Reggeli Hirlap, 1925. november (34. évfolyam, 248-272. szám)

1925-11-01 / 248. szám

XXXIV, évi 248.82 hftM gml** «** - £fänzel£ft& arait: W' - , -••orszeg égési területén L.» • . 40.0'T* korona, negygiJ­­♦**­'• 150.000 kotok». Külsől-461. pl.pak cí árnak kétszere.'-i. Wrc­zij&sekief díjszabás szerint Atmsi­tik o kiadóhivatal, a «»kőid­­ókkiadóhivatalok is •­tehát V.róz&dák és az összes hal* é» Lfllffu­fti kirdtlSirodák. Ára 3000 korona VASÁRNAP ■**“ Felelős szert ásító : Font­a* Sámuel - Szerkesztő: Kas# Cr^W* i SiAd^fulnf^oBoj: P.ecsn#*­­I lop r.-t. — Nyomatofl : K­«fa^ ■ Ludvig és Szilényi könyvnyc­awh* I részvénytársaság nyomdajáfeoa»­ f Igazgató Ludvig István. Ssejuc kasztoséul Városhatár »L* Üldszint (telefonszámok­­ «íj S M) Kladó Mimtali Várót «2 ~ a a Hfcfen«t­­taMaasTsme Miért nem beszél ? Magyarország miniszterelnöke, Bethlen István gróf, ezeken a hasábokon, többször és több vonatkozásban méltatódott. Nem azért, mintha politikai vonatkozásokban a mi felfogásunk közeledett volna az övéhez, nem azért, mert Bethlen egész mentalitása csak kis részében is közele­dett volna ahhoz a politikai és világnéz­­­eti hitvalláshoz, amely az ellenzéki blokk tevékenységét uralja s amelyért a Reg­geli Hírla­p neki egyszer kénytelen volt érezni azoknak súlyosan fenyítő kezét, a­­kik a politikai többséggel együtt a fenyí­tés lehetőségét is hatalmukban tartják. — De méltattuk Bethlen Istvánban azt a tehetséges és virtuóz politikust, akinek zsenialitásához hasonló tehetséget a ma­gyar politikai élet már régóta nem tud fölmutatni Hogy az ő zsenialitása nem annak a világnéz­etnek s nem annak a politikai hitelvnek érdekében munkálko­dik, amelynek érdekeit valósággá válva szeretnénk látni, azt csak sajnálni tudjuk. A miniszterelnök úrhoz ennélfogva — az objektív elismerés és kritika jogán túl — valóban nem fűz s nem köt bennünket semmi sem. Ha azonban vele szorosabb kötelékben állanánk, vagy­ lennénk az egységes párt hive, esetleg kormánytaná­­­­csosa, vagy pláne kormány főtanácsosa, — akkor Bethlen István gróffal sok min­denről igen sok aktuális kérdésről elbe­szélgetnénk, tanácsot is adnánk neki úgy a szivünk szándéka szerint, mint akik látjuk s figyeljük a dolgokat jóval, túl azon az optikai mértéken, amely az egy­séges párt szűkreszabott keretein vagy a főispánok jelentésein belül véli feltalál­hatónak az ország, a tömegek, minden remin és rangú dolgos társadalmi réteg való helyzetét. Az aktualitások közül legelsősorban azt a kérdést vetnénk föl, hogy miért népi beszél a miniszterelnök úr a Cuza-ügyről. Amikor, a szakszervezetekben gazdasági kérdések vitatása történik s ebbe a t­a­i­­védelem egy-egy interpellációval politi­kát kever a szakszervezetek ártalmára, az interpellációra azonnal kész a kormány valamely tagjának a válasza, természete­sen szintén a szakszervezetek ártalmára. Ha a szociáldemokrata képviselők ki­mennek külföldre idegen politikusokkal tárgyalni, olyanokkal, akik százszor in­kább közelebb állanak a magyar integri­tás gondolatához, mint illene, ha a pol­gári ellenzék valamely tagja hasonlóan valamely külföldi egyesület vezetőivel tárgyal, vagy­ csak készül tárgyalni, nem is magyar, hanem egész Európát érdeklő kérdéseket, vagy a­kár­mely ezeknél is ki­sebb és a Cuzu-ügynél is jelentéktelenebb eset merül föl, amikor a miniszterelnök úrnak, vagy kormánya valamely tagjá­nak felszólalni alkalma nyílik s ez alka­lomban mód arra, hogy az ellenzék, akár a polgáriak, akár a szocialisták felé ke­mény megállapításokat szögezzen le, S akkor a­ miniszterelnök úr, vagy a kor­mány valamely tagja sohasem mulasz­totta és nem mulasztja el, hogy az alka­lommal és a móddal jó sommásan éljen is. . A Cuza-ügyiben azonban hallgat. Mélyen és rendületlenül hallgat a miniszterelnök ir­, holott már két hete elmúlt, hogy ez a kérdés benne ég a magyar közéletben, két hete elmúlt, hogy a vád a parlament egyik politikai pártjának vezetői ellen el­hangzott abban a konkrétumban, hogy a magyarság egyik legexponáltabb román ellenségével, Cuza professzorral ültek le tárgyalni. Mi több, azóta ennek a Cuza professzornak nyilatkozatai jelentek meg, amelyekben a magyarokat lebusázza, s amelyekben kijelenti, hogy az ébredőkkel Pesten folytatott tanácskozásai után is a két ország, Románia, és Magyarország között a történelmi folyamat befejezett­nek tekinthető s h­a valaki feladott volna álláspontjából e kérdésben valamit, ezt inkább tették az ébredők, mint ő. Ez az­­értelme Cuza nyilatkozatainak s ez az ér­telme azoknak az erdélyi lapközlemények­nek, amelyek ezeket az eseményeket kom­mentálják. A fajvédők tehát paktáltak és tárgyaltak, megállapodtak és szövetkeztek Cuzáékkal s ugyanakkor egyikük azt a közbekiáltást kockáztatta a Ház üléster­­­mében, hogy az oláhok nem bántják a ke­resztény magyarokat . . . íme, tehát egy­felől itt tornyosodik a vád, amelyet nem az ellenzék, nem a liberalizmus, nem a szocializmus és nem a demokrácia, mely­nek parlamenti képviselete harcban áll a fajvédőkkel, emel a fajvédők ellen, de emelik maguk a tények, maga a letagad­hatatlan valóság, emelik azok a nyilat­kozatok is, amiket Cuza professzor is tett. És a miniszterelnök úr mégis és még mindig hallgat és úgy szemléli a maga rejtelmes mosolyával a felzúdult vitát, mintha ez őt, Magyarország m­ini­szterel­­nökét nem is érdekelné. A szocialisták, a­kiket egyszerűen hazátlan internaciona­listáknak szokás bélyegezni, kijelentik, hogy hazaárulásnak tartják Cuzával le­ülni tárgyalni, mert a magyar szocialis­ták is igenis visszak­ívánják szerezni az elszakított részeket. Ugyanezt hangsú­lyozzák s egyben mélyen elítélik s felszó­lalásaik, hírlapi cikkeik révén szintén az ilyen ítélőszékbe siettetnék Betihlent. Sa­ját hívei, az egységes párt nyájirengete­­gének vezetni és hasonló búrokat penget­nek a parlament folyosóján. Csupán Bethlen hallgat, mélyen és rejtelmes mo­solygással, mélyen és­­szilárdan s egyben reánk, a politikában s annak szövevé­nyeiben avatatlan halandókra értelmet­­len­ü­l, de egyben vigasztalanul, fájdalma­san és megbocsáthatatlanul. Mert hát hogy­an is tudnék a nyugal­mat, az elfelejtést magunkra parancsolni, hogyan is tudhatnék ajkunkra erőszakol­ni azt a mosolyt, amely a miniszterelnök úr gondolatait titokzatosan tárja maga mögé? Vagy hát hihető volna-e, hogy Bethlen István gróf, aki szintén­ egy kiül­dözött a többszázezernyi erdélyi magyar között, elfelejtette volna ezeknek a kiü­l­­dözötteknek és az ottmaradottaknak gyötrelme® szenvedéseit úgy fizikai, mint lelki tekintetekben s úgy gazdasági, mint politikai kérdésekben­? De lehet-e felej­teni a jajszavakat, amelyek oláh grani­­csárok kancsukaütése nyomán töltötte be a levegőt a csíki székelyek földjén, ahol százszámra korbácsol­tatjuk végig félig meztelenre vetkőztetett magyarokat? Le­het-e kitörölni az emlékezetből a tavalyi brutalitásokat, amikor egyetemi diákok az erdélyi fővonalakon megrohanták a vonatokat és a magyar utasokat megver­ték. Ezeknek a diákoknak Cuza úr a spi­ritusz rektora! Lehet-e temetőbe vinni az emlékezetnek ama részét, ahová a Zsil­­völgyi borzalmak vésődtek, a zsiltvölgyi borzalmak, a halálra kiűzött munkások, a halomra géppuskázott magyar munkások százaival? Ó, mennyi magyar könny,­­ mennyi magyar kétségbeesés, mennyi magyar átok, szenvedés, mennyi magyar sikoltás fölfakasztó­ja volt és fölfakasztó­­ja ma is az oláh kancsukál Vagy irtjuk-e le, hogyan verték, kancsukázták, botosták ki Erdély területéről a magyarok ezreit, idézzük-e még az ártatlannul agyonvertek­­­nek, agy öntötteknek­ véres árnyait, eze­ket a zokogó, kezüket könyörgőn felénk kulcsoló, eleven vádként a két ország kö­zött és Erdély fölött imbolygó véres ár­nyakat? Ezeknek szívébe a golyót, fejére a pus­katust az a holzó nacionalista oláh szel­lem irányította, amelynek vezére, látható feje Cuza professzor! Ó, mi nem hisszük, pillanatra sem gon­doljuk, hogy Bethlen miniszterelnök eze­ket elfelejtette volna, nem­ hisszük, hogy jajszavukkal őt is, az erdélyi embert. — őszi éjszakáin föl ne keresnék e véres im­bolygó árnyak s ne hallaná most is a si­koltásokat, amelyek a borzalmasan meg­kínzott, besózott testű erdélyi magyar vasutasok torkából szakadt föl. . . És mégis hallgat. Még sincsen egy elíté­lő szava, még sincsen egy megjegyzése, a két hét óta tartó ideges várakozásra egy gesztusa, amellyel állást foglalna, amely­­lyel elítélné azokat a politikusokat s azt a politikát, akik leülnek tárgyalni Cuza professzor urnál, azzal a Cuzával, akinek kancsukáját arcukon, golyóját szívükben hordják ezek a véres árnyak, ezek a kí­sérteni hazajáró szegény, immár elha­gyott, meg sem védelmezett erdélyi ma­gyar szellemek. . . . Ha mi Bethlen Istvánnak tanácsot adhatnánk . . .! Beszéljen, miniszterelnök úr! Mondja el mindazt, amit mi is, az egész ország is önnel elmondatni szeretnénk. Beszéljen! Vele van az egész nemzet, véle érez ősei­nek minden szelleme, véle az egész meg­tiport Erdély, véle éreznek a kiüldözöttek százezrei, véle van Nagymagyarország emléke s véle az ártatlan halottak és megkínzottak légiója . . .! E kérdésekben csak a fajvédők nincsenek a miniszterel­nök úrral, tőlük csak nem kell tarta­nunk? „A magyar kisebbségek kérdését mindaddig felszínen tartjuk, mig a Népszövetség rá nem eszmél, hogy Európában van a trianoni sziget, melynek égő sebei vannak“ Baross János tovább folytatja akcióját a magyar kisebbségek érdekében — A külföld is érdek­ődéssel foglalkozik a kérdéssel — Az erdélyi, felvidéki és a bácskai magyarok nap-nap után küldenek értesítéseket szenvedéseikről !A Reggeli Hírlap budapesti szerkesz­tőségének telefonjelentése.) Budapesti munkatársunknak alkalma volt beszél­getést folytatni Baross Jánossal, aki né­hány nappal ezelőtt Pakots Józseffel együtt napirend előtti felszólalásában a nemzeti kisebbségek kérdését tette szóvá. További akciójáról Baross János a követ­kezőket mondotta a Reggeli Hírlap mun­katársának: — Rendkívül nagy elégtételemre szol­gál, hogy az akció, amelyet Pakots kép­visel­őt­ársaimnál együtt kezdeményez­tünk, olyan méltóságteljesen folyt, le a nemzetgyűlésen. Maga Apponyi Albert gróf kijelentette előttem, hogy hosszú­­parlamenti pályafutása alatt nem talál­kozott egy alkalommal sem olyan esettel, ahol a parlamentnek az egységes akarat­ban olyan impozáns megnyilvánulása lett volna,, mint éppen ebben a kérdésben. — Ebből is látható, hogy a nemzetgyűlés többsége ezi­ányban komoly lépésre szán­ja magát, sőt maga a kormány is, amint hírlik, amennyiben a hivatalos minősége megengedi, nagyobb akciót szándékozik indítani.­­ Pozitív értesülésem van arról, hogy a különböző felszólalások a külföldi la­pokban is nagy hatást tettek. A román lapok hasábokon foglalkoznak a kérdéssel és nagy megértést tanúsítanak a felszóla­lások iránt és elismerik, hogy a magyar parlament a kisebbségi kérdést, ezt a rég­óta­ fájó sebet nagy nyugodtsággal és bölcs mérséklettel­­ tárgyalta. Természetesen akciónkat nem adjuk fel, hanem módot keresünk arra, hogy a nemzetgyűlés előtt felszínen tartsuk a kérdést mindaddig, a­míg a népszövetség rá nem eszmél, hogy Középkur­ágában van egy sziget, a trianoni béke által megcson­kított Magyarország, amelynek égő sebei vannak. Addig nem állhat helyre Közép­európában a nyugalom, amig a­ magyar­ság a magyar kisebbség sérelmét nem or­vosolják. Már a legközelebbi hetekb­en megbeszélést folytatok elvbarátaimmal s újból szóváteszem a kérdést annál is in­kább, mert felszólalásom után nap-nap mellett igen nagy jelentőségű adatokat kapok nemcsak Erdélyből, hanem a Fel­­vidékről, valamint a Jugooszlá­viához csa­tolt részekről is. TÁRCAJEGYZETEK Legközelebb már a nemzetgyűlés elé kerül a valorizációs javaslat, de aki ez­zel kapcsolatban azt reméli, hogy szadi­­kölcsiönkötvényei is valorizál­ódnak, az alapocsam csalódik. A hírek, amelyeket erről kolportálnak, alaptalanok, tévesek s az illetékes hely cáfolatával véget is vetett a reménykedéseknek. A hadikölcsönök jegyzésével a polgár­­sá­g annak idején tanuságte tett legm­esz­­szebbmenő áldozatkészségéről. Mi tűrés tagadás, bevalthatjuk, hogy ez az áldo­zatkészség sokkalta kisebb lett volna, ha nem fűtik a kormány részéről tett kecsegtető ígéretek, amelyek a kötvé­nyek ér­ékét s értékének állandóságát a csör­gő arannyal állították egy szint­re. Ez az aranyérték egyre csökkent s ma már alig értékesebbek­ ezek a kötvé­nyek, mint amennyit kiló súlyban ér­nek. Vagyonok fekszenek ezekben a pa­­nk­oktív, szegény érni),írek verejtékes munkájának gyümölcse, szegény embe­reké, akik hittek a ragyogó ígéreteknek s mindenüket odaadták a hazának. A ládafiában gondosan őrzött kötvények értékét azóta csak a­­ reménység valo­rizálhatja. A hírek. Bizony idierte volna, hogy az illetékes, hely egyszer már ne cáfolná meg ezeket a híreket. • Tetik-tatik a magyarban nem hasz­­náltatik. Ezt az ékes rigmust mindenki, aki csak diák volt, megtanulta. Persze az iskola és az élet, már­mint a hiva­talos élet, az kettő. Itt ugyanis csak a tetik-tatilk­-et használták minden hiva­talos irat szövegében, no meg ezenfelül idegen kifejezéseket és nyakatekert, olyan hosszasra nyújtott mondatokat, hogy mire a végére ért az ember, az elejét egész bizonyosan elfeledte. Most aztán a belügyminiszter hadat üzent a mindenkinek szenvedést okozó szenvedő igének s a száraz, recsegő hi­vatalos stílusnak, amely érthetetlen zagyvassággá züllesztette az izes magyar nyelvet. Vadnay Tibor helyettes állam­titkár a belügyminiszter megbízásából megírta az új hivatalos nyelv szabá­lyait s erről a könyvről, amely minden állami tisztviselőnek kötelező olvasmá­nyául „rendeltetett“, az Akadémia szak­értői a legnagyobb elismeréssel nyilat­koztak. Vadnay Tibor sokáig volt Bor­­sod megye főjegyzője s mint európai gondolkodású ember, bizonyára régóta készült a rendeletekben és hivatalos ira­tokban használatos barbár stílussal va­ló leszámolásra. Az Akadémia elisme­rése mindenesetre garancia arra, hogy könyve kiirtja az idegenszerűségeket s világossá, mindenki által érthetővé te­szi a hivatalos nyelvet. De a könyv jó­sága mellett garancia az is, hogy Vad­ka­y Borsod megye főjegyzője volt s ez állásban nem kisebb ember volt az elődje, mint az aranytelki főjegyző: Lévay József. Az il­yen előd pedig köte­lezi az utódot, hogy stílusa zamatos, vi­lágos, érthető, szóival ne „hivatalos“ le­gyen. Bécs városa hetvenezer halottat veszí­tett a háborúban. A hetvenezer hősi ha­lott emlékét monumentális emlékművel­ örökítette meg a város. Hatalmas kapu­­épitménny e® az emlékmű, szimbolikus és a háború borzalmait tükröző alakokkal s a kapu felett messzire sikoltó tiltakozó felírással: „Sohlmse legyen többé há­ború.“ Hetvenezer hősi halott dörgi a múl­takat könnyen feledő élők fülébe: „So­hase legyen többé háború!“ S a hetven­ezeren felül még tízmillió, akiknek fia­tal, viruló életét elgázolta a háború vérpárás fergetege. Nem minden szimbólum nélkül való, hogy a bécsiek magas dombra építették ez: a háború őrülete ellen hangosan til­takozó kaput. A dombról messzire lát­szik a kapu, száz és százezrek szemébe tűnik és szívébe hat a felírás. Sok ilyen kaput kellene még emelni dombokra, hegyekre, temetőh­almokra, hogy a ha­lottak intő szavait végre valahára szí­vükbe véssék az élők. A demokratikus ellenzék kegyelmet akar kérni Vanczák János számára Az egységes párt több tagja is hajlandó aláírni a kormányzóhoz intézendő kérvényt (A Reggeli Hírlap budapesti szerkesztőségé­nek telefonjelentése.) A demokratikus szö­vetség szombaton este értekezletet tar­tott, amelyen többek között Vanczák János ügyével is foglalkozott, aki a napokban kezdette meg hathónapos fogházbüntetését. A demokratikus szö­vetségnek az a felfogása, hogy Vanczák Jánost nem mint egyént, hanem mint a lap fe­lelős szerkesztőjét ítélte el a bíróság, épen ezért méltónak tartja arra, hogy a kegyelmi tény gyakoroltassák vele szemben. Ennélfogva a párt elhatározta, hogy kegyelmi kér­vényt nyújt be a kormányzóhoz. A demokratikus szövetség megbízta Lé­­tay Ernőt,, hogy pártközi értekezlet összehívását kezdeményezze az akció érdekében. Politikai körökben hire jár, az egysé­ges párt épen Vanczák János mérsékelt politikai magatartására való tekintettel hajlandó volna a kegyelmi kérvényt aláírni. Ilyenformán Zsétay Ernő már a jövő héten megteszi a kellő lépéseket. Amennyiben egysé­ges állásfoglalás nem történhetnek, akkor azt a módot választja a demok­ratikus szövetség, hogy a kegyelmi kérvényt egyénenként fogja aláíratni a képviselőkkel. Természetesen az egész baloldali ellenzék és a mérsékelt ellen­zéki pártok tagjai hajlandók aláírni a kérvényt, sőt meg­van a remény, hogy az egységes párt több tagját is sikerül meg­nyerni ehhez az akcióhoz. Az ellenzék kö­rében bíznak abban, hogy ez az akció ez alkalommal sikerrel fog járni.

Next