Miklós Tamás (szerk.): Medvetánc 1988 melléklete - Magyar gazdaság és szociológia a 80-as években
Koordináták - Lengyel László: Politikai magatartás és gazdasági viselkedés egy kis ország jövőképében
remekét, az Oblomovot.”11 Ugyane cikkben Cs. Szabó csak úgy odaveti másik gyöngyszemét: nem véletlen, hogy Huszárik Szindbádja „lepergett a kevéske idegen nézőről, elsöprő világsiker volt ellenben egy másik magyar film, a Mefisztó, mert a 20. század uralkodó embertelenségéről szól”. Igen, itt Oblomov és Stolz ütközése, egyben egy évtizedes váltásé is: a belső világba merengő keleties fogyasztó, a 80-as évek Magyarországán könyörtelen beilleszkedő, illetve nyugatias fogyasztó-vállalkozó. Ez nem nosztalgiahullám, hanem fejlődési folyamat. Krúdy lehanyatlása, hátrább szorulása párhuzamos a nyugatias, amerikanizált tömegfogyasztás megismerésével és elsajátításával, illetve a nagyszervezetek — lakótelepek, hivatalok — morzsoló hatásával. Ez utóbbiakból, a gyakorlatias új középosztály nem az álmokban, hanem legalább részben Stolz, a vállalkozó módján akar kimenekülni. Fiaik pedig a Beatrice, majd az Edda és a HBB keserű nótáiban ordítják szét a betonvárosok reménytelenségét. Ez már nem Krúdy vagy Mándy József városa, nosztalgiákban sem. Megértem Szabó Miklóst, aki a nyugatias fejlődéshez — nem feltétlenül az amerikanizálthoz — szeretné közelebb látni a magyar társadalomfejlődést, inkább tömegpszichológiai vonásnak, nosztalgiának érzékeli a Szindbádok világát. Valójában mégis inkább a társadalomfejlődés keleties tárgyi reflexéről volt és van szó. Babits, Kosztolányi, Szép Ernő, Karinthy Frigyes példája kerül elő. Hosszú lenne felidézni mindazokat az írásokat, amelyek összefoglalóan Pilinszky találó soraiban fejthetők ki: „Szemben a cselekvés vakhitével egyedül a szemlélődésen nevelt gondolat érhet célba. A leggyorsabb cselekvés is csigalassúságú a szemlélődésben fogant minőségi gondolat sasröptéhez mérten.”12 E kör újraértékeli történelmi és irodalmi múltunkat: „Babits tudott valamit, amit Ady például nem tudott. Nagy lángolóink, Petőfi, Ady, meghalva bizonyos történelmi pillanatokban, nem juthattak el a tapasztalás olyan köréig, ami életemnek — életünknek — meghatározója volt; nem láthatták át vesztes háborúk utáni korszakok konstellációit, nem tanulhattam tőlük azokat a viselkedési normákat, amelyekkel az ember a némaságra, a tehetetlenségre reagál. Sem zászlóbontások, sem diadalmas várostromok, sem hősi halálok nem vártak ránk — legfeljebb néhány csalódással teli másodpercre — nekünk a lemondást, a visszahúzódást kellett megtanulnunk, reményeink, úgynevezett hiteink lombtalanodását. Tőle pedig, Babitstól, éppen az elveszett csaták étoszát, a 70