátus megszületésének is. Ezek történelmi tények, amelyeket leta­gadni nem lehet. Ha a liberális korszak a mag elveit bizonyos korrektívumokkal al­kalmazta volna, így például megállapította volna a paraszttelkek felosztási minimumát és a középbirtok megkötöttségének valaminő formáját, az elvek csorbát szenvedtek volna, de az országnak haszna lett volna belőle s pótolhatatlan és ma már jóvá nem tehető veszteségek és bajok nem álltak volna elő. A magyar intelligencia túlnyomó többsége hiszi és vallja, hogy mechanikus földosztás­sal ezt a kérdést el lehet intézni, azonban egy mechanikus földosztással nem szüntet­hetjük meg azokat az okokat, amelyek a bajt előidézték. A legradikálisabb földreform mellett is a ma földnélküli mezőgazdágs földmunkástömegeknek a legnagyobb részét nem lehet kielégíteni. Kétségtelen az is, hogy egy ilyen reform rendjén a még meg­maradó közép- és nagybirtokok teljesen el­pusztulnak a következő évtizedben és foly­tatódnék a kisbirtokok öröklési rendünkből folyó felaprózódása is. 4.650.000 hold föld kellene ahhoz, hogy a 770.000 főnyi mező­­gazdasági birtoktalan munkásságot elláthas­suk. Nézzük mi áll rendelkezésre ennek az igénynek a kielégítésére. A Károlyi-féle 500 holdas maximális birtokhatárt veszi alapul. Felkiáltások: Melyik Károlyiról van szó?

Next