Mohács és Vidéke, 1894 (13. évfolyam, 1-53. szám)
1894-01-07 / 2. szám
a sok elmondott mese egy percre sem zavar meg új invencióiban. Színes, káprázatos világ az, hová ez örökös forrongásban levő fantázia a maga erős szárnyain bennünket elvisz. Az élet egyforma szürkeségébe ott, abban a tündéries világban, mosolygó szivárványszínek vegyülnek, s a körrajz, melyet elénk tesz, hasonlít a népmesék világához, melyben a való a rendkívüliséggel, a csodással öszszeolvad. Jókai eszményíti az életet; az ő lelke még nem durvult el annyira, mint az újabb kor számos írójáé, hogy az élet, a világ derűsebb, vidámabb dolgai iránt fogékonyságát elvesztette volna, s hogy csak a valónak érdes, rögös, piszkos, eltorzított mivoltából merítsen az írásra úgynevezett inspirációt. Jókai hevül az eszményért és a tisztaságért; rút és frivol dolgokat nem tűr meg regényeiben, mintha törekvése mindig az lenne, hogy könyveit fiatal leányok is olvashassák. Művei tele vannak idealizmussal, avval a nemesebb értelemben vett idealizmussal, mely a realizmus talaját nem veszti el maga alatt. A kettő : az eszmény és való együtt teszi a költő feladatát. Abban az eszményített világban, melyet Jókai regényeiben megteremtett, élénken, eleven színezéssel, erősen markírozva találjuk meg mindazt, amit Jókai éles szeme egyszer megpillantott Nem hiába készült festőnek: regényeiben pompás festő volt mindig leírni, megrajzolni, ebben utolérhetetlen Jókai. Gondoljanak önök csak a kőszénbánya égésére a „Fekete gyémántokéban, erre a megragadó, fenséges hatású jelenetre és képre. A magyar életet, nemesi és népies életmód könyfacsaró furcsaságait hamisítatlan mivoltukban virtuóz ügyességével festi, s ellesett tipikus vonásokat csillogó humorának szikéivel bevonva egy-egy komikusabb alakba tömöríti össze. Ilyenkor adomázva, sziporkázó ötletekben, pattogó élcekben, a tréfa jókedvű, friss hangján mesél, úgy hogy bízvást a legnagyobb humoristák közé sorozhatjuk. Minderre regényeinek mellékcselekményei bő anyagot szolgáltatnak; szereplői közt is mindig vannak oly mellékszemélyek, kikben a magyar élet külünleges, karakterisztikus, sokszor humoros alakjait a lehető legsikerültebb jellemrajz kíséretében mutatja be. Kiváló, igazán méltányolni való érdeme, hogy ekként a nép szokásainak, a magyar gondolkozásnak, a régi táblabirónak, kurta nemesnek, garabociás diáknak, a debreceni kúriának rajzában a magyar zsánert megérdemelt művészi színvonalára emelte. Jókai ritka népszerűségének titka azonban nem csupán a mesteri rajzolás bravúrjában Rejlik ; azt a nagy rokonszenvet, sőt bátran mondhatom : rajongást, melyet iránta érzünk, nagy részben regényei, novellái tárgyának köszöni. Jókai kitűnően ért tárgyainak megválasztásához, majd mindig olyan eseményt vesz tollára, melynél semmi jobban a magyar olvasóközönséget nem érdekli. Finom érzéke ráviszi s ösztöne megsúgja neki, hogy mi az, a mivel népe szivébe utat talál; hogy a közelmúlt vagy jelen micsoda története, a visszonyok, emberek micsoda képe vonzza, ragadja el olvasóit. Ezért regényei anyagát legtöbbször a jelenből vagy ismertebb közelmúltból veszi; s az emlékezetes, a nép lelkébe mélyen bevésődött esemény, melyet felhasznál, központja lesz aztán meséjének s kétségkívül fokozza ennek érdekességét. Sorscsapások, elemi bajok, szerencsétlenségek sürű szerepet játszanak regényeiben: a pesti nagy árvíz a „Kárpáthy Zoltán“-ban, az 1863 iki éhinség a „Szerelem bolondjai“-ban, halálos járvány a „Szomorú napokéban, a komáromi nagy, emlékezetes földrengés az „Elátkozott családéban. A történelem nevezetesebb eseményei közül a szabadságharc rajzát megtaláljuk „Csataképek“, „A kőszívű ember fiai“ című műveiben és másik híres regényében, a „Politikai divatokéban, mely az ő, a felesége és Petőfi életének egy darabja. A „Magyar Nábob“ a 48 előtti tivornyázó, külföldieskedő magyar nemességet rajzolja, eltűnésével és megtérésével együtt. Folytatása, a „Kárpáthy Zoltán,“ az uj idők, uj nemesek, uj élet érdekes, tanulságos, mesteri rajza. Önök jól ismerik legjobb regényét, az „Uj földesúr“ at, mely a jó Ankerschmidt történetét mondja el utánozhatatlan bájjal, hogyan nevel néhány jó ötlet és egy magyar katásztrófa lelkes hazafit az ellenséges osztrák katonatisztből. Ez a regény a magyar földnek, a magyar népnek idegenekre való asszimiláló, átalakító, vonzó hatását bizonyítja a Bach korszak fura helyzetei közepett. A „Névtelen vár“-nak az 1809-ki nemesi inturrekció ad keretet, míg az „Egy az Isten“ a szabadságharc és olasz háború közötti korszak eseményeibe visz. Hát az „Eppur si muove“ (És mégis mozog a föld“)? Egy derűssé váló borús, dicsőséges idő rajza ez a nagyon szép, küzdelemmel teli regény. A költő abból indul ki, hogy mikor Galilei ismeretes szavait: mégis mozog a föld, elmondotta, a földnek éppen csak egy kis részét, Magyarországot felejtette nekilendíteni. Az egész föld megmozdult, csak mi maradtunk álló tespedésben. Hanem később megindult a küzdelem, és az újjászületés minden téren: az irodalom és művészet elhagyott mezején is bekövetkezik. A regény hőse, Jenei Kálmán, ki katona és Kisfaludy Károly alakját egyesíti magában, megtörik a küzdelemben, de hitét el nem veszti abban, hogy: „mégis mozog a föld.“ Íme a nemzeti küzdelmek, nemzeti vágyak, melyeknek szeretetre méltó rajza Jókai regényeit előttünk becsesekké, vonzó hatásuakká teszik. Ezek közül a küzdelmek, események körül működnek hősei számos regényében és válnak szereplésükkel kedves, elfelejthetetlen ismerőseinkké. Olyan Jókai is, mint Anteusz: mindig új erőt merít az anyaföldből, hatalmát, erejét megsokszorozza, meggyarapítja a magyar faj, a nemzeti múlt és jelen ezerféle trágya. Nem is időzik sokat messze, idegen, ismeretlen tájakon : ösztöne visszatereli a hazába új erőt szerezni. Nem tudok regényírót, akinek érdekesebb tárgyai volnának, mint Jókainak. Csak találomra említem például „Enyém, tied, övé“ című regényét, mely alapeszméjében leírja érdekességét : „Férfi sorsa a nő.“ Hát hogy példázza ezt Jókai? Azt hiszem, Önök emlékeznek még Aldorfai Incére a regény hősére, kinek nő lesz a sorsa intézőjévé. Neje, Szeréna, minden asszonynak mintaképe, férjének szerető hitvese, menyországa. Oldalán Áldorfai is mintaképe lesz minden férfinak Szeréna aztán tengerbe vesz, s mikor helyét férje szivében Stanwitz Hanna grófnő foglalja el, a férfi ideális a köznapias és hideg Stanwitz Hanna mellett elkezd homályosulni, mert a férfi sorsa a nő. Ince természetesen kárpótlást keres és azt Belle-Ange énekesnő karjaiban meg is találja. Itt kivetkőzik jelleméből s becsületével eszét is elveszti a nő miatt, ki nagyot nevet dühöngésein. íme a fokozat: Aldorfai először déli hős , aztán közönséges tucat ember; végezetül nyomorult, abban a sorrendben, amint sorsa más más nő kezébe kerül. Ilyféle általános érdekű eszmék szolgálatában látjuk hőseit gondolkozni és cselekedni. Szívesen és kíváncsian kísérjük fejlődését, mely egyszer célhoz ér, másszor megszakad a küzdelemben. Figyelmünk és rokonszenvünk hősei iránt annál nagyobb, mert ezekben a hősökben mindig van valami rendkívüli, amit csudálattal szemlélünk bennük. Férfi szereplői nagyobbára szemkápráztató hősök, vitézek, szépek, fiatalok, erősek, egy tizenöt éves leány megálmodott ideáljánál is délcegebb daliák. Ne gondolják azonban, hogy a nők homályba vesznek ennyi kitűnő tulajdonság mellett. Jókai nőalakjai szépek, virusok, kuruc-természetű amazonok, kivált az anyák természete hősies, még párbajra is képesek fiuk becsületéért. Lávayné a „Politikai divatok”ban pisztolylyal felfegyverlsezve megy az ellenség várába. Ez a testi egészség, kitűnő, rugékony szervezet, erős idegzet jellemzi Jókai hőseit elsősorban. Jókai azonban nemcsak a fizikum egészségét szereti; hősei finomak, művettek, tudományosak, és mindenre rátermettek. Jenei Kálmán eszményi szép férfi, első szerelmes, kitűnő gavallér, jó jövő, híres táncos, jeles festő és nagy költő. Azonfelül lehetne kancellár, politikus és hercegnő férje és még sok minden, ami csak van a világon Többi hősei is ily rendkívüliek, sokoldalúak, tudósak. A mi legbámulatra méltóbb, az magának Jókainak óriási lángelméje s e lángelme ezerféle változatossága, meg sokoldalúsága. Nincs az a tudományszak a világon, melyhez Jókai nem értene. A regényeiben, hőseinek álarca alatt, mindenre rátermett ő is: csillagász, matematikus, mérnök, nemzetgazdász, fizikus, jogász, orvos, építész, kémikus, versíró, zenetehetség, historikus, archeológus, földrajzismerő, sőt kitűnő esztergályozó. Szóval Jókai univerzális talentum. Mi, kik most szeretettel és lelkesedéssel ünnepeljük őt, mégis beérjük az ő nagy regényírói tehetségével, mely ötven esztendő alatt majdnem háromszáz kötetet töltött meg értékes, drága szellemi kincsekkel. A félszázados írói pálya, melynek munkáján ime röviden végig tekintettünk, óriási eredményében maga egy egész könyvtár, maga egy egész nemzeti irodalom, a magyar költészet diadala idegen népek között, a külföldön, a világ mind a négy táján. Nélküle, e pálya eredménye nélkül semmi hite,semmi becse nem volna idegen műveit nemzetek előtt a magyar prózának, a magyar elbeszélő irodalomnak. Nem volna becse, mert nem ismernék sehol. Petőfivel együtt Jókai az, kinek révén a külföld érdemesnek találta, hogy velünk magyarokkal is foglalkozzék. Művelt népek immár ismerik a magyar elbeszélő irodalom értékét; hogyne ismernék, mikor egyik nemzet a másikkal versenyezve fordítja le nyelvére Jókait, hogy tehetsége kimeríthetetlen kincsesbányájából a szellemi értéket magának megszerezze. Ez is ott van Jókai írói pályájának jellemző vonásai között. A pálya kezdete a magyar költői eredetiség zseniális megteremtése, a pálya dereka nemzeti irodalmunk virágkora volt; mai ötven esztendőre kinyúló mivoltában regényirodalmunk betetőzését ünnepeljük. A költemények, melyek közt vannak humorosok és politikaiak ; a színművek, melyeknek költői előadása becses ; a novvellák, melyeknek élénk rajza mesteri; s a regények, melyeknek elbeszélő-módja, nyelve, festése, tárgya mindnyájunk rokonszenvét bírja, örök emlékjelei maradnak e pályának. A törpe kor, mely utánunk következik, meg-megáll majd ez óriási pályafutás útmutatóba maradt emlékeinél, s csudálattal gondol alkotójukra, eltűnődve, hogy ilyen szellemóriási is élt valaha. Nekünk kiváltságunk és szerencsénk, hogy még életében ismerjük őt diadalunk, hogy ünnepelhetjük pályája nagy fordulóján , s örömünk, hogy kívánhatjuk tiszta szívvel, jó lélekkel élete nyugodt folyását és fényes pályája termékeny meghosszabbítását. Engedjék meg, hogy végső szavaimban szivem vágyának testet adjak s őszintén kívánjam, hogy: Éljen Jókai Mór! A költő ünnepe. — Dráma költemény.*) — Irta: acánkói.rsz. I. Szili — A komáromi berek. Idő : 1825. — Első jelenet. Hegedős. (Egy fatörzsön ülve.) Bolyogtam szerte szép hazám vírányain. Megláthatám ismét a délibáb csodás játékhelyét: a szép alföldi rónatájt, A hótakart hegyeknek óriás bérceit, Budát, királyaink e büszke, szép lakát, Tiszánknak hús vizét is itták ajkaim, S megrészegültem én a nép bájos dalán — Oh szép, imádatos az én dicső hazám. Második jelenet. Közvélemény és Népszerűség (jönnek s a háttérben maradnak) úgy előbbi. Hegedős. A lelkemet ezernyi tör sebré mégis Gyilkos vasával át, a hogy bejártam most E szép országnak annyi sok vidékeit. Hazámnak bájosan csengő zenés nyelvét Nem ismeri, már elfeledte az ürnép, El az országgyűlési rendek és karok, Biz elfeledte — fádalom — a törvény is ! S az iskolák se értik már a hegedőst: Deáknyelvet beszél e nép Ovidius, Virgílius dicső költők rontott nyelvét. — A kunyhókban hangzik még csak a magyar dal. Nos, vissza hát oda, honnét jövök igaz, Csodás, szent érzeményel telt magyar szivei. Megyek hát vissza én Árpád s vitéz Álmos, Keblére igy, a hol dicső, magasztos még Szittyák honából elhozott szokás, dal és A hét vezér vérével irt csodás törvény! Közvélemény. Igaz minden szavad, én jó hegedősöm! Honunkból ,száműzött vagyok e társnőmmel. Bujkálni kell ez országban titkon nekünk. Engem, magyar közvéleményt, a trón mögé Rejtőzködő gazok halálra üldöznek . Nem ismerem a pihenést s nyugodalmat. Mint üldözött gyengécske őt lutom már rég Borús hazám titkolt és rejtek-utjait. Népszerűség. Lásd, létezésemet is eltagadják még, A mért én is magyar emlőn nevelkedtem . S a magyar népszerűséget — tudod — hogy rég. Hóhér-bárddal lesuhintják, — a hol fogják ! De ám azért a zord búnak ne add magad : A nagy idők teljét, meglásd, megérjük még, Midőn e nép a magyar nép kivívja majd A szónak és a gondolatnak nyíltságát, S újólag élni fog a szép közvélemény, Virulni látod majd a népszerűséget. Közvélemény. S ekkor hatalmas szárnyra kél a magyar szó, A magyar dal kicsiny házból s palotából! Hegedős. Nagy Úr, egek fölött, — legyen igaz szavuk ! Népszerűség. Es bát most már a vádakkal s panaszokkal ! Miért jövénk e szép ligetbe mi, halld most: A glóriás szép Költészet parancsola, Komáromi kies liget virányain, Gyönyörteli hajnaljüttén várjuk be őt. — Találkozást kíván veled, deli lovag. Hegedős. A szép múzsának óhaját vegyük erős Parancsnak most, amint vettük máskor szintén. (Halk zene.) Közvélemény. De hallga hát, nem halljátok, hisz’ ő kezéig. Hegedős. Oh boldog én, hogy láthatom az égi lényt, Akit elhagyni kelletett nekem nehéz, Borús szivemnek érzetével oly régen. Parancsa volt, hogy térjek vissza én hamar Az emberek nyüzsgő, mozgó, zakatoló Földjére gyors és bátor eltökéltséggel. S akarta, hogy a magyar nép rideg, sötét Sivár éltét lássam magam s tanúskodjam Világ fölött bíráskodó itélőszék Színe előtt. Ah, itt van, leborulok A magasztos nagy Lény előtt imádattal. (Letérdel.) * Előadott a a mohácsi kaszinó-egyesület által 1893. dec. 26-án rendezett Jókai-Ünnepen.