Marczius Tizenötödike, 1849 (6-79. szám)

1849-03-31 / 40. szám

HAZU­ZII S TIZENÖTÖDIKE Szombat.. 40-ik szám. Debreczen, marc. 31 1849. Nem kell táblabiró politika. Debreczen, marc. 31. Miről legtöbbet kellene beszélnünk, az osztrák csá­szártól nagylelkű­leg adott alkotmányról alig szóltunk né­hány szót. De tüzetesen irt értekezést ez érdemben még m­ás lapban sem olvastunk. Szabad legyen tehát egy pár észrevételt tennünk. A marczius negyediki edictum következtében kibo­csátott alkotmány valjuk meg az ellenségben is a jót, nem eredeti mű ugyan, de a fenforgó körülményekhez képest igen okos és kevés hiányokon kívül kielégítő. Egy nagy ország, melynek 36 millió lakosa van, ak­kor midőn egy évvel ezelőtt még teljes absolutizmus alatt senyvedett, azzal nem csak megelégedhetnek, hanem min­den várakozását is felülmúlva találhatja. Az alkotmány pontjai világosak, és az új kor szel­leméhez vannak idomítva, és mi a szabadelvűséget illeti abban vetélkedik a francziák 1830—diki constitutiojokkal, sőt a mi a választói census, illeti, s mi a leglényegesbb amannál sokkal külön­b és derekabb. Meg van ezen alkotmányban minden mi csak lénye­ges, s mit csak az európai jogtudósok a monarchia mel­letti alkotmányokban mint fő kellékeket megkívánnak. Egy harminczhat millióból álló nemzet ezen alkot­mányt, a kiszabott természetes úton könnyen tökélletesre festhetné , tenne a­mi neki tetszenék, tán el is kerget­hetné az ingyen hizlalt dynastiát, s boldog jövendőnek nézhetne elibe. Azonban. Ezen harminczhat milliónyi nemzet nem létezik Ezen millióknak érdeke annyi felé húz a hány a tartományok száma, s a nemzetiségi érzelmeket a tör­vényhozók theoriai az emberekből kiirtani nem fogják. Eddig népeket ismertünk, kiknek nem volt alkotmá­nyuk. Most az osztrák dynastia egy új phoenomenonnal lepi meg a históriát, s ad egy alkotmányt, melynek népe nincsen. Ezen alkotmány minket magyarokat mint nemzetet tökéletesen megsemmisít. Mi ezen levél szerint austriaiak lettünk, felvettük e gyűlöletes, s egész Európában be­szennyezett nevet. E levél követeli, hogy a milliók egy há­­ládatlan és alávaló jellemű család nevén nevezzék magukat. A magyar nemzet minden históriai múltját egy toll­vonással semmisítené meg, s eltűrhetné, hogy őt ezután osztráknak nevezzék. Mert hiszen a mi azon alkotmányban a külön nem­zetiségek érdekében itt ott felhozatik, ez csak csalóka ígéret, melyet a birodalmi középponti erő azonnal olvasz­tani kezdene. Az alkotmány ötödik fejezete kimondja, mi tartozik a tartományi gyűlés határozata alá, s olvastuk mi lesz a mi nemzeti gyűlésünkből — provinczialis agricultura, jóté­kony intézetek, középületek, az adó repartitioja, egyházi és iskolai ügyek, s az előfogatok (!) — Tehát egy csep­pet sem több mint a mit az 1848-diki törvények minden megyének, minden rendezett tanácscsal bíró mezőváros­nak már megadtak. Illy lealázó szerepre jutna a magyar országgyülés, melly Mária Teresia alatt azon szeleskedést követte el, hogy a dynastiát megmentette. És akkor történik ez midőn nemzeti gyűlésünket az 1848-nak nevezetes tavassza visszaállította régi fényes­ségébe, megadván neki az önállóságot, a szuverenitást, mely előtt még a királynak is meg kelljen hajolnia. Mi azon különösséget, hogy itt közöttünk ezen új alkotmány még kíváncsiságot sem gerjesztett annak jelé­ül vesszük, hogy mi elhatározva vagyunk saját territó­riumuk számára egy külön alkotmányt szerezni. El vagyunk határozva nem áldozni fel öröklött kin­csünket, nemzetiségünket. Nem áldozzuk fel Bécs kedvéért érdekeinket is. Nem azért építettük Pest városát, hogy a habsburgok arra mint birodalmi városaik másodikára vagy harmadikára kevélyen mutathassanak. Szépen volnánk mi ott azon birodalmi parlamentben a mi 70—80 magyar követünkkel, a többi német, olasz, tót, cseh, ruthen s isten tudja mifélékkel. Majd jönnének aztán hozzánk német praefectusok és Kreishauptmanok, többnyire azok, kik most a császári ser­­gekben alvezéri szerepet viselnek. Pénz és hadügyről szó sem lenne. A habsburg porontyok zsoldossal el­lepnék az országot, s velünk mint meggyőzött néppel imperti­­nenskednének, még pedig nem csak úgy mint márczius előtt, pedig már akkor sem tudtunk csak egy katonai ki­hágást is megbüntetni, hanem úgy miként azoktól lehet várni, kik ellenünk irtó szándékkal keltek harczra. Nem szükség nekünk leírnunk azon szomorú állapo­tot melybe minket ezen theoreticus alkotmány besülyesz­­tene. Nem is szükség elmondanunk, hogy a habsburgok e kétségbeesett ajándéka akkor, midőn fegyvereink előre nyomulnak nevetségessé válik. .

Next