Reggeli Hirlap, 1922. október (31. évfolyam, 223-248. szám)

1922-10-01 / 223. szám

1922 október hé­t, vasárnap Miskolcz, XXXI. évfolyam, 223. szám Reggeli Hírlap POLITIKAI NAPILAP maX. * f '-rfisEpítési árak helyben és vidéken s Degyeti Gvác — — — — — — 560"— K Erjy Hónapra — — — — — — 200"— K VUra 15 korona Szerkesztőség i Miskolci, Városháztér Mifr A szerkesztőség telefonszámat ■ 4-88. 8-ig Kiadóhivatalt Sacéchenyi­ u. 15. Telefonsz. $­ I» Lángba borult a Kelet, azt mondják a sürgönyök. Sőt azt mondják a francia jelenté­sek, hogy már eddig is valósá­gos csodának kell tekinteni, hogy az angolok és a törökök össze nem ütköztek. Nem lehet megegye­zést remélni, mert úgy látszik, hogy Kemal pasa az eddigi győzelmek birtokában és a további győzelmek reményében hajthatatlanul ragaszko­dik követeléséhez, a török nemzeti függetlenséghez, Konstantinápolyhoz, a tengerszorosokhoz s azokhoz a te­rületekhez, amelyeket török moha­medánok laknak. Kemal pasának ez az elszánt küz­delme érthető, így államférfi és egy katona, aki látja egész világosan, hogy ha tétlenül tűrik nyakukon a görög láncokkal szorított antántigát, akkor menthetetlenül el kell pusz­­tulniuk. Ebben a háborúban sem tör­ténhetik rosszabb véle­k, de jobb igen, még­pedig az, hogy győznek és megszabadulnak attól a súlyos kölönctől, amely minden emberies­séget megcsúfolva, minden wilsoni elveket meghazudtolva, a békét ki­fosztásra, népek tönkretételére, or­szágok feldarabolására, évezredes kultúrák megsemmisítésére alapozza. A török lelkesültség azonban úgy látszik, lángra fogja lobbantani más országok harcikészségét is egyiknél talán azt a lelkesedést, amely nem­zeti aspirációkat és jogosultságokat van hivatva visszavivni az önkénytől, másikánál lángra lobbantja a zsák­mányát féltő hiénának és a holttest után ballagó sakálnak vérszomjúságát. Bulgária lesi a pillanatot, hogy szintén a görögre rohanjon, Szerbia teljes fegyverzetbe lép és Románia egére is háborút jósol a Balkán felől felzugó vihar. Közben a török csapatok már az angolok drótsövé­nyei előtt állanak és ha az angolok harcba sodródnak, váljon elképzel­hető­­, hogy balkáni vért ne hívja­nak segítségül a maguk vérének takarékosságára ? Nálunk pedig szörnyű torzsalko­dással és „fajvédelmi­“ offenzívával folyik a társadalmi és politikai há­ború, mintha mi nem is közvetlenül A Reggeli Hírlap budapesti szer­kesztősége jelenti telefonon. A keleti kérdésben a helyzet szom­baton teljesen kiélesedett és általá­­nossá vált az a felfogás, hogy a há­ború Anglia és Törökország között m­ár elkerülhetetlen. A törökök nagy csapatokat vonnak össze Csanaknál és erre való tekintettel az angol kormány utasítást küldött a keleti haderő főparancsnokságának, hogy Musztafa Kemal pasát szólítsa fel, hogy a semleges zónából csapatait rendelje vissza és ha ez haladékta­lanul meg nem történnék, akkor fegyveresen akadályozza meg az elő­nyomulást. Ez tehát ellenállhatatla­nul az ellenségeskedés megkezdését jelenti. A britt kormány sorsdöntő üléséről a következőket jelenti a Reuter-ügy­nökség : Anglia nem tartja szükségesnek a formális hadüzenetet, azonban a török a Balkán szélére helyezett nemzet lennénk és mintha érdekeinkre nem is volna sorsdöntő hatással, ami odalent készül. Parlament szür­etel, a kormányelnök pihen, a külügyi bizottság hallgat, ifjúságunk lelkesedése színházi elő­adás megzavarásában, néhány jog­rendi pofon lekenésében, gazdáink közérdeklődése a búza árának föl­emelésében merül ki. Nem gondolják az urak, hogy veszedelmesen közeledik a tizenkette­dik óra , előnyomulással fegyveresen száll szembe. A kormány tegnap kétórás ülést tartott, amelyen meghallgatták a léghajózási , tengerészeti szak­értőket. A szakértők meghallgatása után a kormány arra az elhatározásra jutott, hogy semmiféle engedményt nem tesz. A minisztertanácsról szóló hivata­los jelentés szerint teljes lehetetlen­ség az, hogy Megengedjék a törö­köknek, hogy az angol drótsövények előtt maradjanak és az angol álláso­kat fényes nappal kikémleljék. Izmid kerületén és környékén a török csa­patok nagyban gyülekeznek. A tö­rökök magatartása egyenesen kihívó. A kormány éppen ezekre való tekintettel intézte Harrington tábor­nokhoz, angol főparancsnokhoz azt a táviratot, hogy eszközölje ki a törököknél szépszerével vagy más módon a keleti zóna kiürítését. A távirat hozzáfűzte, hogy Harringtont a kormány teljes mértékben felhatal­mazta és a határozat végrehajtásá­nak biztosítására az eszközöket ren­delkezésére bocsájtotta. A kormány valójában nem intézett ultimátumot, de az a kívánság, amely Harrington előterjeszti Kemalnak egyértelmű az ultimátummal. Egyébként a minisztertanács arról­­is tárgyalt, hogy csak Gallipoli vé­delmére szorítkoznak. Az angol hadikészülődés teljes erő­vel folyik. Állandóan érkeznek a meg­erősítések. Máltában is naponta újabb és újabb csapatokat hajóznak be, melyeknek rendeltetési helyük Csa­­nak.­­ A csanaki területre indított flottát tíz torpedórombolóval erősí­tették meg. A György páncélos hajó elindult a Levante felé és rövid időn belül Bezon páncélos hajó is fogja követni. Minden jel arr­a vall, hogy a Ha­milton tábornok által továbbított an­gol kívánság teljesen süket fülekre talált, holott kecsegtetésül az antant legmesszebbmenő támogatását is ki­látásba helyezték a törököknek. Erre vall az is, hogy Hamilton utasította a Gallipoli félsziget lakosságát a lakóhelyek kiürítésére, mert az a terület valószínűleg harcszíntér lesz. Hogy a béke megőrzésére semmi remény, bizonyítja egy Berlinen ke­resztül érkezett athéni jelentés is, amely arról­­ számol be, hogy a keleti kérdésben Anglia kimondotta a döntő szót. Szmirna körül csoportosuló hajó­­raj a hírek szerint ugyanis azt a parancsot kapta, hogy a Szmirna környékén levő török csapatokat tá­madják meg és vegyék fel velük a harcot. Az angol hajóraj parancsot kapott a támadásra Anglia hadüzenet nélkül megkezdi az ellenségeskedést a törökökkel — Kemal pasa nem enged feltételeiből Déryné naplója Akit nem várnak — Látogatás odahaza Ekkor rettenetes fájdalom fogott el. Igen, igen megsajnáltam s mon­dám : — Ez nem fog megtörténni. Azonnal felöltöztem s felkerestem a komitét. Ott rimánkodtam, ne küld­jék el Déryt. Nekem úgyis minden­esetre el kell mennem, más társa­sághoz ígérkeztem Komáromba. De erről szót sem akartak hallani s megnyugtattak, hogy jól van, Déryt se fogják elküldni, de mivel úgy se nagy kedve van a színészethez, majd keresnek számára valami jó állást. Ezt tudatták vele s ő belenyugo­dott. Mi többé nem szóltunk egymás­hoz, szétmentünk s elváltunk, hitünk szerint, örökre. Szegény Déry, ő nagyon becsüle­tes ember volt. Ő senkit meg nem csalt,­­ nem volt korhely, nem volt iszákos, nem volt kártyás, még nem is dohányzott, — csak a nevelés volt nála elhibázva. Egy délben éppen­­’ebédelünk, — nyílik csikorogva a nagykapu, lódo­bogás, kocsizörej, harsány férfihang. „Szent Isten, ez — Déry!“ Rokonaim egészen ki voltak kelve színekből, én magam se tudtam, mi lesz ebből, de mondom: „legyetek nyugodtak !“ Egyszerre nyílik az ajtó s belép Déry. Ea ülvén az ajtóval szemben, először is rajtam akad meg a szeme. Megáll, rám néz, egyszerre örömelra­gadtatással kitárja karjait s engem, ki bele találva magam helyzetembe, eléje siettem, magához szorít, ezer­szer össze-vissza csókol és csak azt mondja: — Oh, tizennyolc hosszú év után! Tudod-e, Rózám, hogy ennyi? Öröm lett az ijedtségből az én rokonaim házánál. Déry alig akarta észrevenni, hogy más is van kívü­lem a szobában. Enni se akart, kell is neki most, nem ér ő arra rá, hagyjanak neki békét. Ott tartotta a kezemet s el nem eresztette estig, pedig én még bizony ettem volna. Ezután, hogy mennyire megnőttem, hogy neki gömböly­ödtem­. „Olyan lettél, mint egy töltött galamb, te kis penészes feleségem. Hát a szeplő, meg a véres hajad? De most már nem is eresztelek el többé, ugy­e haza jösz?“ A rokonok is körül­vettek, hogy milyen életünk lesz, örökké együtt leszünk és öleltek, csókoltak és sír­tunk mind a négyen. Egész lelki erőmre volt szükség, hogy mindent feledve, meg ne adjam magamat. De végre összeszedtem magam. — Fáj a lelkem, ha úgy ostro­moltok és én nem teljesíthettem ké­relmeteket. Gondoljátok meg, mit kívántok tőlem. Én most állok di­csőségem fénypontján, mely életem­nek legfőbb törekvése volt. Én rám még nagy feladatok várnak és én ezt mind elhagyjam s egyszerre le­­szálljak a pusztára? Hisz én ott kedvetlen lennék, mindig eszembe jutna az áldozat nagysága, amit ne­ked hoztam, édes Dérem, téged is elhagyna türelmed s mi lenne belő­lünk ? Jobb igy nekünk a távolból, igy semmi sem zavarja barátsá­gunkat. — Hát még mindig meg van ez a te bolond szenvedélyed ? — kiáltá Déry elkeseredve. — Még mindig, barátom — viszon­­zom — s nem hiszem, hogy elhagy­jon, mig egy tagomat birom. — Hiszen már elég dicsőséget arattál, beérhetnéd vele s éppen most kellene visszavonulnod, mikor mindenki sajnálja, nem lassan le­­hanyatlanod és bevárnod, mikor min­denki elfeled s elevenen eltemet. Uj dicsőséget találhatnál abban, hogy jó feleség, jó háziasszony lennél. De ők csak ostromoltak, Déry egész poéta lett a pusztai élet fes­tésében s azt is megigérte, hogy jó, hát ő nem bánja, városban fogunk lakni. Én mély gondolatokba merül­tem, most jutott először gondolnom a jövőre is, hogy ők eszembe jutat­ták. Végre mondá: — Látod, itt a hiba. Én nem értek a gazdasszonykodáshoz, csak tudatlan ingyenevő lennék a házad­nál, ki neked igen sok kárt tenne, amiért te csak bosszankodnál. Nem, barátom, én nem megyek a pusz­tára, ne zaklassatok. Oly lépés ez, melyet könny­ű megtenni, de nem helyrehozni, ha ballépésnek bizo­nyult. — Én minden lépésemet Isten jóvoltára bizom. Ha ő azt határozza felőlem, hogy haza menjek, haza megyek. Az ő szent akarata ellen küzdeni nem fogok. De afelől őszin­tén nyilatkozom és pályámról most még le nem mondhatok. — így hát vége az én újból felt csillant reményemnek, mondá Déry nyomban, de, folytatá vidámabban, meglátogatni csak meglátogatsz ? No, néhány napra csak kijössz Muhira ? Lapunk mai száma 12 oldal

Next