Reggeli Hirlap, 1925. november (34. évfolyam, 248-272. szám)
1925-11-01 / 248. szám
XXXIV, évi 248.82 hftM gml** «** - £fänzel£ft& arait: W' - , -••orszeg égési területén L.» • . 40.0'T* korona, negygiJ♦**'• 150.000 kotok». Külsől-461. pl.pak cí árnak kétszere.'-i. Wrczij&sekief díjszabás szerint Atmsitik o kiadóhivatal, a «»kőidókkiadóhivatalok is •tehát V.róz&dák és az összes hal* é» Lfllffufti kirdtlSirodák. Ára 3000 korona VASÁRNAP ■**“ Felelős szert ásító : Fonta* Sámuel - Szerkesztő: Kas# Cr^W* i SiAd^fulnf^oBoj: P.ecsn#*I lop r.-t. — Nyomatofl : K«fa^ ■ Ludvig és Szilényi könyvnycawh* I részvénytársaság nyomdajáfeoa» f Igazgató Ludvig István. Ssejuc kasztoséul Városhatár »L* Üldszint (telefonszámok «íj S M) Kladó Mimtali Várót «2 ~ a a Hfcfen«ttaMaasTsme Miért nem beszél ? Magyarország miniszterelnöke, Bethlen István gróf, ezeken a hasábokon, többször és több vonatkozásban méltatódott. Nem azért, mintha politikai vonatkozásokban a mi felfogásunk közeledett volna az övéhez, nem azért, mert Bethlen egész mentalitása csak kis részében is közeledett volna ahhoz a politikai és világnézeti hitvalláshoz, amely az ellenzéki blokk tevékenységét uralja s amelyért a Reggeli Hírlap neki egyszer kénytelen volt érezni azoknak súlyosan fenyítő kezét, akik a politikai többséggel együtt a fenyítés lehetőségét is hatalmukban tartják. — De méltattuk Bethlen Istvánban azt a tehetséges és virtuóz politikust, akinek zsenialitásához hasonló tehetséget a magyar politikai élet már régóta nem tud fölmutatni Hogy az ő zsenialitása nem annak a világnézetnek s nem annak a politikai hitelvnek érdekében munkálkodik, amelynek érdekeit valósággá válva szeretnénk látni, azt csak sajnálni tudjuk. A miniszterelnök úrhoz ennélfogva — az objektív elismerés és kritika jogán túl — valóban nem fűz s nem köt bennünket semmi sem. Ha azonban vele szorosabb kötelékben állanánk, vagy lennénk az egységes párt hive, esetleg kormánytanácsosa, vagy pláne kormány főtanácsosa, — akkor Bethlen István gróffal sok mindenről igen sok aktuális kérdésről elbeszélgetnénk, tanácsot is adnánk neki úgy a szivünk szándéka szerint, mint akik látjuk s figyeljük a dolgokat jóval, túl azon az optikai mértéken, amely az egységes párt szűkreszabott keretein vagy a főispánok jelentésein belül véli feltalálhatónak az ország, a tömegek, minden remin és rangú dolgos társadalmi réteg való helyzetét. Az aktualitások közül legelsősorban azt a kérdést vetnénk föl, hogy miért népi beszél a miniszterelnök úr a Cuza-ügyről. Amikor, a szakszervezetekben gazdasági kérdések vitatása történik s ebbe a taivédelem egy-egy interpellációval politikát kever a szakszervezetek ártalmára, az interpellációra azonnal kész a kormány valamely tagjának a válasza, természetesen szintén a szakszervezetek ártalmára. Ha a szociáldemokrata képviselők kimennek külföldre idegen politikusokkal tárgyalni, olyanokkal, akik százszor inkább közelebb állanak a magyar integritás gondolatához, mint illene, ha a polgári ellenzék valamely tagja hasonlóan valamely külföldi egyesület vezetőivel tárgyal, vagy csak készül tárgyalni, nem is magyar, hanem egész Európát érdeklő kérdéseket, vagy akármely ezeknél is kisebb és a Cuzu-ügynél is jelentéktelenebb eset merül föl, amikor a miniszterelnök úrnak, vagy kormánya valamely tagjának felszólalni alkalma nyílik s ez alkalomban mód arra, hogy az ellenzék, akár a polgáriak, akár a szocialisták felé kemény megállapításokat szögezzen le, S akkor a miniszterelnök úr, vagy a kormány valamely tagja sohasem mulasztotta és nem mulasztja el, hogy az alkalommal és a móddal jó sommásan éljen is. . A Cuza-ügyiben azonban hallgat. Mélyen és rendületlenül hallgat a miniszterelnök ir, holott már két hete elmúlt, hogy ez a kérdés benne ég a magyar közéletben, két hete elmúlt, hogy a vád a parlament egyik politikai pártjának vezetői ellen elhangzott abban a konkrétumban, hogy a magyarság egyik legexponáltabb román ellenségével, Cuza professzorral ültek le tárgyalni. Mi több, azóta ennek a Cuza professzornak nyilatkozatai jelentek meg, amelyekben a magyarokat lebusázza, s amelyekben kijelenti, hogy az ébredőkkel Pesten folytatott tanácskozásai után is a két ország, Románia, és Magyarország között a történelmi folyamat befejezettnek tekinthető s ha valaki feladott volna álláspontjából e kérdésben valamit, ezt inkább tették az ébredők, mint ő. Ez azértelme Cuza nyilatkozatainak s ez az értelme azoknak az erdélyi lapközleményeknek, amelyek ezeket az eseményeket kommentálják. A fajvédők tehát paktáltak és tárgyaltak, megállapodtak és szövetkeztek Cuzáékkal s ugyanakkor egyikük azt a közbekiáltást kockáztatta a Ház üléstermében, hogy az oláhok nem bántják a keresztény magyarokat . . . íme, tehát egyfelől itt tornyosodik a vád, amelyet nem az ellenzék, nem a liberalizmus, nem a szocializmus és nem a demokrácia, melynek parlamenti képviselete harcban áll a fajvédőkkel, emel a fajvédők ellen, de emelik maguk a tények, maga a letagadhatatlan valóság, emelik azok a nyilatkozatok is, amiket Cuza professzor is tett. És a miniszterelnök úr mégis és még mindig hallgat és úgy szemléli a maga rejtelmes mosolyával a felzúdult vitát, mintha ez őt, Magyarország miniszterelnökét nem is érdekelné. A szocialisták, akiket egyszerűen hazátlan internacionalistáknak szokás bélyegezni, kijelentik, hogy hazaárulásnak tartják Cuzával leülni tárgyalni, mert a magyar szocialisták is igenis visszakívánják szerezni az elszakított részeket. Ugyanezt hangsúlyozzák s egyben mélyen elítélik s felszólalásaik, hírlapi cikkeik révén szintén az ilyen ítélőszékbe siettetnék Betihlent. Saját hívei, az egységes párt nyájirengetegének vezetni és hasonló búrokat pengetnek a parlament folyosóján. Csupán Bethlen hallgat, mélyen és rejtelmes mosolygással, mélyen ésszilárdan s egyben reánk, a politikában s annak szövevényeiben avatatlan halandókra értelmetlenül, de egyben vigasztalanul, fájdalmasan és megbocsáthatatlanul. Mert hát hogyan is tudnék a nyugalmat, az elfelejtést magunkra parancsolni, hogyan is tudhatnék ajkunkra erőszakolni azt a mosolyt, amely a miniszterelnök úr gondolatait titokzatosan tárja maga mögé? Vagy hát hihető volna-e, hogy Bethlen István gróf, aki szintén egy kiüldözött a többszázezernyi erdélyi magyar között, elfelejtette volna ezeknek a kiüldözötteknek és az ottmaradottaknak gyötrelme® szenvedéseit úgy fizikai, mint lelki tekintetekben s úgy gazdasági, mint politikai kérdésekben? De lehet-e felejteni a jajszavakat, amelyek oláh granicsárok kancsukaütése nyomán töltötte be a levegőt a csíki székelyek földjén, ahol százszámra korbácsoltatjuk végig félig meztelenre vetkőztetett magyarokat? Lehet-e kitörölni az emlékezetből a tavalyi brutalitásokat, amikor egyetemi diákok az erdélyi fővonalakon megrohanták a vonatokat és a magyar utasokat megverték. Ezeknek a diákoknak Cuza úr a spiritusz rektora! Lehet-e temetőbe vinni az emlékezetnek ama részét, ahová a Zsilvölgyi borzalmak vésődtek, a zsiltvölgyi borzalmak, a halálra kiűzött munkások, a halomra géppuskázott magyar munkások százaival? Ó, mennyi magyar könny, mennyi magyar kétségbeesés, mennyi magyar átok, szenvedés, mennyi magyar sikoltás fölfakasztója volt és fölfakasztója ma is az oláh kancsukál Vagy irtjuk-e le, hogyan verték, kancsukázták, botosták ki Erdély területéről a magyarok ezreit, idézzük-e még az ártatlannul agyonverteknek, agy öntötteknek véres árnyait, ezeket a zokogó, kezüket könyörgőn felénk kulcsoló, eleven vádként a két ország között és Erdély fölött imbolygó véres árnyakat? Ezeknek szívébe a golyót, fejére a puskatust az a holzó nacionalista oláh szellem irányította, amelynek vezére, látható feje Cuza professzor! Ó, mi nem hisszük, pillanatra sem gondoljuk, hogy Bethlen miniszterelnök ezeket elfelejtette volna, nem hisszük, hogy jajszavukkal őt is, az erdélyi embert. — őszi éjszakáin föl ne keresnék e véres imbolygó árnyak s ne hallaná most is a sikoltásokat, amelyek a borzalmasan megkínzott, besózott testű erdélyi magyar vasutasok torkából szakadt föl. . . És mégis hallgat. Még sincsen egy elítélő szava, még sincsen egy megjegyzése, a két hét óta tartó ideges várakozásra egy gesztusa, amellyel állást foglalna, amelylyel elítélné azokat a politikusokat s azt a politikát, akik leülnek tárgyalni Cuza professzor urnál, azzal a Cuzával, akinek kancsukáját arcukon, golyóját szívükben hordják ezek a véres árnyak, ezek a kísérteni hazajáró szegény, immár elhagyott, meg sem védelmezett erdélyi magyar szellemek. . . . Ha mi Bethlen Istvánnak tanácsot adhatnánk . . .! Beszéljen, miniszterelnök úr! Mondja el mindazt, amit mi is, az egész ország is önnel elmondatni szeretnénk. Beszéljen! Vele van az egész nemzet, véle érez őseinek minden szelleme, véle az egész megtiport Erdély, véle éreznek a kiüldözöttek százezrei, véle van Nagymagyarország emléke s véle az ártatlan halottak és megkínzottak légiója . . .! E kérdésekben csak a fajvédők nincsenek a miniszterelnök úrral, tőlük csak nem kell tartanunk? „A magyar kisebbségek kérdését mindaddig felszínen tartjuk, mig a Népszövetség rá nem eszmél, hogy Európában van a trianoni sziget, melynek égő sebei vannak“ Baross János tovább folytatja akcióját a magyar kisebbségek érdekében — A külföld is érdekődéssel foglalkozik a kérdéssel — Az erdélyi, felvidéki és a bácskai magyarok nap-nap után küldenek értesítéseket szenvedéseikről !A Reggeli Hírlap budapesti szerkesztőségének telefonjelentése.) Budapesti munkatársunknak alkalma volt beszélgetést folytatni Baross Jánossal, aki néhány nappal ezelőtt Pakots Józseffel együtt napirend előtti felszólalásában a nemzeti kisebbségek kérdését tette szóvá. További akciójáról Baross János a következőket mondotta a Reggeli Hírlap munkatársának: — Rendkívül nagy elégtételemre szolgál, hogy az akció, amelyet Pakots képviselőtársaimnál együtt kezdeményeztünk, olyan méltóságteljesen folyt, le a nemzetgyűlésen. Maga Apponyi Albert gróf kijelentette előttem, hogy hosszúparlamenti pályafutása alatt nem találkozott egy alkalommal sem olyan esettel, ahol a parlamentnek az egységes akaratban olyan impozáns megnyilvánulása lett volna,, mint éppen ebben a kérdésben. — Ebből is látható, hogy a nemzetgyűlés többsége eziányban komoly lépésre szánja magát, sőt maga a kormány is, amint hírlik, amennyiben a hivatalos minősége megengedi, nagyobb akciót szándékozik indítani. Pozitív értesülésem van arról, hogy a különböző felszólalások a külföldi lapokban is nagy hatást tettek. A román lapok hasábokon foglalkoznak a kérdéssel és nagy megértést tanúsítanak a felszólalások iránt és elismerik, hogy a magyar parlament a kisebbségi kérdést, ezt a régóta fájó sebet nagy nyugodtsággal és bölcs mérséklettel tárgyalta. Természetesen akciónkat nem adjuk fel, hanem módot keresünk arra, hogy a nemzetgyűlés előtt felszínen tartsuk a kérdést mindaddig, amíg a népszövetség rá nem eszmél, hogy Középkurágában van egy sziget, a trianoni béke által megcsonkított Magyarország, amelynek égő sebei vannak. Addig nem állhat helyre Középeurópában a nyugalom, amig a magyarság a magyar kisebbség sérelmét nem orvosolják. Már a legközelebbi hetekben megbeszélést folytatok elvbarátaimmal s újból szóváteszem a kérdést annál is inkább, mert felszólalásom után nap-nap mellett igen nagy jelentőségű adatokat kapok nemcsak Erdélyből, hanem a Felvidékről, valamint a Jugooszláviához csatolt részekről is. TÁRCAJEGYZETEK Legközelebb már a nemzetgyűlés elé kerül a valorizációs javaslat, de aki ezzel kapcsolatban azt reméli, hogy szadikölcsiönkötvényei is valorizálódnak, az alapocsam csalódik. A hírek, amelyeket erről kolportálnak, alaptalanok, tévesek s az illetékes hely cáfolatával véget is vetett a reménykedéseknek. A hadikölcsönök jegyzésével a polgárság annak idején tanuságte tett legmeszszebbmenő áldozatkészségéről. Mi tűrés tagadás, bevalthatjuk, hogy ez az áldozatkészség sokkalta kisebb lett volna, ha nem fűtik a kormány részéről tett kecsegtető ígéretek, amelyek a kötvények érékét s értékének állandóságát a csörgő arannyal állították egy szintre. Ez az aranyérték egyre csökkent s ma már alig értékesebbek ezek a kötvények, mint amennyit kiló súlyban érnek. Vagyonok fekszenek ezekben a pankoktív, szegény érni),írek verejtékes munkájának gyümölcse, szegény embereké, akik hittek a ragyogó ígéreteknek s mindenüket odaadták a hazának. A ládafiában gondosan őrzött kötvények értékét azóta csak a reménység valorizálhatja. A hírek. Bizony idierte volna, hogy az illetékes, hely egyszer már ne cáfolná meg ezeket a híreket. • Tetik-tatik a magyarban nem használtatik. Ezt az ékes rigmust mindenki, aki csak diák volt, megtanulta. Persze az iskola és az élet, mármint a hivatalos élet, az kettő. Itt ugyanis csak a tetik-tatilk-et használták minden hivatalos irat szövegében, no meg ezenfelül idegen kifejezéseket és nyakatekert, olyan hosszasra nyújtott mondatokat, hogy mire a végére ért az ember, az elejét egész bizonyosan elfeledte. Most aztán a belügyminiszter hadat üzent a mindenkinek szenvedést okozó szenvedő igének s a száraz, recsegő hivatalos stílusnak, amely érthetetlen zagyvassággá züllesztette az izes magyar nyelvet. Vadnay Tibor helyettes államtitkár a belügyminiszter megbízásából megírta az új hivatalos nyelv szabályait s erről a könyvről, amely minden állami tisztviselőnek kötelező olvasmányául „rendeltetett“, az Akadémia szakértői a legnagyobb elismeréssel nyilatkoztak. Vadnay Tibor sokáig volt Borsod megye főjegyzője s mint európai gondolkodású ember, bizonyára régóta készült a rendeletekben és hivatalos iratokban használatos barbár stílussal való leszámolásra. Az Akadémia elismerése mindenesetre garancia arra, hogy könyve kiirtja az idegenszerűségeket s világossá, mindenki által érthetővé teszi a hivatalos nyelvet. De a könyv jósága mellett garancia az is, hogy Vadkay Borsod megye főjegyzője volt s ez állásban nem kisebb ember volt az elődje, mint az aranytelki főjegyző: Lévay József. Az ilyen előd pedig kötelezi az utódot, hogy stílusa zamatos, világos, érthető, szóival ne „hivatalos“ legyen. Bécs városa hetvenezer halottat veszített a háborúban. A hetvenezer hősi halott emlékét monumentális emlékművel örökítette meg a város. Hatalmas kapuépitménny e® az emlékmű, szimbolikus és a háború borzalmait tükröző alakokkal s a kapu felett messzire sikoltó tiltakozó felírással: „Sohlmse legyen többé háború.“ Hetvenezer hősi halott dörgi a múltakat könnyen feledő élők fülébe: „Sohase legyen többé háború!“ S a hetvenezeren felül még tízmillió, akiknek fiatal, viruló életét elgázolta a háború vérpárás fergetege. Nem minden szimbólum nélkül való, hogy a bécsiek magas dombra építették ez: a háború őrülete ellen hangosan tiltakozó kaput. A dombról messzire látszik a kapu, száz és százezrek szemébe tűnik és szívébe hat a felírás. Sok ilyen kaput kellene még emelni dombokra, hegyekre, temetőhalmokra, hogy a halottak intő szavait végre valahára szívükbe véssék az élők. A demokratikus ellenzék kegyelmet akar kérni Vanczák János számára Az egységes párt több tagja is hajlandó aláírni a kormányzóhoz intézendő kérvényt (A Reggeli Hírlap budapesti szerkesztőségének telefonjelentése.) A demokratikus szövetség szombaton este értekezletet tartott, amelyen többek között Vanczák János ügyével is foglalkozott, aki a napokban kezdette meg hathónapos fogházbüntetését. A demokratikus szövetségnek az a felfogása, hogy Vanczák Jánost nem mint egyént, hanem mint a lap felelős szerkesztőjét ítélte el a bíróság, épen ezért méltónak tartja arra, hogy a kegyelmi tény gyakoroltassák vele szemben. Ennélfogva a párt elhatározta, hogy kegyelmi kérvényt nyújt be a kormányzóhoz. A demokratikus szövetség megbízta Létay Ernőt,, hogy pártközi értekezlet összehívását kezdeményezze az akció érdekében. Politikai körökben hire jár, az egységes párt épen Vanczák János mérsékelt politikai magatartására való tekintettel hajlandó volna a kegyelmi kérvényt aláírni. Ilyenformán Zsétay Ernő már a jövő héten megteszi a kellő lépéseket. Amennyiben egységes állásfoglalás nem történhetnek, akkor azt a módot választja a demokratikus szövetség, hogy a kegyelmi kérvényt egyénenként fogja aláíratni a képviselőkkel. Természetesen az egész baloldali ellenzék és a mérsékelt ellenzéki pártok tagjai hajlandók aláírni a kérvényt, sőt megvan a remény, hogy az egységes párt több tagját is sikerül megnyerni ehhez az akcióhoz. Az ellenzék körében bíznak abban, hogy ez az akció ez alkalommal sikerrel fog járni.