Magyarság, 1939. augusztus (20. évfolyam, 44-69. szám)

1939-08-01 / 44. szám

____ Nem mon­dunk le jogainkról — Békés nép vagyunk mindaddig, amíg minket is békében hagynak. Ez nem jelenti, hogy a legkisebb jogunkról is lemondunk, mert csak halálra ítélt népek kötnek kom­promisszumokat önmagukkal. (Viharos taps és éljenzés.) Tudatában vagyunk annak, hogy igen súlyos időkben élünk. De voltak már nehéz idők országunk fölött é­s mindig át­éltük őket. Ez leginkább­­bizonyítja, hogy zik, hanem ösztönszerűleg. Mindennél csal­hatatlanabbul megérzi a veszélyeket, vagy a várható előnyöket a nép lelke. Ezt a folya­matot egyedül az a lelki, sokszor megma­gyarázhatatlan jelenség zavarja, amelyet szimpátiának, vagy antipátiának neveznek. Gyakran nehéz volna megmondani, hogy m­iért szimpatikus vagy miért antipatikus egy nép előtt a másik nép. De a praktikus politikusnak ezzel a népérzéssel, mint pozi­tív politikai tényezővel, számolnia kell akár érti, akár nem. A kockázatot vállaljuk . Ha egy tükörképet vetítenék Magyar­­ország politikai lelki hangulatáról a hallga­tóság elé, akkor megállapítható volna, hogy becsületes őszinteséggel ösztönszerűleg is ra­gaszkodik a tengelyhatalmak politikájához, hogy meggyőződése, hogy ez az ifjú, törhe­tetlen, dinamikus politikai előképlet a jö­vőt is erősen befolyásolja. Nemcsak a két nagy nemzet jövőjét, hanem sajátját is. Tu­datában van annak, hogy nincs olyan ma­gyar érdek, amely ellentétben állana a ten­gely érdekeivel és hogy az évszázados együttélés vagy kultúrközösség őszinte és meghitt kapcsolatokat fejlesztett ki Magyar­­ország, Németország és Olaszország között.­­ Amiért az előbb mondottakat újra hangsúlyoztam, annak fő oka az, hogy szük­ségét érzem annak, hogy illetékes helyről újra és újra megállapíttassék, hogy a magyar nemzet egyenes úton jár, senkit nem áltat, erőviszonyait barátai előtt nyugodtan fel­tárja, elhatározottságát barátai mellett annál erőteljesebben kihangsúlyozza, minél jobban támadják azokat akár belföldön, akár kül­földön. (Nagy taps.) Nehéz időkben lehet a barátot megismerni és azt meg is becsülik akkor, ha éppen a válságos időkben nem­ Donul a meglapulás úgynevezett bölcsessége mögé, hanem nyugodtan kiáll barátai mellett anélkül, hogy túlzásokba esnek, hanem erő­viszonyait állandóan szem előtt tartja úgy morális, mint fizikai téren. — Azt hiszem, meg fogja hozni a gyümöl­csét az az őszinteség, amellyel a legutóbbi időkben is megmutattuk barátaink előtt, hogy ránk számítani lehet, mert a nemzet hitel­­képességét, a nemzet becsületét mindennél többre tartjuk és annak megóvása érdeké­ben minden kockázatot vállalunk. (Nagy taps.) létezésünk és fejlődésünk történelmi szük­ségesség. — Mérsékelt nemzet is vagyunk, jussunk­nál többet senkitől sem követelünk és a leg­boldogabb ember én volnék, ha minden szomszédunkkal olyan bizalmi atmoszféra fejlődhetnék ki, amelyből nem nyerne tápot a gyanakvás még akkor sem, ha itt vagy ott egy-egy meggondolatlan cselekedet történik, vagy káros szó hangzik el. Persze ez nem­csak tőlünk függ. Ismerjük azonban azokat a külső és belső nehézségeket is, amelyek egyik-másik szomszédállamunkat akadályoz­zák abban, hogy a magyar nemzet által annyira kívánatosnak tartott bizalmi légkör kifejlődéséhez tevékenyen hozzájáruljanak. És éppen ezért, mert ismerjük, tehetetlent, vagy időszerűtlent senkitől sem kívánunk.­­■ Nem fogunk egy alkalmat sem elmu­lasztani, hogy az ország belső nyugalmát, fejlődését nyugodt és megbízható külpoliti­kával támasszuk alá. Remélem, hogy ezt a célkitűzést nem fogják túlságosan zavarni. Türelmünk, amint már bebizonyítottuk, van éppen elég, megértőek is tudunk lenni, mert elszánt lelkű, határozott nemzetté érlelt meg minket a sors. IMBI 1 &­IV-PIMX KÖZBEN/VÁROSHÁ­Z­U.10/1 A métlóságos úr írta: Daykáné Sipos Margit Tavasz elején uton voltam és talál­koztam az én kedves tanyai barátom­mal, Andrással. Régi jóemberem, örül­tünk, szíveskedtünk egymásnak. A dűlő­­úton járkáltunk. A harmatos föld teli­­tüdővel lélegzett a pacsirtás reggelen. A rét ízes illatot lehelt. András nézegette a fákat, minden fakadó rügyet a szeme­­csillagával simogatott, közben a frissen szántott barázdák kövér dombjait ta­pogatta a botjával. A nap kerek mo­sollyal sütötte barnapiros nyakát, amely olyan volt, mint a szépen szivott tajték­pipa. —­ No, András — kérdeztem —, mi­lyen a reménység? — A reménység csak­­megvolna te­kintetes asszony, de még sok éjszaka kint hál a termés, nem tudjuk, mi ma­rad belőle. Mert tudja, az úgy van — bökte ki felém a neveletlen ujját —, hogy elitül is meg sokától is függ. Mink elvetjük a magot, dolgozzuk a földet, az Úristen meg nevelgeti, ha akarja. Sokat viaskodunk, míg megkötjük a kévét. Ránéztem Andrásra. Ahogy ez a csomóra kötött ember­kéve majd a két karjával nekifeszül a hasznánk, suhintásától a levegő is szik­rát hány. Az angyalok meg gyönyör­ködhetnek. András esőt keresgélt az égen, közben beszélt csikóról, borjúról, malacról, asszonyról, gyerekről, a mostani komisz világról, hogy a hamisság elnyomja az igazságot, jókélű ember már azt se tudja, hova legyen benne ... csalnak, lopnak a népek becsületfogytáig. Beszélt az emberem, én meg olyan áhítattal hallgattam, mint a tisztán csengő harangszót. Elmondott mindent szálán-fonalán, de mindig felhozott a homloka. Hol a sipkáját tologatta, hol a fejét törölgette, a pipájával is minduntalan bajlódott. A szőlők közé értünk, leültünk a bak­hátra. — Mi baja, András — kérdeztem —, szomorodottnak látszik. — Ki se találja azt maga — sóhaj­tott —, hogy velünk meg milyen baj esett. Méltóságosak lettünk ... a felesé­gemmel, Rozival együtt. — Hogyan? Mikor történt a szeren­csétlenség? Mondja el, András. — Még karácsony előtt kezdődött — legyintett —, Lőrinc sógor csinálta, aki tavaly óta postás, a leveleket hordja, ösmeri, ugy­e? Ismerem Lőrincet, könnyen magam elé képzeltem, de nem tudtam, hogy rangot osztogató nagyhatalom lett. Földönguggoló viskója van a falu legvégén, a kakas bekukorékol az abla­kán. Ugyan meglátszik Lőrincen, hogy nem maga választotta az ábrázatját. Molyoshajú, aprószemű­, hegyesorrú, szakállas, kis keszegember, olyan cic­kányfajta szapora nemzetségből való, mintha egy magról kelt volna vala­mennyi. András rágyújtott, megmarkolta, rázta, billegette a sallangos dohány­. A zacskót, hogy a gömbölyű végébe szo­ruljon a dohány. Jól megcsavarta a kö­zepén — aztán folytatta a szót. — Egy kis tartozásunk van, tudja, a takarékban, de sok üggyel-bajjal jár. Egész napba telik, míg a várost meg­járjuk, meg ott is sokat várakozunk. A télen tollból, libából összeterelgettünk tíz pengőt, oszt úgy beszéltük a felesé­gemmel, hogy nincs ugyan még itt az ideje a fizetségnek, de most ráérünk, beadjuk, ne szutyongassanak érte dolog­időben. — A sógor éppen nálunk volt, fel­­okositott. — Ne pazaroljátok az időt hiába, küldjétek el csekken, az urak is igy szokták. Csak hordom, csak hordom nekik a kék cédulát, ráírják a nevüket, én felteszem a postára, másnapra odaér. — Aztán honnnét veszed azt a csek­ket vagy mit — szólok neki. — Rám se hallgatott a sógor, csak tovább kérkedett. — Vannak ám olyan urak is, akik ha csekket kapnak, nekem adják. — Vigye innen, öregem — mondják —, tegye oda, ahova akarja. — Hazavittem, meggyűjtöttem, most ehen-e, milyen jó, van belőle egész csomó. — Elszaladt, hozott egy rakás cédu­lát. Rozi húzott találomra. Ráírtam a nevemet. Lőrinc elvitte a postára a tíz pengővel együtt. — A múlt hétig nem is volt semmi baj. Kedden aztán az uraság ólját tet- t­­ük hátrább a kastélytól, a lánya nem­ szívelhette a régi helyin és a sógorral együtt dolgoztunk. Megkövetem a lássan a tekintetes asszonyt, de utolsó szerzet az ilyen úrikisasszonyféle, mindig ibo­lyát szagolna, az ól mindig közel van neki. Nem mondom, az ibolya is szép a maga helyén, de hol van az a szép, érett disznótól. Amint Lőrinccel az ólat rak­juk, levelet vesz elő a lajbizsebből és ideadja. Olvasom kívülről: Méltóságos Kinyes András földbirtokos urnak és nejének, Szélespuszta. Kibontom, olva­som belülről. A Vakokat Gyámolitó Egyesület hálásan köszöni Méltóságodnak és fenkölt nejének kegyesszivü adomá­nyát. (U. i.­ 10 . elszámolva, ki­osztva.) — He­jnye ... azt a nagytürelmü, mennybéli... igy meg úgy... — rúgta szét a csizmás lábát András, hogy a bakhát is porzott bele. Nonono ... no ... — csitízoltam — nem érdemes már, András, elmúlt. Megcsöndesedett, tovább beszélt. Azt hittem, tudja, hogy ott nyom­ban, ha nem volna tollatlan szegény ember, megkopasztottam volna a só­gort a tíz pengőért. . Azt is mondd meg te, pokolravaló, szidtam, hogy mi az a fenkölt, amivel a Rozit illeti a levél. Összehúzódott a sógor, mint a pondró, pislogott, szipogott, igen gon­dolkozott, ment megjegyzem, különösen okos ember. Egyszeresak kiszól a tüske közül: Hát az nem a Roziról van, az azt jelenti, hogy fenn költötték el a pizt. Minden hónappal komolyabb erőtényezőt jelentünk . Minél több hónap telik el, annál komo­lyabb erőtényezőt jelenthet a katonailag, er­kölcsileg és gazdaságilag felkészülő Magyar­­ország mindenkinek. Ami még annál inkább lehetővé teszi a magyar kormánynak, hogy önérzetes, nyugodt, türelmes, de erélyes külpolitikát folytathasson. Ez nem egyszer elmegy az engedékenység határáig, mert ezt egy erősbödő ország erejének biztos tudatá­ban megengedheti magának. — Gyakran hallom külföldiektől, akik Magyarországra jönnek, hogy olyan ez az ország, mint egy oázis. Sokkal nagyobb ál­lamokkal össze­hasonltva is, amelyeken azonban úrrá lett az idegesség. Ezt a nyu­godt, békés oázist kívánjuk fenntartani, meg­erősíteni és biztosítani a magyar föld lakói és azok részére, akik látogatásukkal meg­tisztelnek bennünket. A külügyminiszter után Szily Kálmán kultuszállamtitkár beszélt. A Széchenyi szel­lemében folyó munkáról szólt. Kezdik fel­ismerni — államhatalom és társadalom egy­aránt —, hogy a nemzet ereje tulajdonkép­pen a népben van, kezdik felismerni azt, hogy másik ereje az, ha a gazdasági élettel korlátolyan és gyakorlatilag foglalkozunk és kezdik felismerni azt, hogy mindenekfelett lelki, ekölcsi tulajdonságok kellenek ahhoz, hogy egy nemzet valóban nagy legyen és megerősödjék. Ennek a változásnak egyik bizonyítéka volt az, amikor az állítólag örö­kösen pártokra szakadt, vivődő magyar nem­zet fél évvel ezelőtt, a történelmi fordulat idején, tudott egységes tenni s már annyira erős volt, hogy tudott akaratának érvényt szerezni. Ezután Sopronyi-Thurner Mihály polgár­­mester Sopron város polgársága nevében, Vernfi Miklós, a bánya-, kohó- és erdőmér­nöki kar dékánja pedig a soproni kar neve­..............MU—IMMWJ—— mi......mm—.....m­­in ben üdvözölte a nyári egyetem előadóit, hall­gatóit és vendégeit. * A nyári egyetem előadásának első napján Szabó Zoltán dr. budapesti egyetemi nyil­vános rendes tanár Fajegészség és fajvéde­lem örökléstana címen tartott előadásában az egész, majd az egymás után következő ivadékok összességét, a faji egységet vette az örökléstudomány szemüvegén át boncoló­ kés alá. A módszereket példás sorozatával megvilágítva felsorolta az előadó az eugénia eddigi eredményeit és a jövő teendőit. Salamon Géza dr. a székesfőváros egészség­ügyi problémáit ismertette, Szalóky Tibor dr. pedig A magyar textilipar cintén tartott előadást. A soproni nyári egyetem résztvevőinek tiszteletére Sopron város vasárnap este az Erzsébet-kertben ünnepélyt rendezett, ame­lyen szintén részt vett a külügyminiszter is. 1939 augusztus 1, kedd A Ház tárgyalásra tűzte ki Ivády Béla házszabálymódosító Indítványát A képviselőház hétfőn délben mérsékelt érdeklődés mellett negyedórás ülést tartott, amelynek egyetlen tárgya az volt, hogy Ivády Béla előterjesztette a házszabályok módosítására vonatkozó indítványát. S­z­i­n­y­e­i-M­e­r­s­e Jenő alel­nök tizenkét órakor nyitja meg az ülést. Gergelyffy András, a közjogi bizottság előadója beter­jeszti az állampolgársági javaslat ügyében a bizottsági jelentést. A Ház a javaslat tárgya­lására kimondja a sürgősséget. Ivády Béla szólal fel ezután. Előterjeszti indítványát, hogy a Ház küldjön ki negyven­­tagú bizottságot a házszabályok átvizsgálá­sára. A bizottsági tárgyalás előtt nem kíván belemerülni a kérdés érdemébe. Hangoz­tatja, hogy a házszabály tulajdonképpen a Ház ügyrendje s a parlamentek féltékenyen őrzik a házszabályokban biztosított jogaikat. A képviselőház mindenkor maga alkotja meg a házszabályokat az államfő és a kormány közbenjötte nélkül. Leszögezi, hogy miután pártjának minden tagja tisztában van a ház­szabályok fontosságával, a kiküldendő bizott­ság elé olyan javaslatokat kívánnak vala­mennyien terjeszteni, amelyekért az alkot­mányos felelősséget teljes mértékben vál­lalni tudják. A szólásszabadságot totálisan kell biztosítani. (Taps és helyeslés a nyilas­pártoknál.) Az egész magyar nemzet érdeké­ben kell biztosítani a szólásszabadságot. Ilyen értelemben fogják keresni az összes pártok között az érintkezést. (Helyeslés.) Biztosítani kell, hogy a házszabályok révén a parlament szolgálni tudja az alkotmányt. Ebben a szellemben keresik azt a meg­oldást, amely mindnyájuk közmegelégedésére rendezi a kérdést. Példaként felsorolja, hogy indítványa érdemi tárgyalására is milyen nehézkesen került sor a mostani házszabá­lyok szerint. Felkiáltások a szélsőjobboldaliaknál: Jobb volna, ha a földreformot sürgetnék ennyire! Földreform kell, szociális kérdésekkel jöjje­nek, ne házszabályreformmal. Ivády Béla: A házszabályoknak ezek a rendelkezései azokból az időkből maradtak itt, amikor Bécsnek az volt az érdeke, hogy az országgyűlés kereke minél nehezebben forogjon, napirendjére kitűzi Ivády Béla indítványá­nak, úgyszintén az állampolgársági javaslat­nak tárgyalását. A Ház ülése negyed egy órakor véget ért. ______­ Felkiáltások a nyilasoknál: A háború után négyszer módosították már a házszabályokat. Ivády Béla: Kéri ezután a Házat, hogy­ küldjön ki negyventagú bizottságot a ház­szabályok megvizsgálására és módosítására. Az elnök felteszi a kérdést, kiváltja-e a Ház tárgyalás alá venni az indítványt. A többség igennel szavaz. Az elnök indít­ványára ezután kimondja a Ház, hogy leg­közelebbi ülését kedden tartja és annak Húsz év óta elnyomás, Üldözés, terror a dobrudzsai bolgárok élete Rohamosan nő a kiüldözöttek száma Rómából jelentik. A Corriere della Sera Bulgáriába kiküldött tudósítója hosszú jelen­tésben számol be a dobrudzsai kérdés állásá­ról. A tudósító, aki érintkezésbe lépett a bol­gár illetékes körökkel és a dobrudzsai bol­gár menekültekkel, megállapítja, hogy a bol­gár külpolitika alapelve változatlanul a Dob­rudzsát és Tráciát érintő követelések kielégí­tése. Bulgária számára Dobrudzsa a leg­ősibb bolgár földet jelenti, amely gazdasági­lag is rendkívül jelentős terület Bulgária szempontjából. A helyzet ma Dobrudzsában rendkívül sú­lyos. Bulgária és Románia között teljes ha­tárzár van. Ennek ellenére Dobrudzsából nap-nap után tömegesen érkeznek­­a bolgár menekültek. Százezerre tehető azoknak a bolgároknak a száma, akiket a románok Dobrudzsából elüldöztek. A dobrudzsai bolgárok élete húsz év óta ebben a három szóban foglalható össze: elnyomás, üldözés, terror. A 600.000 főnyi bolgárságnak mindössze három törvényes képviselője van. Dobrudzsában egyetlen bol­gár iskola sincsen és még bolgárul beszélni is veszélyes. Igazságot Bulgáriának! — kiált fel az olasz tudósító. — Ez az igazság azonban — írja —­ nem jöhet azoktól, akik 1919-ben Dobrud- I­zsát elválasztották Bulgáriától.

Next