Magyarság, 1936. február (17. évfolyam, 26-49. szám)
1936-02-01 / 26. szám
2 — De okos ember ez a Bethlen István; mit gondolsz, az ő miniszterelnöksége alatt is lehettél volna főtitkár? A rossz nyelvek szerint Marton Béla adós maradt a válasszal. A nap eseménye után csendesen folyt tovább az illés. A hitbizományi javaslat vitájában még Némethy Vilmos és Bajniss Ferenc képviselők vettek részt. Sztranyavszky Sándor elnök délután négy óra öt perckor nyitja meg a Ház pénteki ülését. Bemutatja Csongrád megye közönségének feliratát az elemi csapások folytán nagyszámban ínségbe jutott lakosságának megfelelő segítsében és ellátásban való részesítése ügyében. A feliratot kiadják a kérvényi bizottságnak. Szinyei Merse Jenő beterjeszti a könyvtári és múzeumi bizottság két jelentését az anyag gyarapodásról. A minisztereink reformprogramja legfontosabb pontját időszerűtlennek jelentette ki Bethlen István gróf a hitbizományi javaslat első szónoka. A miniszterelnök egy éve azzal oszlatta fel az országgyűlést, hogy nem támaszkodhatik százszázalékos biztonsággal a saját pártjára; a háta mögött olyanok ülnek, akik el akarják gáncsolni az ő nagy reformelgondolásait. Akkor a leghatározottabban szembeszállottam ezzel a beállítással. Azóta a miniszterelnök a maga reformprogramjából talán a legfontosabb pontot, a titkos választójogot, időszerűtlennek jelentette ki és reformelgondolásainak gyújtópontjába a földbirtokreformot s az azzal összefüggő egyéb reformokat állította. Ma előttünk fekszik a birtokpolitikai reformok trilógiájának első felvonása. Egy egészen szerény, szürke alkotás ez, nem gyökeresen forradalmi igényű és elég híven követi azokat az utasításokat, amelyeket annak idején én adtam ki az igazságügyminisztérium kodifikáló osztályának, hogy megszerkesszék a hitbizományi reformot. Ennek folytán ez a reformalkotás a lassú evolúció álláspontján maradt, éppen ezért nem lehet fénylő csillag a magyar politika egén, amely a túloldalon ülő fiatal reformnemzedék keleti bölcseinek útmutatásul szolgálhatna arra, hogy megszületett az a megváltó reform, amelyre a miniszterelnök oly sokszor hivatkozott. Nem a miniszterekül!, hanem a kormányzó... Bethlen István gróf. A miniszterelnöki Farkasfalvi Farkas Géza: Vakulj egyik beszédéből azt vettem ki, hogy nem a magyar a reform tartalma, hanem az a tény a fontos, hogy napirendre került ez a nagy kérdés. Ez éppen ebben az esetben nem igazi pedig azért, mert a kérdést nem a miniszterelnök hozta napirendre, hanem egy kormányzói nyilatkozat, amely a múlt országgyűlés megnyitásakor hangzott el és amely a hitbizományi reformot már akkor bejelentette. Hogy azután ez halasztást szenvedett, annak oka kizárólagosan a gazdasági és pénzügyi krízis volt. Azóta javultak a viszonyok, ma sem tudjuk azonban, hogy milyen mennyiségű föld mozdul meg a hitbizományi reform folytán és most sem lehetünk biztosak abban, hogy a rendelkezésre álló pénzösszegek elegendők lesznek-e vagy sem. Tisztelettel adózom a miniszterelnök bátorságának, hogy ezt a javaslatot mégis előveszi. Igaz, hogy ez a tiszteletem és bámulatom egy kissé megtorpant a 19-ik paragrafus olvasásakor. Nem nagy csodálattal adózom egy olyan reformmunkának, amely egy nagy reform látszatát kelti, de ugyanakkor és ugyanabban a javaslatban gondoskodik róla, hogy a javaslat következményei és célja egy későbbi generációra váljék csak aktuálissá. A közvélemény megítélésére bízom, melyik eljárás őszintébb, az-e, amely nem nyúl egy reformhoz addig, amíg annak összes előfeltételei nincsenek megadva, nem nyúl hozzá, ha nem biztos a végrehajtás tekintetében, — vagy az-e, amely egy nagy reform látszatát kelti, de ugyanakkor gondoskodik arról, hogy annak aktualitása egy későbbi generációra tolassák át. Úgy van! Úgy van! — balfelött. Bethlen István gróf: Ha mégis kész vagyok megszavazni ezt a javaslatot, ennek valóban nem oka a politikai bizalom (mozgás), amelyet az imént említett metódus sem volt képes bennem öregbíteni. De bizonyítékát kívánom szolgáltatni ma leadandó szavazatommal, hogy sohasem állott meg az a tétel, amelyet a miniszterelnök felállított, hogy az ő nagy reformjait a háta mögött ülő pártnak azok a tagjai, akikhez magamat is bátor vagyok sorozni (Felkiáltások balfelől: A csáklyások!), elgáncsolni készültek. Itt kell cincsinnunk a birtokpolitikai kérdéseket a pártpolitikai ellentétek atmoszférájából. (Taps a baloldalon.) Évek óta foglalkozom birtokpolitikai kérdésekkel. Lándzsát törtem Erdélyben a telepítés mellett magyar érdekből azért, hogy a sűrűn eladásra kerülő magyar birtokok magyar kézen tartassanak meg. (Úgy van! — a Ház minden oldalán.) Matolcsy Mátyás felolvasott levele az ő jóhiszeműségére és meggyőződéses voltára vall, de abban egy szemernyi igazság sincs. (Úgy van! Úgy van! — jobbfelöl.) Erdélyben a nagybirtok a művelhető földnek nem nagyobb részét foglalta el, mint 8—9 százalékát. Nem az idézte elő Erdély elvesztését, hogy ezt a nyolcszázalékos magyar pártokot nem osztottuk fel akkor a román parasztok között, hanem az, hogy ezt is hagytuk elporlani a román parasztság és nem a magyarok javára. (Úgy van! Tips a Ház minden olda Susognak a levelek Irta: Nagykárolyi Etelka Kint ülök a kertben és nézem a fejem fölött suhanó felhőket. Régi dolgok jutnak eszembe és — nem tehetek róla — elszomorodom. Sokszor ültem így tépelődőn egy kertben, messze innen, hatalmas fák alatt, sugárzó szemmel, diadalmas, boldog szívvel. Ó, ha volnának igazi szavak a boldogságra! Ha nem csépelték volna el milliószor üres fecsegésekben a legszebbet! Ha meg lehetne mondani egyszer igazán, hogy milyen is a boldog szerelem! Talán nincs is igazi hangja. Néma, szótalan, mert ha már beszélünk róla, mintha megrövidítenénk vele a szívünket. Hol van már az az idő? Most itt vagyok, szelíden és könnyű szívvel járok a kert kis, kavicsos utain és a virágokat figyelem- Azt mondom, hogy: könnyű szívvel. No igen. Ami volt benne, az már nincs. De azért így is jó. Ebben a kertben az almafát szeretem a legjobban. Dús, csokrosan rózsaszínű virágtengerben fürdött tavasszal és most érleli majd a gyümölcsöt. Ha egyedül vagyok, átölelem és csodálom. Különös dolog, de én értem, amit ez a fa beszél hozzám a levelein keresztül. Szinte úgy érzem, élő, lelkes lény ez a fa és érti a szívemet egészen. Álltam már előtte elfehérült arccal, lüktető halántékkal és megvigasztalt. Tiszta és őszinte a susogása és néha éjjel, ha álmatlanul forgolódom, forró vágyat érzek, hogy kiszökjem hozzá. Biztosan tudom: megvigasztalna. De ez furcsa dolog lenne, a szomszéd kertből, úgy lehet, meglátna valaki és ezért tovább forgolódom. De reggel első utam ide hoz. Ott a másik kertben is volt egy ilyen kiválasztott bizalmasom. Egy nyárfa. Boldog voltam akkor és nagyon szerelmes. De azért egyre tépelődtem. Mi lesz? Éreztem, hogy nem születtem a boldogságra. Tudtam azt is, hogy vége lesz hamarosan mindennek. Aztán úgy is történt. Azt hallottam mostanában, hogy a nyárfa elpusztult kevéssel azután, hogy abból a kertből örökre eljöttem. A kertész sokat foglalkozott vele, de hiába. Akivel ott ültem a nyárfa alatt, nem tudom, merre él? Egy márciusi estén kezet fogtunk és utána közönyös arccal tovább mentem az utcán. Hét óra volt, az Üllői úton mentem végig és csak egyre tovább, szótlanul — ugyan kihez is beszéltem volna? — és valami zsibbadásfélát éreztem a szívem körül. Azóta sokszor hallottam, hogy valami szomorúság van az arcomon. Lehet. Mostanában, itt az almafa alatt a régi dolgokon tűnődöm. Ugyan hiábavaló dolog, ezt jól tudom, de mégis szeretek elbibelődni az életem eltűnt álmaival. Elfoszlottak, akár a felhők itt az égen. Az almafa, úgy lehet, tud mindenről. A levelei gyöngéden susognak és néha szelíd álomba ringatnak. Itt fekszem a kerti székben, sokszor egészen gondolattalanul és csak az eget sievetem. Aztán elfog a bágyadtság és lecsukom a szemem. Gondolatom nincs, de tündéri képek suhannak a lecsukott szempilla mögött. Látom magam vidáman, kacagón, fénylő szemekkel és a kezem egy széles, simogató tenyérben nyugszik. A nyárfa él ezekben az álmokban, szebb, mint akkor és én ilyenkor nem gondolok arra, hogy ez csak álom. Az sem jut eszembe — ami akkor megmérgezte minden órámat—, hogy elmúlik minden és nem fog örökké tartani. Ezekben az álmokban, amiket itt az almafa alatt szövögetek, minden örök. A szerelem, a boldogság, a fénylő szemek, a simogató férfikéz. Olykor megrezzenek, ha pillangó száll a kezemre, vagy madár énekel a fákon, de ez csak pillanatnyi. Újra lecsukom a szemem és minden tovább él. Előfordul, hogy rosszul érzem magam ésnem tudok idejönni az almafához. Ilyenkor rosszkedvű vagyok, teszem, mintha aludnék és ha szólok is, csak a szükségeset. Az elmúlt télen sokszor napokig nem láttam. Feküdtem lázasan és fájó szívvel. Sajnáltam az almafát. A kéményben búgott a szél, a szobákban izzóra sütötték a kályhákat és az ágyam körül szerető arcú emberek igyekeztek szórakoztatni. De én egyre csak a szélre figyeltem. Hogyan vergődhet ott kint a vaksötétségben az én szegény almafám! Kopasz ágaival vergődik a szélben és harcol az életéért. Én meg itt bent a melegben. Szólni persze nem mertem. Egyszer említettem pár szóval, de mosolyogtak. Azt mondták: gyerek vagyok! Mikor fölkeltem, első utam a kert felé néző ablak volt. Havazott előtte az éjszakán és ott állt a fa csodálatos szépen, vakító, pompás hóruhában. Mintha köszönteni akart volna ünnepi ruhában, díszesen. Kicsordult a könnyem. Most elnézem és néha megreszketek. Ragyogó és diadalmas, megbirkózik a legerősebb széllel is, szinte kacag az erején. De én tudom, hogy nem sok ideje van. Pár hónap és újra itt áll kopáran, megfosztottan. Leszedjük szép gyümölcsét, szétválogatjuk és a fával ritkán szólhatok. Azért még ez messze van. Most mindennap itt ülök susogó levelei alatt és boldogan beszélek hozzá. Minden titkomat ismeri, szelíden felel és mindig megért. Néha belekapaszkodom erős, magasba szökő törzsébe és feljajdulok. Megrohannak az emlékek, de nincs könnyem már és igy nehezebb a fájdalom. A fa áll nyugodtan, a levelek résztvevőek s mintha hallanám őket: elmúlik ... Van úgy, hogy elutazom pár napra s ilyenkor kapkodó leszek nélküle. Ideges vagyok, ülök szótlanul, s megrezzenek, ha szólítanak. Tudom, érthetetlen ez így. A boldog ember nevet ilyesmin, de a szomorú sóhajt mélyet. Van, aki morfinista lesz, ha bánat éri. A másik pohár után nyúl. Olyant is láttam, aki keserűvé vált, mindent leszólt, semmi se volt előtte szent. Volt, aki még az Istent is megtagadta. Nekem nem kell a morfium. Nem vagyok keserű és egész szívvel hiszem az Istent. De az almafát, azt hagyják meg nekem ... Nem baj, ha megmosolyognak érte. Mondják azt, hogy rögeszme az egész. Nevezzék túlzásnak, csúfoljanak vele. Találjanak ki éretlen vicceket és terjesszék mindenfelé. Mondják azt, hogy baj van az eszem körül és kár velem szóbaállni. Csak én maradhassak a susogó levelek alatt... 1936 február 1, szombat IJMMttilBBIMIHMgaBaBaMS lám. Még Marton Béla is tapsol.) Fiatalabb képviselőtársának ajánlja, tartózkodjék a birtokpolitikai kérdések túlfűtött hangnemben való használatától. Az országgyűlés joga és a Kormány kötelessége Bethlen István gróf. A háború után, mint miniszterelnök Nagyatádi Szabó Istvánnal én hajtottam végre azt a földreformot, amelyet ma olyan vígan és könnyű szerrel gáncsolnak és kritizálnak. De higgye el a túloldal, hogy ez egy nagy forradalmi hullám levezetését jelentette, amely nélkül ma a tisztelt túloldalon levő képviselőtársaim nem ülhetnének itt ilyen nyugodtan. Merem mondani, hogy teljesen érdekmentesen szólok hozzá a birtokpolitikai kérdésekhez, hiszen nincsen ebben az országban egy talpalatnyi földem, amelyet féltenem kellene. A hitbizományi reformmal egyébként nem lehet kiszakítottan foglalkozni a többi birtokpolitikai kérdés nélkül, mert azt, hogy ez arányosan illeszkedik-e be a kormánynak, a miniszterelnök mik egyéb tervei közé ... Benárd Ágoston: Valószínűleg. Bethlen István gróf: Kérem, a valószínűséggel nem elégedhetünk meg. Benárd Ágoston: Egyelőre be kell érnünk vele. Bethlen István gróf: Én nem érem be és nem is érhetem be és az országgyűlés a maga részéről megkövetelheti a kormánytól ... Benárd Ágoston: Mi biztosak vagyunk benne követelés nélkül is. Egy hang jobbfelől: Ne zavard. Bethlen István gróf: Azt hiszem, hogy az országgyűlésnek joga van felvilágosításokat kérni a kormánytól és a kormánynak kötelessége, különösen, amikor ilyen életbevágó dolgokról van szó, a felvilágosításokat megadni. Azt vártam a kormánytól, hogy legalább nagy vonásokkal ismertesse ebből az alkalomból azokat a birtokpolitikai elgondolásait, amelyek ezzel a kérdéssel összefüggésben állnak. Kétségtelen, hogy a nagy liberális korszak nagy államférfiak Deák, Széchenyi, Kossuth nem helyezkedhettek más álláspontra, mint arra, hogy a hitbizományokat el kell törölni. Annak a kornak egész mentalitása arra törekedett, hogy minden korlátot megszüntessen, fékünk azonban módunkban van ennek a kornak egy történelmi perspektíva alapján, előnyeit és hátrányait is megítélni. Mert amikor a gazdasági életet teljesen a szabadverseny talapzatára állította, ezzel egyúttal az egyén, a család és az egész társadalom boldogulásának alapjául a gazdasági kvalifikációnkat tette, amelyeket egyedüli szelektív momentummá emelt. Ezt a nemzetet ezer éven keresztül nemcsak a gazdasági kvalifikációk tartották fenn. (Helyeslés és taps a jobboldalon), hanem azok az ideális erények, amelyek polgárainak lelkében éltek. Egyoldalú teltát az a szemlélet, amely kizárólag a gazdasági sikert állítja oda reszelektív momentumnak és kiegészítő principiuumokra szorul. Vitatkozni lehet, hogya hitbizomány ilyen kiegészítő principium-e, de ilyen princípiumokra, mint korrektívumokra, ha nem is éppen a hitbizományra, szükség van, ha nem akarjuk, hogy ez az ország és az egész világ a materialista világfelfogásba sülyedjen bele, amely a halom után oda vezetett, hogy a nagy sikerek dinasztiákat alapítottak (Helyeslés a jobboldalon) és az Apponyihoz hasonló ideális telkeknek díszsírhellyel kellett megelégedniük. Kétségtelen, hogy a liberális korszak nagy felszabadító reformjai folytán a magyar gazdaságiélet nagy fejlődésnek indult és enélkül ez a fejlődés sohasem lett volna lehetséges. Még radikális földreform sem jugtatj a földhöz a földnélkétiek legnagyobb részét Bethlen István gróf. A középbirtok fokozatos megsemmisülése — mondjuk ki egész nyíltan és őszintén, nagy veszteséget jelent mindaddig, amíg nincsenek ebben az országban vagyonilag független, más keresztény intelligens rétegek olyan helyzetben, hogy azokat a vezetésben, az ország politikájának szolgálatában helyettesíteni képesek volnának. A korlátlan felszabadítás természetes következménye volt a kisbirtok elaprózódása is, amely fokozatosan egészségtelen törpebirtokok jelentkezésére vezetett és végeredményben fő oka volt a földnélküli proletariátus megszületésének is. Ezek történelmi tények, amelyeket letagadni nem lehet. Ha a liberális korszak a mag elveit bizonyos korrektívumokkal alkalmazta volna, így például megállapította volna a paraszttelkek felosztási minimumát és a középbirtok megkötöttségének valaminő formáját, az elvek csorbát szenvedtek volna, de az országnak haszna lett volna belőle s pótolhatatlan és ma már jóvá nem tehető veszteségek és bajok nem álltak volna elő. A magyar intelligencia túlnyomó többsége hiszi és vallja, hogy mechanikus földosztással ezt a kérdést el lehet intézni, azonban egy mechanikus földosztással nem szüntethetjük meg azokat az okokat, amelyek a bajt előidézték. A legradikálisabb földreform mellett is a ma földnélküli mezőgazdágs földmunkástömegeknek a legnagyobb részét nem lehet kielégíteni. Kétségtelen az is, hogy egy ilyen reform rendjén a még megmaradó közép- és nagybirtokok teljesen elpusztulnak a következő évtizedben és folytatódnék a kisbirtokok öröklési rendünkből folyó felaprózódása is. 4.650.000 hold föld kellene ahhoz, hogy a 770.000 főnyi mezőgazdasági birtoktalan munkásságot elláthassuk. Nézzük mi áll rendelkezésre ennek az igénynek a kielégítésére. A Károlyi-féle 500 holdas maximális birtokhatárt veszi alapul. Felkiáltások: Melyik Károlyiról van szó?