Magyarság, 1937. november (18. évfolyam, 249-272. szám)

1937-11-03 / 249. szám

Ara képes melléklettel együtt 10 fillér ELŐFIZETÉSI ÁRAK: FÉLÉVRE 24 PENGŐ, NEGYEDÉVRE 12 PENGŐ, EGY HÓRA 4 PENGŐ. EGYES SZÁM ÁRA HÉT­KÖZ­­NAP 10 FiLL, VASÁRNAP 20 Filél, AUSZTRIÁBAN HÉTKÖZNAP 30 GARAS, VASÁRNAP 40 GARAS MEGJELENIK HÉTFŐ KIVÉTELÉVEL MINDEN NAP POSTATAKARÉKPÉNZTÁRI CSEKKSZÁMLA: 28!)!I0 LEVELEIM: BUDAPEST 2. POSTAFIÓK: 55. SZÁM FŐSZERKESZTŐ: EPETHŐ SÁNDO FŐMUNKATÁRS: AJTAY JÓZSE SZERKESZTŐSIG ÉS KIADÓHIVATAL: II., HUNYADI JÁNOS UT 2. TELEFON: *15 60 1# (25 MELLEKÁLLOMASSAL). ÉJJELI SZERKESZTŐ­­SEG VI., ARADI­ UTCA 8. TELEFON: I­ 54-61,11-54 62. HIRDETÉSI OSZTÁLY IV. VÁCI UTCA 34. TELEFONI •18­88 66. MENETJEGY IRODA, UTAZÁSI ÉS KÖNYV. OSZTÁLY IV. ESKÜ-UT 6. TELEFON: 1812-10 BUDAPEST, 1937 NOVEMBER 3. SZERDA XVIII. ÉVFOLYAM, 249 (4978) SZÁM­­ . Egy szerkesztőváltozás (p. s.) Vészi József elhagyta a Pester Lloyd főszerkesztői székét. Nyugalomba ment s önként tett pontot egy érdekes, hullámzó, ellentmondásokban és követ­kezetlenségekben gazdag, de mindenkép­pen magas színvonalú és a belső értékek fényétől csillogó publicisztikai pályára. Nyolcvanéves korában távozott el a köz­életi porondról, ahol több mint félszáz esztendőn át vitézkedett az első vonal­ban a maga eszméjéért és céljaiért, ame­lyek karrierjének leghosszabb évében megegyeztek a kiegyezési és a liberális Magyarország céljaival és eszméjével. Egy félszázados korszak utolsó mohi­kánja vonult el, átadva helyét a háború utáni generáció egyik legtehetségesebb és legműveltebb politikai írójának, kire az a feladat hárul, hogy a Pester Lloyd tradícióiból átmentse azt, ami korszerű, ami életrevaló, ami maradandó, ami e nagymultú német nyelvű magyar világlap alapításának és fenntartásának gondo­lata volt egykor s amelyet annyira más körülmények és szükségletek képére és hasonlatosságára kell átreformálni, ha meg akarják óvni a külföldi közvélemény felé világító szellemi fárosznak fényét, jelentőségét, magyarságát s napjaink problémáira utaló s ezeket híven és tár­gyilagosan képviselő szemléletének euró­paiságát. Vészi Józsefnek nincs oka rá, hogy ke­serűséggel és csalódottan gondoljon visz­­sza az Íróasztalánál eltöltött munkájára s bánattal vonuljon el jól megérdemelt vdiumába. Ha politikai pályája egyenet­len volt is s ha nélkülözte is az elvi és vi­lágnézeti egység és állhatatosság vastar­talmát, azért nemcsak a liberális, de a keresztény Magyarország is megadta te­hetsége részére a kibontakozás s az érvé­nyesülés lehetőségeit és napsütéses térsé­geit. Volt képviselő, volt sajtófőnök, is­mételten is főszerkesztő, ma felsőházi tag. Volt egy nagy, népszerű és valami­kor mindent jelentő irányzat harcos szel­leme, volt barátja és ellenfele két ember­öltő nagyjainak, híven szolgálva amazo­kat, tüzesen hadakozva emezek ellen. Fiatalabb éveiben, amikor lobogó tempe­ramentumának szertelenségeit nem fé­kezte meg a kor, a tapasztalat és a böl­csesség, e’észi harci kedve alaposan kiél­­delhette magát a tiszakálmáni ószabad­­elvűség langyos atmoszférájából a szá­zadvégi liberalizmus kép- és tradiciórom­­boló hevének lelki izzásaiig. Szolgálta Széll Kálmánt, Szilágyi Dezsőt, Fejér­­váry Géza bárót és Tisza Istvánt. Egyéni­ségében és publicisztikájában egy külö­nös fejlődési erőnek szinte szételemezhe­­tetlen ellentétei és zavarai találkoztak a hazai zsidó értelmiség nemzedékváltásá­nak időszakában, Fáik Miksa és Jászi Oszkár generációja között. Az előbbinek hagyománytisztelete, a vezető magyar politikai rétegekkel való bensőséges szel­lemi és erkölcsi kapcsolatának folytonos­sága, a m­últ század magyar életformáiba való áthasonulása teljes mértékben élt, lüktetett és hatott Vészi írásaiban, s talán csak “egy árnyalattal volt erősebb benne a zsidó szellemiség öntudata, mint az előbbi nemzedéknél, amit azonban ő egy pillanatig sem érzett összeegyeztethetetlen­nek azoknak a vezető férfiaknak, illetve eszméknek szolgálatával, akiket barátai­nak mondhatott. Talán életének csak egy periódusán érezhette annak az új zsidó értelmiség­nek kísértését és szellemi fermentációját, amely utóbb Jászi és Kunfi vezetése alatt nyíltan is pártot ütött a magyarság tör­ténelmi gondolata ellen. Amikor a dara­bont-korszak sajtófőnöke volt s amikor bizonyos translattániai okkult erők se­gítségével meg akarták dönteni egy in­parlamentáris rendszer által a „szociális elnyomás“ magyar alkotmányát, Vészi mint szellemi feje ennek a kísérletnek, olyan radikalizmus felé akarta a magyar fejlődés vonalát erőszakolni, amelynek végpontján a ferencferdinándi szellem misztikus törekvései találkoztak az Anker-közi doktor urak gyökértelen zsidó forradalmiságával és fanatizmusá­val. Ne felejtsük el, hogy a szabadkőmű­vesség abban az időben vált igazi nagy­hatalommá a magyar közéletben. Vészi hajlékony, éles ösztönisége és magyar politikai kultúrája súlyosabb megrázkód­tatások nélkül vészelte át pályájának ezt a viharzónáját. Egy-két esztendei kül­földi tanulmányútának tanulságán és eredményén visszatükröződött már a vi­lágszerte éledő nacionalista és konzerva­tív visszahatás s temperamentumának egész szilajságával s szellemének és tett­erejének a veszéllyel növekvő feszültsé­gével és elszántságával szállott viadalba Tisza István oldalán. Erkölcsi bátorságá­nak válik becsületére, hogy elhelyezke­désének ezen a frontszakaszán mindvégig kitartott s talán akkor viselte magát leg­férfiasabban, amikor a forradalomban azok a radikális és szocialista erőcsopor­tok támadtak ellene, amelyekhez látszólag egy évtizeddel azelőtt ő maga is tarto­zott. De miként Vázsonyi, ő is hiába óvta a fiatal zsidó értelmiséget a patkányláza­dásban való részvétel szörnyű következ­ményeitől. Vészi József előre érezte a keresztény társadalomban felgyülemlő reakció légnyomását, a zsidókérdés el­­lokosodásának veszélyeit, a nagy vérvádat, amelynek árnyéka el fogja sötétíteni a zsidóság napját, melynek egy része oly példátlan hálátlansággal fizetett a gazda­nép nagylelkűségéért, szabadelvűsé­­géért és türelmességéért. Mert Vé­szi — miként Vázsonyi Vilmos — jó magyarnak s egyúttal jó zsidónak érezte magát, következőleg szörnyű tra­gédiát látott abban, hogy a nálánál egy nemzedékkel fiatalabb zsidó értelmiség lázadása következtében olyan szakadék nyílt meg, amelyet nemzedékek munká­jával is nehéz lesz betemetni. Ami öregségének óráit megkeserítette, az az élmény volt, amelyben kikerülhe­tetlenül részességet kellett vállalnia min­den olyan magyarrá vált zsidónak, aki ártatlannak érezte magát az igaz vér on­­tását.! 1918-ban saját hitsorsosainak egy része hagyta cserben. 1919-től fogva pedig az a keresztény társadalom nem akart hinni többé neki, amely a forra­dalmi idők pszichózisában nem igen ért rá elmélyedni finom disztinkciókban s amelyet egy lármás demagógia vezetett az orránál fogva a zsidóságnak ama ré­szével szemben is, amely sose ingott meg nemzethűségének állhatatosságában. Az utóbbi öt-hat esztendő impressziói még csak növelték azt az aggodalmát, hogy a középen állók igazságát egyik szélsőség se hajlandó alaposan megvizsgálni, meg­fontolni és méltányolni. Férfikorának szebb szakán elért sikerei kárpótolhatták-e azért az örömtelen vénségért, amelyben megérte küzdelmeinek végső hiábavaló­ságát, olyan lelkiállapotban, amelyről Goethe azt mondotta, hogy az öreg em­berben mindig van valami Lear király­ból? Utóda Ottlik György műveit, emelke­dett, férfias szellemű közíró, aki számára a Pester Lloyd tradíciója ha iránymutató is, de nyilván a saját utján fog járni, a maga lábán, egy teljesen átalakult világ életérzésében s a magyar problémák kor­szerű szemléletében s akit a magyar kö­zönség bizalma és reménye övez nehéz és felelősségteljes pozíciójának elfoglalása alkalmából. De bizonyára megnyugvást talál utóda személyében Vészi József is, aki élete utolsó negyedszázadát azon tra­díciók és eszmék tisztes szolgálatában töltötte el, amelynek folytatása és meg­reformálása ma Ottlikra vár. A távozó­nak kívánjunk bölcs, derűs és hosszú éveket, az eljövendőnek friss erőt, lelke­sedést, sikert, egészséget és tevékeny energiát. Eden angol külügyminiszter drámai erejű nyilatkozata az európai helyzetről »Senki sem gátolhatja Rómát abban, hogy a békeszerződések tarthatatlanná vált rendelkezéseinek revízióját követelje« — Vansittart angol külügyi államtitkár hír szerint Budapestre jön —■ A bolgár király Londonban a fegyverkezési egyenjogúság meg­valósításáról tárgyal — Szerdán ül össze Brüsszelben a kilenc* hatalmi értekezlet — A Tatarescu-kormány mégis lemond Megegyezés készül Londonban a spanyol kérdésben VANSITTART az angol külügyminisz­térium állandó államtitkára — mint a 8 Órai Újság jelenti — november 12-én Budapestre érkezik. A lap megjegyzi, hogy a külügyminisztériumban lényeges fordulat­nak tekintették, hogy nemrégiben a háború óta először Vansittart megjelent a londoni követség egyik estélyén. Budapesti látogatásá­hoz, jóllehet „szigorúan magánügyben“ érke­zik háromtagú kíséretével, messzemenő kom­binációkat fűznek. A lap rámutat, hogy Vansittart látogatásának különös súlyt ad, hogy előzőleg két másik angol államférfi járt Budapesten, Sassoon közmunkaügyi minisz­ter, Éden egyik legbizalmasabb barátja és Leith-Ross az angol kormány pénzügyi tanácsadója, aki bécsi tanácskozása után Budapesten Darányi miniszterelnökkel, Kánya külügyminiszterrel és Fabinyi pénzügyminisz­terrel folytatott beható megbeszélést. Leith- Rross kijelentette, hogy Anglia szívesen nyújt segítséget ahhoz, hogy Magyarország és Ausztria erőteljesebben bekapcsolódjék a világgazdaságba. EDEN angol külügyminiszter az alsóház­ban nagy beszédet mondott. Azzal kapcsolat­ban, hogy Olaszország támogatja a német gyarmati követelést, kijelentette: „nem en­gedhetjük meg, hogy valamely kormány a közös áldozathoz való hozzájárulásra szólít­son fel minket, amikor semmi sem mutatja, hogy az illető kormány maga is hajlandó résztvenni a hozzájárulásban.“ Rámutatott, hogy a nyoni egyezmény óta a spanyol köz­társaság több külföldi hadianyagot kap. Ha Spanyolországban a nemzetiek győznek, az új kormány aligha tanúsít majd ellenséges magatartást­ Anglia iránt. Visszautasítja az ellenzéknek azt a vádját, hogy az angol kor­mány nem tesz meg mindent az Egyesült Államokkal való együttműködésért. Anglia a mai nagyon válságos európai helyzetben a békét akarja, meggyőződése, hogy minden viszályt békésen is el lehet intézni, de soha sem fog meghajolni egy hatalom diktatúrája előtt, sem pedig meghátrálni diplomáciai fenyegetése elől. Az egyik interpellációra azt felelte, hogy Olaszország líbiai katonai készü­lődése miatt nem tett lépést Rómában, de tanácskozik az egyiptomi kormánnyal. Eden beszédét Londonban úgy kommentál­ják, hogy az drámai erejű figyelmeztetés Olaszország felé. Itt említjük meg, hogy az alsóházban Simon kincstári kancellár beje­lentette, hogy a Földközi-tengeri angolellenes rádiópropagandával s­zemben Anglia ellen­propagandát indít, egyelőre spanyol-, portu­gál- és arabnyelvű rádióelőadásokkal. Német­és olasznyelvű­ ellenpropagandára nem feltét­lenül kerül sor. Az olasz sajtó erélyesen tiltakozik Eden beszéde ellen. A Messaggero kijelenti, hogy Olaszországnak joga van a német gyarmati kérdésben is javaslatot tenni, ezt a jogot a népszövetségi alkotmány 19. revíziós szakasza is biztosítja. A Giornale d’Italia is azt írja: Rómát senki sem gátolhatja abban, hogy a békeszerződések tarthatatlanná vált rendelke­­zéseinek revízióját követelje. Az Informazione Diplomatica, az olasz külügyminisztérium szócsöve hivatalos köz­leményben válaszolt Eden alsóházi beszédé­nek ama részére, amely burkoltan szemére veti Olaszországnak, hogy „miután a világ­háború következtében tekintélyes földterüle­tet nyert Európában és Afrikában, most a német gyarmatok visszaadásának harcosává lett.“ Olasz felelős körökben erre megjegyez­ték, hogy Olaszország a világháború utáni osztozásnál nevetséges ellenszolgáltatást ka­pott: Angliától 91.000 négyzetkilométeres kétesértékű területet és Franciaországtól 114.000 négyzetkilométeres­ -futóhomokot. Etiópiát viszont ő maga hódította meg,a szö­­vetsége­sei akaratával szemben. Eden érvei tehát értéktelenek. Olaszország síkra száll­hat Németországért, annál inkább, mert semmit sem vett el gyarmataiból. Franciaországban különösen azt emelik ki a jobboldali lapok, hogy Eden szavai el­söpörték a beavatkozásról terjesztett bolse­­vista hazugságokat. A Temps megállapítja, hogy Eden világosan beszélt és kijelentései kétségtelenül új hangot vittek bele a nemzet­közi politikába. ★­­" A BE NEM AVATKOZÁSI BIZOTTSÁG el­nöki albizottsága kedden délután négy óra­kor ült össze Londonban. Eredetileg délelőtt akarták megtartani az ülést, de Eden, aki négy nap óta igen fontos diplomáciai ta­nácskozásokat folytatott, hogy rákénysze­rítse Szovjetoroszországot az angol tervezet elfogadására, még nem kapott választ Moszkvából s igy az ülést délutánra halasz­tották. Ezt megelőzően Grandi gróf olasz nagykövet az angol külügyi hivatalban hosszabb megbeszélést folytatott Cimmber­­lain miniszterelnökkel, aki a kabinet al­bizottságának ülésén elnökölt Az ülést Plymouth lord elnök rövid be­széde nyitotta meg, amelyben felszólította: Majszki szovjetorosz megbízottat, tegyen újabb nyilatkozatot. Majszki megismételte azokat az állításokat, hogy Németország és Olaszország nyíltan támogat­ják a Franco­­kormányt, majd abban foglalta össze a szovjetorosz álláspontot, hogy Szovjetorosz­­ország nem fogadhatja el fenntartás nélkül az angol tervezetet, de ellene sem fog sza­vazni. Hozzátette, hogy ezzel Szovjetorosz­­ország félreáll, de nem csapja be az ajtót.

Next