Marczius Tizenötödike, 1849 (6-79. szám)

1849-04-02 / 41. szám

MARCZIUS TIZENÖTÖDIKE Hétfő. 41-ik szám. Debreczen, april. 2 1849. Nem kell táblabiró politika. A parlamentben ma egy nagyszerű angelagi kravat tartatott. E lapok szerkezteje tudván, hogy az ülésben vita küzben személyére vonatkozó megjegyzések is fordulhat­nak elő, természetesen jelen nem lehetett, s így kényte­len csak mások előadása után szólani. A múlt év tavaszán Európa népei egymás után ke­lenek fel, s követelék azon jogokat, melyeket a természet mindenkinek megadott, hanem a história elrablott. Magyaroszág háromszáz év óta rabigában nyögött. A nyugati események intőleg adának példát, s a nemzet nem mulasztá el a perczeket felhasználatlanul elfolyni, hanem felkelt Posonyban és Pesten, a tanácskozó teremben és az utczán. Mi­kora gyermekségünktől fogva egyet hordozunk szívünkben, a ki engesztelhetlen gyűlöletet a Habsburg család ellen, melly e nemzet függetlenségét fegyverrel, s még inkább árulással megsemmisítette. Már gyermek korunkban, mi és barátaink, ha ollykor fellegvárakat épitünk magunknak, arról beszéltünk, ha váj­jon elérjük még mi azon dicső , hogy a magyar a hálá­­tlatlan és jellemtelen osztrák házat a trónból kikergesse, s nemzetünk visszalépjen az európai nemzeti családok kö­zé, azon helyre, hol őseink állottak. Azon időkben az illy gondolatok a teljes lehetlen­­­ellenségek közzé számítanak. Azonban a marcziusi események és példák, a leg­merészebb reményeket is a lehetőségek közé vevék fel. Most egy éve meghozatlak az 1848—diki törvények, mellyek az országnak önálló kormányt és souverain par­­lamentet adtanak. Mi e törvényeket úgy tekintettük mint kivívott tért, mellyel most már biztosabban haladhatunk előre, s mely­nek utján kivívhatjuk azt, mire minden becsületes népnek hajlamának kell lenni, a teljes függetlenséget. Mi e törvényeket úgy tekintettük mint első felvoná­sát azon drámának, melynek végén az osztrák dynastia le fog hányatni a trónból, s mi Austriától el fogunk sza­kadni. A Batthyányi ministerium­ legtöbb tagja ellenkező­képen fogta fel az idézett 1848-diki alkotmányt. Eötvös József a pozsoni országgyűlés után Pesten többek előtt úgy nyilatkozott, hogy a Batthyáni ministe­­rium az összehívandó nemzeti gyűlésen a sanctio pra­­gmatica feszegetését bármely alakban jöjjön az elő, min­denkor oly kormánykérdésül fogja tekinteni, melyhez lé­telét köti. Ezen elvkülönbség az, melly csekélységünket az első ministerium­ megérkezte után azonnal az oppo­­sitio oldalára helyheztetett. A mi véleményünk egészen az ellenkező volt. Mi mindenkor a­hányszor a sanctio pragmatica feszegettetett oda szítottunk, hogy annak kötelékei minél inkább tá­­gíttassanak. Ezért voltunk mi oppositio az első ministerium el­len csak nem minden nagyobb kérdésben, ezért lát­tuk mi a ministeriumot erélytelennnek, mert nem igye­kezett magát a lehető esetekre Austria ellenében erősí­teni. Ezért nem tetszhetett nekünk az olasz kérdés, a schwarzgelb katonaság, s a többi. És véghetetlenül sajnos, hogy az oppositio olly sze­rencsétlen volt, hogy alig számítható csekélységünkön kívül, a nyilvánosság orgánumai közül részükön egy sem volt. Azon párt véleménye, melly az 1848-diki alkotmány alatt utógondolatul a dynastia megbukását értette, a vá­lasztásokban iszonyú kevesebbségben maradt. Az első szavazásban 36 képviselő tiltakozott az el­len, hogy a magyar a szabadságért küzdő lombardok el­len sereget adjon. A mi lapjaink azon időben különösen a vidéken tel­jesen népszerűtlenek voltak. A tudatlanok és rósz­aka­rók csodálatos dolgokat kurtogtak rólunk, camarilla bér­letije, titkos spion, a reactio fizetette, mondák, s azon időben ezek nekünk sok keserű órákat okoztak. A ministerium ellenben alig győző félre rakni a lá­bai elébe hozott birodalmi koszorúkat. Ugyan ekkor alig volt nagyobb város, mellyben a mi lapjainkat nyilvános helyen el ne égették volna. Azonban ismeretes mondat, hogy megégettetni, még nem annyi mint megc­áfoltatni. És mi kitűzött pályánkon tovább haladónk. A septemberi események irtóztató fényességgel be­­bizonyíták a ministériumtól követelt politikának tökéletes haszontalanságát. És késő volt már búsulni, hogy a szép nyarat csupa merő éljenzésekben töltöttük el. A magyarok istene azonban, kinek gondviselését ab­ban találtuk fel, hogy az ellenségnek elvette az eszét, megmentett minket. Mi több ízben megmutattuk azt, hogy

Next