Mozgó Világ, 1977. február-december (3. évfolyam, 1-6. szám)

1977 / 3. szám - INTERJÚ - Ember Marianne: Mit ír a táblára? - Beszélgetés Sándor Pállal

- Ez bántotta ? - Mind a mai napig érezhető, hogy a magyar filmről szóló tanulmányok Sándor Pállal nem fog­lalkoztak. Bántana? Nem nagyon érdekel a dolog, meg nem is igen figyel ma már az ilyesmire senki. Az nagyon nagy szerencse, hogy engem nem kötnek a csoportérdekek művészi elvárásai, vagy az önmagam termelte formai sablonok. Csinálom magamat, alakítom a készségeimet, és ma már boldog vagyok, hogy nem tudok a besorolásokra alkalmassá válni.­­ A Régi idők focija arról szól, hogy nem túl boldog állapot a magányosság, meg hogy „kell egy csapat", jó a közönségsiker, fontos a munka.­­ Hát persze, sok mindenről szól a film. De egyáltalán nem a filmes szakmai bajaimról, ame­lyek ma már nincsenek is. Emberi együvétartozásról akartam szólni, egy ember létéről, és egy ember hiányáról, Minarik Edéről készítettem azt a filmet. Öt filmet forgattam már, tíz éve dol­gozom, hát miért izgatna különösebben a filmszakmában elfoglalt helyem? Van munkám, van tervem, és remélem, hogy megcsinálhatom. Egy a lényeg, hogy holnap reggel kilenckor dolgoz­hassak, más nem izgat. - A Régi idők fociját hogyan fogadta a kritika ? - Utolsó filmemnél tudtam meg, hogy egy film élete a bemutatását követő két éven belül dől csak el. Addig, amíg ez az idő le nem telt, nem biztos semmi. Briliáns kritikákat kaptam, olyan fogadtatása volt a filmnek, amilyent minden tíz évben kap csak egy magyar film, utoljára az Apa vagy a Szegénylegények esetében volt ilyen egyöntetű az elismerés: nagy film, remek film, csak éppen azt nem mondták ki, hogy zseniális. Aztán két hónap, és a film meghalt. - Egy nagy bukás és egy „nagy siker" között született a Sárika, drágám. Ott igazságosnak tar­totta a fogadtatást ? - A kritikára már nem emlékszem, de az emberek többsége azt mondta, hogy nagyot váltottam, mert most konformista lettem. Én nem hiszem, hogy változtam volna, még nyugtalanabb vol­tam, mint az Odor Emíliában, és olyan témáról készítettem filmet, ami abban az időben „nem kellett”, nem volt divat, hiszen csak öt évvel később forgatták a Végük­ meg az Egy kis hely a nap alattot. Öreg kommunistákról csináltam filmet, pontosabban egy öregasszonyról, Sáriká­ról. Ismerek embereket, akik ilyenek, és akikről érdemes egy vagy több filmet készíteni, ők a század történelmét átélő nagy és boldog generáció. - Miért nem szólt róluk még egyszer ? - Lenne még mit mondani, nem kétséges, hogy nagy a téma. De túl a tiszteletadáson, olyan él­mények és konfliktusok húzódnak, amelyekről csak a teljes igazságot szabad kimondani, még a konformizmus vádjával is, nem pedig azt, ami a pillanatnyi divat­igény. Ezer dolog van, amin egy következő film megszületése múlik, munkában, játékban, életben kell tartanom magamat. A film lehet, hogy tükör, de amikor elkészült, letörlöm. A Sárika után nem jöhetett még egy film a Sárikákról. Akkor született a Foci. Nem volt nagy film, tudom... - Nem hiszem el, hogy így gondolja! - Nem bírok, értse már meg végre, képtelen vagyok azzal a tudattal filmet csinálni, hogy mit érek és hol vagyok, vagy hány csillaggal, és melyik versenylistán jegyeznek. Tudok filmet készí­teni, és nem csináltam meg még azt, ami a kezemben van, vagy az agyamban, vagy a szívem­ben. .. Fogalmazza úgy, ahogyan akarja, nem érdekel. Csak és kizárólag a következő filmem érdekel, meg az azután következő, hogy összejöjjön az, ami a teljes, a legjobb, amelyben én magam lehetek. - Ez min múlik ? - Azon az ezer dolgon és az ezeregyediken. Egy konkrét témáról lehet csak beszélni. Arra, hogy általában mi van, nem érdemes egy szót sem vesztegetni. Mert általában nincsen semmi! Általá­ban nem merítek sehonnan, általában nem gondolok semmire, általában nincsen bennem sem­mi. .. Általában nem érdemes foglalkozni a dolgokkal. Ritkák az összegző remekművek. Hol van ma egy Szegénylegények vagy egy Nyolc és fél. . . Nem tudom összehúzott homlokkal néz­ni a világot és azt a tükröt, benne önmagammal. Amikor az Odor Emíliát forgattuk, és leültünk a stábfotósnak, megkérdeztem: „Még nincs itt mindenki?”, valaki azt mondta: „Még nincs." Ezt nem hittem el, és előrementem a lépcsőhöz meg a parkhoz, ahol telis-tele volt zsibongó em­berrel a terep. Ültek egymás nyakában, a korlátokon, a földön, és akkor megijedtem, hogy ki­találtam valamit, kitaláltam egy lányt, egy ötletet, és most tessék, miattam emberek hada van itt... Értse meg, semmi értelme ebbe belegondolni. Ezt nem szabad tudnia az embernek! 91

Next