Vincze Gábor (szerk.): Asszimiláció vagy kivándorlás? Források a moldvai magyar etnikai csoport, a csángók modern kori történelmének tanulmányozásához (1860-1989) - A Magyarságkutatás Könyvtára 27. (Budapest - Kolozsvár, 2004)
Bevezető
vagy pedig olyan új, „román hangzású” nevet adtak, ami az eredeti családnévvel semmilyen kapcsolatban sem volt.52 így „a Bordásból lett Spataru, a Lászlóból Lassáu, a Veressből Robu - olvashatjuk a pusztinai Bartha András 1989 után megjelent kis falumonográfiájában -, a Beczét nem tudták lefordítani románra, így ugyanúgy maradt, csak románosan írják: Bela.”53 Meg kell azonban jegyezzük, hogy az állami, „romanizált családnév” bevezetése után a csángó-magyar közösségekben „párhuzamos névadás” élt tovább. Az új, „román nevet” csak hivatalos helyeken, alkalmakkor használták, a mindennapokban saját közösségükben a különféle ragadványneveken szólították egymást. (Valójában ezt tekintették az „igazi” családnévnek. )54 1. 4. A csángó-magyarok magyarországi támogatása 1918 előtt A moldvai katolikus magyarság kapcsolata a középkorban igen intenzív volt a magyar királysággal, ám az önálló magyar állam bukása után csupán a hazulról érkező misszionáriusokon keresztül volt némi kapcsolatuk a részben Habsburg, részben török uralom alá került országgal. A magyar társadalom egy szűk köre a 18. század végén,55 a 19. század elején „fedezte fel” a moldvai magyarságot. Ettől kezdve egyre több írás foglalkozott a Tudományos Gyűjtemény, a Társalkodó, majd a Jelenkor, a Nemzeti Újság és más folyóiratok hasábjain a csángókkal. Azért, hogy pontosabb képet nyerjenek a helyzetükről, a Magyar Tudományos Akadémia 1836-ban kiküldte Moldvába Gegő Elek ferences szerzetest, aki „a moldvai magyar telepekről” terjedelmes jelentésben számolt be, melyben igen borús képet festett a „naponkint kereskedő” csángókról. Ez is közrejátszhatott abban, hogy már a negyvenes évek pesti sajtójában megjelent a csángók „hazahozatalának” gondolata.56 Ez a kérdés a forradalom idején sem merült feledésbe, ugyanis a Batthyány-, majd a Szemere-kormányt is foglalkoztatta az az elképzelés, hogy a moldvai csángókat áttelepítik Magyarországra. A kivitelezésre azonban a szabadságharc bukása miatt nem került sor.57 A figyelem a megtorlás és az elnyomatás időszakában időlegesen lanyhult, az 1860-as években azonban ismét az érdeklődés előterébe került a Kárpátokon túli magyar etnikai csoport. A hetvenes, nyolcvanas években néhány lelkész, publicista58 és az 1861-ben megalakult Szent László Társulat volt az, amely napirenden 52 A nagypataki, a kákovai és az újfalui csángók kérvényének végén található névsor tanúsága szerint a két világháború között még ugyanúgy előfordultak az eredeti magyar személynevek, mint a román „fordítás-nevek”. (Pl. a Kőművesből már Zsitár lett, a Kádárból pedig Dogár.) Lásd a 32. dokumentumot. 53 Bartha, 1998. 22. 54 Jáki, 2003. 63-67. 55 Az első fecske minden bizonnyal Zöld Péter 1781-ben készült jelentésének magyarra fordított szövege volt (Molnár János adta ki 1783-ban Pozsonyban Magyar Könyv-Ház című kötetében). Csokonai Vitéz Mihály a század végén valószínűleg éppen az ebből szerzett ismeretei alapján fogalmazta meg a Marosvásárhelyi gondolatok című versében azt az óhaját, hogy „Vajda Moldovának is kies parlagjai, / Ameddig terjednek a Pontus habjai, / Magyar Koronánknak árnyékába menne, / S a csángó magyar is polgártársunk lennel”. 56 Lásd Kossuth Lajos vezércikkét az 1842. október 6-i Pesti Hírlapban. 57 Spira, 1993. 305-318. 58 Lásd a 2., 4., 12., 14. dokumentumokat.