Magyarság, 1937. december (18. évfolyam, 273-297. szám)
1937-12-01 / 273. szám
’.ni' ‘ <%' ' ■ gw V »n •..........'J' ' * 1 .wmtßmi-■■»wfgt.'-y ..t^^gyr***1* Ára képes melléklettel együtt 10 fillér ELOFIZETESI ARAK: KELEVRE 24 PENGŐ. NEGYEDÉVRE 12 PENGŐ, EGY HOKA 4 PENGŐ. EGYES SZÁM ARA H£TKOZ~ NAP KI !•'11 I — VASARNAP 20 FIMRISZTIKÁBAN HÉTKÖZNAP .10 GARAS. VASÁRNAP 40 GARAS SIKKJEI.ENIK HEIKO KIVETEJEVEI. MINDEN NAP POSTATAKARÍKI PENZTARI CSEKKSZÁMLA: 2HÍ190 LEVÉLCÍM: BIDAPEST 2. POSTAFIÓK: 53. SZÁM BUDAPEST, 1937 DECEMBER 1. SZERDA FÖSZERKESZTJ: PETHŐ SÁNDOR POMUNKATARSA AJTAY JÓZSEF SZERKESZTOSEG ES KIADOHIVATAL. II. HUNYADI JANOS UT 2 TELEFON: *15 60 10 (25 MEI LEKALI.OLVASSAI.) EJJEI.I SZERKESZTŐVI. ARADI UTCA 8. TELEFON: II 54 61. II 54 62. HIRDETÉSI OSZTÁLY IV. VÁCI UTCA 14. TELEFON: •18 88 60 MENETJEGY IRODA, UTAZÁSI ES KÖNYVOSZTÁLY IV. ESKÜDTTEI.EEON: 18 12 10 XV111. ÉVFOLYAM: 273 (5002) SZÁM Mikor jön a többségvédelem? Irta: Pethő Sándor A weimari német birodalom vezetőit sok gáncs érte, sok vád és szemrehányás. Az Erfüllungspolitik a weimari korszakban élte virágkorát. S akármilyen mélyre csúszott az engedmények lejtőjén, bármennyit hátrált és bármennyire megalázkodott is, nem bírta a szerénység és az alávetettség iramát zsarnokai esztelen és minden németet felbőszítő követeléseinek pokoli menetrendjével. A német nép több mint egy évtizeden át, törvényenkívüli állapotban érezte magát a nemzetközi életben. S bármennyire futotta is az alkalmazkodás és a demokratizálódás halálvágtáját a régi nagyhatalmak politikai civilizációjával, száműzték a nemzetek társadalmából s hosszú időn át viselte homlokán a Versaillesben ráégetett szégyenbélyeget. De ha annyi mulasztás és terheltség nyomta is ezt a weimari demokráciát, amiért aztán oly súlyos népítélet sújtotta a nemzeti szocializmus hatalomrajutása következtében, egy dologban mindenesetre ártatlannak és érinthetetlennek tudhatta magát a reászórt vádak özönében. Abban tudniillik, hogy nemzeti sülyedésének legmélyebb depressziójában sem feledkezett meg a német nép külföldi kisebbségeiről, amelyeknek viszonyát a gazdanemzetekhez éppen ez a weimari demokrácia helyezte új alapokra. Óriási irodalom vette számba és tartotta nyilván ezeknek a németnemzetrészeknek sorsát, a különböző germán nyelvszigeteknek, szórványoknak és „telepeknek“ gazdasági és művelődési életét. Uj elméletekkel és történelmi kutatásokkal támasztották alá az elhaló politikai öntudatu német kisebbségek törzsi autonómiáját s külön e célra szervezett tudományos obszervatóriumok figyelték a szanaszét élő német diaszpórák fejlődését. A kutató expedíciók végeszakadatlan sorában derítették fel a legkisebb germán nyomokat is, amelyek már-már elenyésztek az események futóhomokja alatt. Nem kerülte el figyelmüket a legtávolabb eső zug se, ahol csak fölfedezhető volt a vestigia Gemianorum s iparkodtak már a faji szempontból holttá vált lelkekben fölébreszteni a német népközösség életfolyamatának egységét és sorstudatát. Maga a hitlerizmus már járt utakon haladt, amikor következetesebb és céltudatosabb nyomatékot adott a harmadik birodalomban a vérségi öszszetartás és a történelmi sorsértés központi irányításának. A német kisebbségek viszonya a külföldi gazdanépekkel szemben nemcsak azért alakult át, mert a nemzeti önrendelkezés joga nemzetközi szankciót kapott. S nem is csupán azért, mert a faji elv történetalakító ereje korunk uralkodó gondolata, hanem főképp és kivált azért, mert a harmadik birodalom emelkedő tekintélye és kisebbségi rendszere olyan állandó impulzusok hatásai alatt tartja ezeket a német „telepeket“, amelyeknek következményei Középeurópa minden államára nézve végzetszerűek lehetnek. Ma már mindenütt a harmadik birodalom tárgyal és egyezkedik a német népközösség alapelvei és célgondolatai szerint a német kisebbségekkel rendelkező idegen államokkal. A maga politikai és gazdasági nyomatékával iparkodik szinte ellensúlyozhatatlan és lebírhatatlan érvényt szerezni a kisebbségi kérdésben a maga felfogásának. A német telepek élete ennek következtében egy óriási külföldi erő állandó ellenőrzése alá került. Az asszimilációs folyamat befejeződött, hogy helyében a disszimilációs folyamat induljon el a maga beláthatatlan és kiszámíthatatlan útjára. Évről-évre egyre pontosabban figyelhető meg, miként lazulnak meg egy történelmi együttélés erkölcsi és politikai kötelékei, mint tesznek szert folyvást gyarapodó birtokállományra a német kisebbségek, s hogyan fut egyelőre még párhuzamosan az államközösség és a népközösség elve, hogy azután — ki tudja mikor — kerüljenek szembe egymással. Mi magyarok a magunk nemzetiségi koncepcióját nyomban Trianon után átreformáltuk az új helyzet követelményei szerint. Mielőtt még megtestesült volna az új német kisebbségi rendszer, mi már kimondottuk az új igét 1920-ban: aki a történelmi Magyarország helyreállítását akarja, annak más nemzetiségi politikát is kell akarnia. Annak ellenére, hogy a magyar kisebbségek élete három utódállamban szinte a népvándorlás korabeli ököljog állapotába sülyedt és hogy az uj korszak önrendelkezési jogának kezdeti fejlődésében Széchenyi, Deák, Kossuth és Eötvös nemzetiségi politikája által minden más népet megelőztünk, hajlandók voltunk nyomban e nagyok hagyományának továbbfejlesztésével egész nemzetiségi elgondolásunkban érvényesíteni azokat a változásokat, amelyeket az idő vitt bele a dolgok formáiba. Mielőtt még akár hazai németeink, akár a weimari, vagy a harmadik birodalom jelentkezhettek volna az új kisebbségpolitikai igényekkel, mi tárt kapukkal vártuk az uj világot s a magunk bölcsességéből ajánlottunk fel új rendezési formákat a kisebbségi élet számára, holott ekkor még semmiféle nyomás alatt nem állottunk. Azóta, mint tudjuk, a magyar kormányok egyre több és érezhetőbb engedményeket tesznek a régi nemzeti államegység fogalmának rovására. Senki se zúdult fel ez eljárás ellen. Sőt minden értelmes ember helyeselte a kormány „korszerűbb“ nemzetiségi tájékozódását s megnyugvással látta német kisebbségeink művelődési és gazdasági virulását a magyar államnép körében. S amikor magunk is azzal érveltünk az új kisebbségi rendszer mellett, hogy nem adhatunk kevesebb jogot a magunk svábjainak, mint amennyi jogot követelünk az utódállambeli magyar nemzetrészeknek, még arról a különbségről is megfeledkeztünk, hogy ezek a németek annak idején önként jöttek az idegen hazába, holott az elszakított területek magyarjai mindenütt őslakók és honfoglalók, akiket az erőszak, nem pedig saját akaratuk kapcsolt új államközösségekbe. Hála Istennek, most már csordultig megtöltöttük nemes borral a kisebbségi élet poharát. Reméljük, hogy a napról-napra fokozódó művelődési autarchiában kitűnően érzik magukat s gazdasági szempontból sincs panaszkodni valójuk. Lényegében azt mondhatnék, hogy a mai Magyarországon csak a kisebbségeknek van aránylag irigylésre méltó helyzetük. Nem hiszem, hogy a zsidóság — ha hazai nácistáink tudománya szerint nemzeti kisebbségnek vesszük — minden szekatúra, lyukszemrehágás és egyéni akció dacára elégedetlenkednék az országban való érvényesülésének mértékével. Mert ha itt-ott olyan lyukak tátonganak is a polgári jogegyenlőség köpönyegén, ami a régi szabadelvű világban nagy megbotránkozást keltett volna, ne felejtsük el, hogy gyakran a summum jus summa injuria s hogy a gazdasági életben elfoglalt pozícióik túlsúlya bő kárpótlást nyújt a numerus claususért. Hazai svábjaink általános szociális és gazdasági színvonala jóval magasabb az országos átlagnál. De nem azért elsősorban, mert szorgalmasabbak, takarékosabbak és műveltebbek a magunk népénél, hanem, mert véletlenül ..vándorösztönük — hogy Prohászka Lajos nyelvén fejezzük ki magunkat — épp a Dunántúl legzsírosabb földjei felé kalauzolta őket“. A mi faji és nemzeti kisebbségeinknek tehát semmi okuk nincs védelemért csengeni az „elnyomók“ visszaélései és túlkapásai ellen. S miután életre-halálra benne vagyunk a kisebbségi védelemben annyira, hogy maholnap ki se látszunk már belőle, meg kell kérdeznünk: vájjon nem érkezett-e el az ideje, hogy végre a törzsökös magyar többség védelmével is törődjünk? A magyar gyakran az öngyilkosság sokáig volt önzetlen, türelmes és nagylelkű. De most a fajok harcának vad közelharcaiban nem bűnös nemtörődömség-e megfeledkeznünk a saját fajtánk védelméről ? Ha már oly behozhatatlan előnyöket adtunk saját kisebbségeink fejlődésének, nem ütött-e az utolsó órája annak, hogy hozzáfogjunk a törzsökös magyar nép védelméhez? Mert humanizmus ide, humanizmus oda, végtére mégis csak saját véreink állnak hozzánk legközelebb. S nem hiszem, hogy megérdemelné a keresztény humanizmus nevét az a balgaság, amely előnyt ad a jövevényeknek a benszulettekkel szemben. Amikor azt látjuk, hogy a német birodalom micsoda faji és törzsi védelemben részesíti a világon szétszórt kisebbségeit, nekünk is le kell vonnunk a korszellem figyelmeztetésének következményeit saját fajtánk fölemelése és megerősítése céljából. Jöjjön hát a többségi védelem, a kisebbségi védelem nemzetközi kánonjoga mellé s szeressük a mi szegény, árva, magános magyar fajtánkat legalábbis annyira, amennyire bőkezűek vagyunk a kisebbségeink iránt. Anglia és Franciaország a többi hatalmat is bevonja a gyarmati kérdés megvitatásába A kölcsönös bizalom és összhang szellemében befejeződött a londoni francia,angol tanácskozás A francia és angol államférfiak londoni tanácskozása kedden kora délután befejeződött. A hétfői egész napos, éjfélig tartó megbeszélés annyira kimerítette a tárgyalási anyagot, hogy keddre már csak néhány kisebb kérdés megvitatása s a zárójelentés megszövegezése maradt. A másfélnapos angol—francia tanácskozás eredménye — amint azt a hivatalos jelentés befejezése is hangsúlyozza — abban foglalható össze, hogy a nemzetközi feszültséget ma nem enyhítheti más, csupán valamennyi állam együttes erőfeszítésével, szabad akaratukból folyó, békés szellemű tárgyalás. Ennek alapjait kell megvalósítani a Londonban tanácskozó két nagyhatalomnak. A keddi tanácskozásra délelőtt 11 órakor érkezett meg Chautemps francia miniszterelnök és Delbos külügyminiszter kíséretükkel. A Downing streeten Chamberlain angol miniszterelnök és minisztertársai már várták a francia államférfiakat. A zárt ajtók mögött folyó megbeszélések délután 1 óra 15 percig tartottak. Az utolsó részletkérdések megvitatása és a zárójelentés megszövegezése után Chamberlain miniszterelnök berekesztette a tanácskozást . György király nevében az értekezlet valamennyi résztvevőjét meghívta a Buckingham-palotába, ahol a király villásreggelit adott az államférfiak tiszteletére. Angol részről Chamberlain miniszterelnök, Eden külügyminiszter és felesége, Cranborne lord külügyi államtitkár és felesége, Halifax lord és még néhány miniszter vettek részt a villásreggelin, francia részről pedig Chautemps miniszterelnöke Delbos külügyminiszter, Corbin nagykövet és a Quai d'Orsay megbízottai: Léger és Massigli. A villásreggelit a Buckinghampalota első emeletén lévő zeneteremben szolgálták fel. A francia államférfiakat a palotába való megérkezésük alkalmával a palota előtt várakozó tömeg, lelkesen ünnepelte. A francia vendégek néhány perccel 3 óra után távoztak el a Buckingham-palotából. Chautemps Corbin francia nagykövet társaságában a francia nagykövetségre, Delbos francia külügyminiszter pedig Eden angol külügyminiszter társaságában és Léger francia külügyminisztériumi főtitkárral a külügyi hivatalba hajtatott. A külügyi hivatalban Delbos, Eden és Léger még egy utolsó tízperces megbeszélést folytatott. Innen Delbos és Léger a francia nagykövetségre ment, Eden pedig az alsóházba sietett. Délután öt órakor a francia vendégek elutaztak Londonból. A Viktória-pályaudvaron Chamberlain, Eden és Vansittart állandó külügyi államtitkár búcsúztatta őket. Corbin francia nagykövet egészen Folkestoneig elkísérte a minisztereket. A pályaudvaron az újságírók és a hangosfilm mikrofonja előtt Chautemps újra kijelentette, a leghatározottabban hangsúlyozni kívánja, hogy mennyire meg van elégedve mind ő, mind Delbos és a francia kormány valamennyi képviselője a londoni megbeszélésekkel és hogy milyen nagyra becsülik azt a megtiszteltetést, hogy az angol uralkodópár vendégül látta őket. Amikor a vonat lassanként kigördült a pályaudvar csarnokából, Chautemps kihajolt a vonat ablakából és kalapját lengetve kiáltott. Viszontlátásra. Hivatalos jelentés a londoni angol-francia megbeszélésről A francia és angol miniszterek londoni megbeszéléseiről a következő hivatalos közleményt adták ki: Chautemps francia miniszterelnök és Delbos külügyminiszter megbeszélést folytatott Neville Chamberlain angol miniszterelnökkel és Eden