Metropolis, 1997-1998 (1. évfolyam, 1-4. szám - 2. évfolyam, 1. szám)

1997-03-01 / 1. szám

Liszka Tamás sokkal inkább az idő múlásával kettős jelentésűvé vált kamaszkori emlékek tükröződnek. Ez az egy árnya­­­latkülönbség következetesen végigvonul Gothánnak ebben a talán legfilmszerűbb filmjében. A fentiek szorosan összefüggenek a narratíva kérdésével. A Megáll az idő cselekménye egyetlen, jól átgondolt szempontból tárul elénk: egységes struktúrájú visszaemlékezés ez, amelyben az események értéke és jelentősége már letisztult. Nincsenek zsákutcák, a törté­net kerek, és a benne foglalt konfliktusok aktualitása éppen a kifejező eszközök Gothámnál szokatlan harmóni­ája miatt viszonylagosnak tűnik. Ha a Megáll az időt összehasonlítjuk a néhány évvel később készült Tiszta Amerikával, azonnal feltűnik, hogy ugyanazt a problé­mát (maradni vagy meg­maradni) a rendező mennyire eltérő módon közelíti meg a két filmben. A hangvétel különbsége úgyszólván ontológiai eredetű: az egyik eset­ben egy létező, a másikban egy már nem létező kérdéssel, csupán annak puszta emlékével szembesülünk. A Meg­áll az időben egyetlen erős jelzés érkezik a történeten kívülről: az ötvenhatos eseményeket fekete-fehérben látjuk, míg a film jelenében játszódóakat színesben — ám e mozzanat szimbolikus jelentősége nem haladja meg a két, lényegileg azonos, csak intenzitásában különböző emlékkép különválasztásának szándékát. A gothári kérdés A filmben felfedezhetünk egy olyan elemet, amely Gothár későbbi filmjeiben az abszurd eszközeként működik: a tökéletlen, félszeg, intenzív beszédstílust. Más-más módon, de az Idő van, a Tiszta Amerika, A részleg és főképpen a Melodráma jellegzetes, furcsa dialógusaiban a szereplők egyaránt többet akarnak egyszerre elmondani, mint amennyit az általuk ismert nyelv struktúrája kifejezni enged. Az Idő vanban Gothár visszatér a kifejezőeszközök több szinten jelentkező, eklektikus halmozásának techni­kájához. A film mondanivalójához számtalan kapcsoló­dási pontot nyújt a rendező, és ezek közül a konkrét cselekmény - ellentétben a Megáll az idő cselekmé­nyével - a legkevésbé felhasznált összetevő. A filozofikus alaptéma - a kép, a valóság és az idő értelmezhetetlennek tűnő összefüggése — kiváltképp alkalmas a sajátos mozgóképi technikák teljes apparátusának bevetésére. Az idő és a tér rendhagyó kezelése az abszurd perspek­tívájába helyezi az eseményeket, párhuzamban a történet belső abszurditásával, amely egy gogoli mozzanat, a feltartóztathatatlanul növekvő szőrszál réme köré épül.

Next