Reggeli Hirlap, 1923. augusztus (32. évfolyam, 172-196. szám)

1923-08-01 / 172. szám

*1923 augusztus h6 I szerda Ára 120 kOP9818 X3QIII. évfolyam, 172, 92 Miskolcz­öldfizetési árak helyben és vidéken­­ Negyed évre _ _ _ — — 12000*— K Egy hónapra — — — — — 4000 — K POLITIKAI ISAFILAP Szerkesztőség: Miskolcz, Városház tér 22. szára A szerkesztőség telefon­számai: 4­86. 6-19 Kiadóhivatal­­ Széchenyi-utca 15. Telefonsz. cáf A munka becsülete Nem csak az embernek, az egyénnek is a becsülete, amit meg kell védenie és aminek vé­delméhez az államnak a maga hatalmi jogsegé­lyét kell nyújtania, hanem becsülete van a munkának is, ami védelemre szorul, valahány­szor méltatlan támadásban van része. A munka becsülete nem csak az az erkölcsi megbecsülés, ami minden körülmények között kijár neki, hanem az az ellenérték is, amivet honorálják. Sőt rövid mondatba foglalva azt mondhatjuk, hogy a munka becsülete a munka díjaságiban jut megfelelő kifejezésre. Amely munkának nincs becsülete, azt nem is igen űzetik, ami megfordítva is áll, hogy t. i. a­mely munkát nem fizetnek meg tisztességesen, annak a munkának nem is lehet becsülete. A munka becsületének azonban nem csupán ilyen egyéni vonatkozása van, hanem társadalmi és állami jelentősége is, amit különösen nap­jainkban látunk szomorú példákkal illusztrálva. A munka becsülete nálunk fokozatosan lecsú­szott, mert nem értékelték annyira, amennyire a munkát kifejtő mindennapi megélhetéséhez minimálisan szükség van. Ezért volt, hogy hova­tovább az a valójában destruktív felfogás kere­kedett felül, hogy nem érdemes dolgozni, mert aki dolgozik, az nem tudhat annyit keresni, amennyiből megélhet. És mindenki kereste a dolognak könnyebb részét, mert az élet olyan példákat produkált, hogy aki nem dolgozott, az megélt, sőt annál nagyszerűbben és könnyebben élt, minél kevesebbet vagy éppen semmit sem dolgozott. Ez a kétségtelenül meglevő szomorú jelenség tovább nem tűrhető, az a legsürgősebben orvos­­landó, hacsak nem akarjuk, hogy a bomlasztó példa teljesen dezorganizálja a társadalmat és az államot, amelynek pedig most fokozottabb munkára és munkateljesítményre volna szüksége. Ámde mit gondoljon egy állam dolgozó része — lnteinerek, köz- és magántisztviselők, munkások — a munkáról és az ember hivatásáról, ha azt tapasztalja, hogy míg az egyik oldalon az állam tűri, sőt elősegíti, hogy a mindenféle munkát ne űzessék meg, addig a másik oldalon maga az Állam az, mely rövidlátó és gyakorlatiatlan pénzügyi és gazdasági politikájával elősegíti és fokozza a drágaságot? Mit gondolnak a dolgo­zók, amikor azt látják, hogy míg egyfelől a búza ára felugrik 83.000 koronára (­mivel a gazdák még mindig nincsenek megelégedve, mert viszont a mázsa búza ellenértékeként tekinthető husskoronás arany már 128.000 koronára ugrott fel és szükségleteiket ilyen paritással kell fizet­­niök), addig jövedelmük, fizetésük és bérük arra sem elegendő, hogy csak a mindennapi kenyeret tudhassák beszerezni éhező családjuknak? Mit gondolnak a munkájukból élők ?! Azt gondolják, amit különben mindenki tud és ami­ből ma már senki sem csinál titkot: azt, hogy inkább abba­hagyja a munkát, semhogy éhezve dolgozzék. Éhezni végre munka nélkül is lehet, talán könnyebb is! Az államhatalom azonban azért van, hogy az ilyen ,most már minden mindegy!“ felfogás ne legyen úrrá a lelkeken, de az ilyen felfogás eluralkodásának megaka­dályozása nem lehet hatalmi kérdés, ezt csak a józan belátás és megértés lehet hivatva előre­törésében megakasztani, abban az irányban mu­tatva ki hatalmi szavát, amely irányban nem akarják megérteni, hogy minden munkát leg­alább is a létminimummal kell díjazni A tisztviselők körében eluralkodott 63 forr­­pontig hevített elkeseredés — nagyon helyesen — a legsürgősebb intézkedésekre késztette a kormányzatot. Visszafelé menőleg felemelte a fizetéseket júliusra és mert a korona időközben is romlott, úgy határozott, hogy augusztusra már­­ a felemelt fizetés dupláját adja és ezentúl a­­ közalkalmazottak illetményeit a koronának júliusi új fizetésrendezése idejében fennállott értékével­­ állandó arányban fogja tartani. Nem mondhatjuk, hogy még ez a viszonyaink közt egyébként nagyszabásúnak mondható fize­­t­­ésrendezés is teljesen megfelelne a tényleges­­ helyzetnek, de mégis valami ami a segítés kész­ségét mutatja és annak beismerése a kormány-­­­zat részéről, hogy tovább ezt a kérdést nem­­ lehetett halogatni és az arányosítás elvének el­fogadásával rá kellett térni arra az egyedül­­ helyes útra, hogy oly mértékben kell az egyéb­­­ként kevés fizetésnek emelkedni, amely mérték­ben a korona remlik, illetve a drágaság emel­­­­kedik.­­ Hogy ez az indexrendszer elfogadása, bizony i­s­tárra nem szórni, ezt csak az olyan elfogultság­­ tagadhatja, mely nem a lényeget nézi, hanem­­ szavakon nyargalász. Ám utasítsa vissza a kor­­­­mányzat az indexet, ha annyira fél a szótól a­­ munkások követeléseinél is és támogassa őket­­ abban, hogy a drágasághoz arányosítva kapják munkájuk ellenértékét, úgy a mint azt a mun­­­­kásszakszervezetek küldöttségének szónokai ked- i­l­den délben a m­iniszterelnök előtt kétségbevon-­j­­­hatlan adatokkal bizonyították, hogy a lehetetlen­­ bérekből a munkások nem bírnak megélni, az általános elkeseredésnek utolsó kísérlete a kormány belátására és közbelépésére való tippel- ját­ás. Szomorúan regisztráljuk, hogy a munkásság­nak ezzel a lejális magatartásával szemben a miniszterelnök már kevés megértést tanúsított, mert ha az ép szavak kíséretében is, de végered­ményében elutasította az indexnek nevezett munkabérarányosítási kérelmet azzal a tarthatat­lan kifogással, hogy ez gyorsítaná a pénz rom­lását. Hát nem romlott a korona eddig is, holott az emberek éheztek ?! Hát olyan moloch a ma­gyar korona, hogy a magyar nép legderekabb rétegének testi és lelki összeroppanását és ki­­dőlését követeli áldozatként ? Veszedelmes teória volna ez és érthetőnek tartjuk, ha a munkásság nem lévén megelégedve ezzel a válasszal, jogos követelésének biztosítá­sára más módhoz is folyamodik, de legérthe­­tőbbnek azt tarthatnék, mert ez volna a legter­mészetesebb, ha a munkásság békés követelé­sével szemben is a megértő belátás kerekednék felül és nem a hatalmi erő vagy elzárkózottság, mert egyik sem pótolhatja a nagyobb kenyeret, már­pedig egy karéj kenyérről van szó, amit nem lehet megtagadni az éhezőtől.. . A kormány nem hajlandó bevezettetni az indexrendszer a magánvállalatok alkalmazottai számára is ! A szakszervezetek küldöttsége a miniszterelnöknél — A szakszervezeti tanács elégedetlen a kormányelnök válaszával — Permanens tanácskozások folynak a további teendőkről ! A Reggeli Hírlap budapesti szerkesztősége je­ j­e­lenti telefonon.­­ Kedden délben fél egy órakor fogadta Bethlen­­­­ István gróf miniszterelnök a Szakszervezeti Tan t­a­nács küldöttségét, amely, mint ismeretes, memo­­­randumot nyújtott át a miniszterelnöknek. Ebből ■ az alkalomból délben féltizenkét órakor Buda-­­­­­pest valamennyi ipari üzemében és gyárában t­z­­ percre megállt a munka.­­ A küldöttséget Peyer Károly vezette, aki be­­­­szédében rámutatott arra a rettenetes nyomorra,­­­­ amelyben a munkásosztály él és felhívta a­­­j miniszterelnök figyelmét, hogy amennyiben a­­­­ kormány nem fog törekedni, hogy a fixfizetésű a hivatalnokok és munkások életszínvonalát emelje, é s akkor be fog következni a kivándorlás, amely a­­­j magyar ipar fennállását veszélyezteti. A kormány­­ nem nézheti tétlenül — úgymond — a fixfize-­­ tésű tisztviselők és munkások nagy nyomorusá­­­­gát, hanem törvényes eszközökkel bele kell avatk­­­kóznia a mai állapotok megváltoztatásába. Bethlen István gróf miniszterelnök átvette az­­ emlékiratot és kijelentette, hogy elismeri, milyen­­ végtelen nehéz időket élnek a munkások és e­­ nehézségek elhárítására a kormány is hajlandó­­ közreműködni és igyekszik, hogy ezeken a vál- , rágós időkön mentől előbb keresztül jussunk.­­ Aggályai vannak azonban a memorandumban­­ említett indexrendszer behozatala ellen, mert­­ félő, hogy ez sokkal gyorsabban hozza magával­­ pénzünk leromlását, mint az eddig történt. Bi­­­­zonyíték erre a külföldi példa. A kormány bár-­­­mikor a munkásság rendelkezésére áll és heja­l­landó a szakszervezetek ügyében közreműködni , és teljesen pártatlanul a differenciák kiegyenlí­­­­tésére törekedni. Sajnálja, hogy a béregyezte-­­­tésről szóló törvényjavaslat a hosszúra nyúlt­­ indemnitási vita folytán nem kerülhet ősz előtt­­ tárgyalásra és így nincsen meg a törvényes­­ mód arra, hogy a kormány beavatkozzék ezekbe az ügyekbe, hanem csak mint közvetítő léphet­­ fel. Szavait azzal fejezte be, hogy mindenkor­­ arra fog törekedni, hogy ez a nehéz, válságos idő, amit csak átmenetinek tart, mielőbb elmúl­jon és kéri, hogy ez alatt az idő alatt a mun­kásság vezetői, valamint a munkásság­a őrizze meg nyugalmát. Walko Lajos kereskedelemügyi miniszter, aki szintén jelen volt a küldöttség fogadtatásánál, szólott ezután és kijelentette, hogy a maga ré­széről bármikor hajlandó a munkásság rendelke­zésére állani. Közölte, hogy figyelemmel kíséri azokat a tárgyalásokat, amelyek a korona min­denkori esése alkalmával a munkások és a mun­kaadók között felmerülnek. Peyer Károly válaszában azt mondotta, hogy a szakszervezetek vezetői teljesen átérzik a ne­héz gazdasági helyzetet és csak az ő működé­süknek köszönhető, hogy az iparban még min­dig nincsen anarchia. Ha szakszervezetek nem volnának, akkor a gyárak átalakulnának hadi­­színtérré, az ipari termelés megszűnne, ehelyett küzdelem és harc volna. Gondolja meg a kor­mány, mennyit kell dolgoznia egy munkásnak amíg egy kilogramm zsírhoz jut, aminek 10.000 korona az ára, amikor az órabérek 3—400 ko­rona között váltakoznak. Hány munkás van, aki egy napi munkájával nem tud egy kilogramm húst megszerezni. Ha a mai állapotot össze­hasonlítjuk a békebeli állapottal, akkor kitűnik, hogy milyen mélyre sülyedt a munkásság élet­színvonala és milyen nagy a nyomora. Bethlen István gróf miniszterelnök újra be­szélt ezután és azt mondotta, adatokat kér a munkásság helyzetére vonatkozóan. Hangoztatta, hogy jóakaratúan kívánja kezelni az ügyet és kérte, ha a munkásságnak a munkaadókkal baja van forduljanak bizalommal hozzá. A szakszervezetek vezetői a miniszterelnöktől történt távozás után azonnal értekezletre ültek össze, amelyek megvitatták a kormányelnök vá­laszát. Megállapítható, hogy a szakszervezetek vezetői nincsenek megelégedve Bethlen nyilat­kozatával. A felszólalók kifejtették, hogy tudo­másul veszik a miniszterelnök ama kijelentését, hogy állandóan készséggel áll rendelkezésére a szakszervezeteknek, de még­sem bíznak a ható­sági egyeztetés sikerében, mert a béremelés a bürokrácia útvesztőjében csak késhet. Az ilyen késedelem pedig a folyton gyengülő korona mel­lett a munkások és tisztviselők helyzetének to­vábbi leromlását jelenti. A szónokok kifejtették továbbá, hogy változatlanul követelik a paritásos béregyeztetés intézményes biztosítását, mert csak Lapunk mai vánia 8 oldal

Next