Magyarság, 1937. december (18. évfolyam, 273-297. szám)

1937-12-01 / 273. szám

’.ni' ‘ <%' ' ■ gw V »n •..........'J' ' * 1 .wmtßmi-■■»wfgt.'-y ..t^^gyr***1* Ára képes melléklettel együtt 10 fillér ELOFIZETESI ARAK: KELEVRE 24 PENGŐ. NEGYEDÉVRE 12 PENGŐ, EGY HOK­A 4 PENGŐ. EGYES SZÁM ARA H£TKOZ~ NAP KI !•'11 I — V­ASARNAP 20 FIM­­RISZTIKÁBAN HÉTKÖZNAP .10 GARAS. VASÁRNAP 40 GARAS SIKKJEI.ENIK HEIKO KIVET­EJ­EVEI. MINDEN NAP POSTATAKARÍ­KI PENZTARI CSEKKSZÁMLA: 2HÍ190 LEVÉLCÍM: BI­DAPEST 2. POSTAFIÓK: 53. SZÁM BUDAPEST, 1937 DECEMBER 1. SZERDA FÖSZERKESZTJ: PETHŐ SÁNDOR POMUNKATARSA AJTAY JÓZSEF SZERKESZTOSEG ES KIADOHIVATAL. II. HUNYADI JANOS UT 2 TELEFON: *15 60 10 (25 MEI LEKALI.OLVASSAI.) EJJEI.I SZERKESZTŐ­­VI. ARADI U­TCA 8. TELEFON: II 54 61. II 54 62. HIRDETÉSI OSZTÁLY IV. VÁCI UTCA 14. TELEFON: •18 88 60 MENETJEGY IRODA, UTAZÁSI ES KÖNYV­­OSZTÁLY IV. ESKÜDT­­­TEI.EEON: 18 12 10 XV111. ÉVFOLYAM: 273 (5002) SZÁM Mikor jön a többség­védelem? Irta: Pethő Sándor A weimari ném­et birodalom vezetőit sok gáncs érte, sok vád és szemrehányás. Az Erfüllungspolitik a weimari korszak­ban élte virágkorát. S akármilyen mélyre csúszott az engedmények lejtőjén, bár­mennyit hátrált és bármennyire megaláz­kodott is, nem bírta a szerénység és az alávetettség iramát zsarnokai esztelen és minden németet felbőszítő követelé­seinek pokoli menetrendjével. A német nép több mint egy évtizeden át, törvé­­nyenkívüli állapotban érezte magát a nemzetközi életben. S bármennyire fu­totta is az alkalmazkodás és a demokra­tizálódás halálvágtáját a régi nagyhatal­mak politikai civilizációjával, száműzték a nemzetek társadalmából s hosszú időn át viselte homlokán a Versaillesben rá­égetett szégyenbélyeget. De ha annyi mu­lasztás és terheltség nyomta is ezt a weimari demokráciát, amiért aztán oly súlyos népítélet sújtotta a nemzeti szo­cializmus hatalomrajutása következté­ben, egy dologban mindenesetre ártatlan­nak és érinthetetlennek tudhatta magát a reászórt vádak özönében. Abban tud­niillik, hogy nemzeti sülyedésének leg­mélyebb depressziójában sem feledkezett meg a német nép külföldi kisebbségeiről, amelyeknek viszonyát a gazdanemzetek­hez éppen ez a weimari demokrácia he­lyezte új alapokra. Óriási irodalom vette számba és tar­totta nyilván ezeknek a német­­nemzet­részeknek sorsát, a különböző germán nyelvszigeteknek, szórványoknak és „te­lepeknek“ gazdasági és művelődési éle­tét. Uj elméletekkel és történelmi kuta­tásokkal támasztották alá az elhaló po­litikai öntudatu német kisebbségek törzsi autonómiáját s külön e célra szervezett tudományos obszervatóriumok figyelték a szanaszét élő német diaszpórák fejlő­dését. A kutató expedíciók végeszakadat­­lan sorában derítették fel a legkisebb germán nyomokat is, amelyek már-már elenyésztek az események futóhomokja alatt. Nem kerülte el figyelmüket a leg­távolabb eső zug se, ahol csak fölfedez­hető volt a vestigia Gemianorum s ipar­kodtak már a faji szempontból holttá vált lelkekben fölébreszteni a német népközösség életfolyamatának egységét és sorstudatát. Maga a hitlerizmus már járt utakon haladt, amikor következete­sebb és céltudatosabb nyomatékot adott a harmadik birodalomban a vérségi ösz­­szetartás és a történelmi sorsértés köz­ponti irányításának. A német kisebbsé­gek viszonya a külföldi gazdanépekkel szemben nemcsak azért alakult át, mert a nemzeti önrendelkezés joga nemzetközi szankciót kapott. S nem is csupán azért, mert a faji elv történetalakító ereje ko­runk uralkodó gondolata, hanem főképp és kivált azért, mert a harmadik biroda­lom emelkedő tekintélye és kisebbségi rendszere olyan állandó impulzusok ha­tásai alatt tartja ezeket a német „tele­peket“, amelyeknek következményei Középeurópa minden államára nézve végzetszerűek lehetnek. Ma már mindenütt a harmadik biro­dalom tárgyal és egyezkedik a német népközösség alapelvei és célgondolatai szerint a német kisebbségekkel rendel­kező idegen államokkal. A maga politi­kai és gazdasági nyomatékával iparkodik szinte ellensúlyozhatatlan és lebírhatat­­lan érvényt szerezni a kisebbségi kérdés­ben a maga felfogásának. A német tele­pek élete ennek következtében egy óriási külföldi erő állandó ellenőrzése alá ke­rült. Az asszimilációs folyamat befejező­dött, hogy helyében a disszimilációs fo­lyamat induljon el a maga beláthatatlan és kiszámíthatatlan útjára. Évről-évre egyre pontosabban figyelhető meg, mi­ként lazulnak meg egy történelmi együtt­élés erkölcsi és politikai kötelékei, mint tesznek szert folyvást gyarapodó birtok­­állományra a német kisebbségek, s ho­gyan fut egyelőre még párhuzamosan az államközösség és a népközösség elve, h­ogy azután — ki tudja mikor — kerül­jenek szembe egymással. Mi magyarok a magunk nemzetiségi koncepcióját nyomban Trianon után át­­reformáltuk az új helyzet követelményei szerint. Mielőtt még megtestesült volna az új német kisebbségi rendszer, mi már kimondottuk az új igét 1920-ban: aki a történelmi Magyarország helyreállítását akarja, annak más nemzetiségi politikát is kell akarnia. Annak ellenére, hogy­ a magyar kisebbségek élete három utód­államban szinte a népvándorlás korabeli ököljog állapotába sülyedt és hogy az uj korszak önrendelkezési jogának kezdeti fejlődésében Széchenyi, Deák, Kossuth és Eötvös nemzetiségi politikája által minden más népet megelőztünk, hajlan­dók voltunk nyomban e nagyok hagyo­mányának továbbfejlesztésével egész nemzetiségi elgondolásunkban érvénye­síteni azokat a változásokat, amelyeket az idő vitt bele a dolgok formáiba. Mielőtt még akár hazai németeink, akár a wei­mari, vagy a harmadik birodalom jelent­kezhettek volna az új kisebbségpoliti­kai igényekkel, mi tárt kapukkal vártuk az uj világot s a magunk bölcsességéből ajánlottunk fel új rendezési formákat a kisebbségi élet számára, holott ekkor még semmiféle nyomás alatt nem állot­tunk. Azóta, mint tudjuk, a magyar kor­mányok egyre több és érezhetőbb enged­ményeket tesznek a régi nemzeti állam­egység fogalmának rovására. Senki se zúdult fel ez eljárás ellen. Sőt minden értelmes ember helyeselte a kormány „korszerűbb“ nemzetiségi tájékozódását s megnyugvással látta német kisebbsé­geink művelődési és gazdasági virulását a magyar államnép körében. S amikor magunk is azzal érveltünk az új kisebb­ségi rendszer mellett, hogy nem adha­tunk kevesebb jogot a magunk svábjai­nak, mint amennyi jogot követelünk az utódállambeli magyar nemzetrészeknek, még arról a különbségről is megfeled­keztünk, hogy ezek a németek annak ide­jén önként jöttek az idegen hazába, ho­lott az elszakított területek magyarjai mindenütt őslakók és honfoglalók, aki­ket az erőszak, nem pedig saját akaratuk kapcsolt új államközösségekbe. Hála Is­tennek, most már csordultig megtöltöt­tük nemes borral a kisebbségi élet poha­rát. Reméljük, hogy a napról-napra fo­kozódó művelődési autarchiában kitű­nően érzik magukat s gazdasági szem­pontból sincs panaszkodni valójuk. Lényegében azt mondhatnék, hogy a mai Magyarországon csak a kisebbségek­nek van aránylag irigylésre méltó hely­zetük. Nem hiszem, hogy a zsidóság — ha hazai nácistáink tudománya szerint nemzeti kisebbségnek vesszük — min­den szekatúra, lyukszemrehágás és egyéni akció dacára elégedetlenkednék az országban való érvényesülésének mér­tékével. Mert ha itt-ott olyan lyukak tá­tonganak is a polgári jogegyenlőség kö­pönyegén, ami a régi szabadelvű világ­ban nagy megbotránkozást keltett volna, ne felejtsük el, hogy gyakran a summ­um jus summa injuria s hogy a gazdasági életben elfoglalt pozícióik túlsúlya bő kárpótlást nyújt a numerus claususért. Hazai svábjaink általános szociális és gazdasági színvonala jóval magasabb az országos átlagnál. De nem azért elsősor­ban, mert szorgalmasabbak, takaréko­sabbak és műveltebbek a magunk népé­nél, hanem, mert véletlenül ..vándorösz­tönük — hogy Prohászka Lajos nyel­vén fejezzük ki magunkat — épp a Du­nántúl legzsírosabb földjei felé kalauzolta őket“. A mi faji és nemzeti kisebbségeink­nek tehát semmi okuk nincs védelemért csengeni az „elnyomók“ visszaélései és túlkapásai ellen. S miután életre-halálra benne vagyunk a kisebbségi védelemben annyira, hogy maholnap ki se látszunk már belőle, meg­ kell kérdeznünk: vájjon nem érkezett-e el az ideje, hogy végre a törzsökös magyar többség védelmével is törődjünk? A magyar gyakran az öngyilkosság so­káig volt önzetlen, türelmes és nagylelkű. De most a fajok harcának vad közelhar­caiban nem bűnös nemtörődömség-e megfeledkeznünk a saját fajtánk védel­méről ? Ha már oly behozhatatlan elő­nyöket adtunk saját kisebbségeink fejlő­désének, nem ütött-e az utolsó órája an­nak, hogy hozzáfogjunk a törzsökös magyar nép védelméhez? Mert humaniz­mus ide, humanizmus oda, végtére mégis csak saját véreink állnak hozzánk legkö­zelebb. S nem hiszem, hogy megérde­melné a keresztény humanizmus nevét az a balgaság, amely előnyt ad a jövevé­nyeknek a benszu­­lettekkel szemben. Amikor azt látjuk, hogy a német biroda­lom micsoda faji és törzsi védelemben részesíti a világon szétszórt kisebbségeit, nekünk is le kell vonnunk a korszellem figyelmeztetésének következményeit sa­ját fajtánk fölemelése és megerősítése céljából. Jöjjön hát a többségi védelem, a kisebbségi védelem nemzetközi kánon­joga mellé s szeressük a mi szegény, árva, magános magyar fajtánkat leg­alábbis annyira, amennyire bőkezűek vagyunk a kisebbségeink iránt. Anglia és Franciaország a többi hatalmat is bevonja a gyarmati kérdés megvitatásába A kölcsönös bizalom és összhang szellemében befejeződött a londoni francia,angol tanácskozás A francia és angol államférfiak lon­doni tanácskozása kedden kora délután befejeződött. A hétfői egész napos, éjfé­lig tartó megbeszélés annyira kimerítette a tárgyalási anyagot, hogy keddre már csak néhány kisebb kérdés megvitatása s a zárójelentés megszövegezése maradt. A másfélnapos angol—francia tanácsko­zás eredménye — amint azt a hivatalos jelentés befejezése is hangsúlyozza — abban foglalható össze, hogy a nemzet­közi feszültséget ma nem enyhítheti más, csupán valamennyi állam együttes erő­feszítésével, szabad akaratukból folyó, békés szellemű tárgyalás. Ennek alapjait kell megvalósítani a Londonban tanács­kozó két nagyhatalomnak. A keddi tanácskozásra délelőtt 11 óra­kor érkezett meg Chautemps francia mi­niszterelnök és Delbos külügyminiszter kíséretükkel. A Downing­ streeten Cham­berlain angol miniszterelnök és minisz­tertársai már várták a francia államfér­fiakat. A zárt ajtók mögött folyó megbe­szélések délután 1 óra 15 percig tartot­tak. Az utolsó részletkérdések megvita­tása és a zárójelentés megszövegezése után Chamberlain miniszterelnök bere­kesztette a tanácskozást . György király nevében az értekezlet valamennyi részt­vevőjét meghívta a Buckingham-palo­­tába, ahol a király villásreggelit adott az államférfiak tiszteletére. Angol rész­ről Chamberlain miniszterelnök, Eden külügyminiszter és felesége, Cranborne lord külügyi államtitkár és felesége, Ha­lifax lord és még néhány miniszter vet­tek részt a villásreggelin, francia részről pedig Chautemps miniszterelnöke Delbos külügyminiszter, Corbin nagykövet és a Quai d'Orsay megbízottai: Léger és Massigli. A villásreggelit a Buckingham­­palota első emeletén lévő zeneteremben szolgálták fel. A francia államférfiakat a palotába való megérkezésük alkalmá­val a palota előtt várakozó tömeg, lelke­sen ünnepelte. A francia vendégek néhány perccel 3 óra után távoztak el a Buckingham-palo­­tából. Chautemps Corbin francia nagy­követ társaságában a francia nagykövet­ségre, Delbos francia külügyminiszter pedig Eden angol külügyminiszter társa­ságában és Léger francia kü­lügyminisz­­tériumi főtitkárral a külügyi hivatalba hajtatott. A külügyi hivatalban Delbos, Eden és Léger még egy utolsó tízperces megbeszélést folytatott. Innen Delbos és Léger a francia nagykövetségre ment, Eden pedig az alsóházba sietett. Délután öt órakor a francia vendégek elutaztak Londonból. A Viktória-pálya­­udvaron Chamberlain, Eden és Vansittart állandó kü­lügyi államtitkár búcsúztatta őket. Corbin francia nagykövet egészen Folkestoneig elkísérte a minisztereket. A pályaudvaron az újságírók és a han­gosfilm mikrofonja előtt Chautemps újra kijelentette, a leghatározottabban hang­súlyozni kívánja, hogy mennyire meg van elégedve mind ő, mind Delbos és a francia kormány valamennyi képviselője a londoni megbeszélésekkel és hogy mi­lyen nagyra becsülik azt a megtisztelte­tést, hogy az angol uralkodópár vendé­gül látta őket. Amikor a vonat lassan­ként kigördült a pályaudvar csarnoká­ból, Chautemps kihajolt a vonat ablaká­ból és kalapját lengetve kiáltott. Viszont­látásra. Hivatalos jelentés a londoni angol-francia megbeszélésről A francia és angol miniszterek londoni meg­beszéléseiről a következő hivatalos közleményt adták ki: Chautemps francia miniszterelnök és Delbos külügyminiszter megbeszélést folytatott Neville Chamberlain angol miniszterelnökkel és Eden

Next