Mozgó Világ, 1981. január-június (7. évfolyam, 1-6. szám)
1981 / 3-4. szám - ÉVTIZEDHATÁRHÍD - Mányoki Endre: Oravecz Imre
Október nyolcadika van, gondoljanak Damjanichékra. Gondoljanak a költőre és a szenvedélyes, önemésztő, a súlyos számlákat mindig kiegyenlítő életére - vagyis a verseire. Gondoljunk magunkra is. Utóirat: Mányoki szerkesztő megkért, hogy kissé igazítsam át a fönti bevezetőt, mert elmúlt október nyolcadika stb. Megígértem - gépiesen -, de nem tettem meg. Miért ne gondolhatnánk ma is mindenkire, aki életét adta Magyarországért. Hogy Baksa Soós Jánost idézzem: Bocsáss meg, hogy egy pillanatra nem gondoltam rád! Czakó Gábor Oravecz Imre Az éjjel azt álmodtam, hogy reggel van és felébredek és ahogy szoktam, elszaladok a piacra meg a boltba. De ahogy a kapun kiérek, riadtan és csodálkozva látom, hogy az utcán nincsen senki, a Teleki téren üresek a standok, a boltok redőnyei lehúzva, sehol egy villamos, egy ismerősen hörgő teherautó, egy hang, egy ember... „Talán korán van még.. - gondolom, de nem: világos van és az órám fél hetet mutat. Téblábolok, zavarodott vagyok. Aztán észreveszem, hogy a tér aszfaltját füvek, gyomok törik át lassan, s növekszenek. Hideg veríték üt ki rajtam. Sarkon fordulok és rohanok hazafelé, be a kapun, fel az öt lépcsőfokon, elő a kulcsot, be a zárba nem fordul! Dörömbölök, rohanok ajtótól ablakig, rettegek, üvöltök, de a házban, ahol előző nap a szomszéd vénasszony rikácsolva szitkozódott, amiért délután ráztam le a port a lábtörlőről, most néma csönd van. És az udvar keramit kockái között is megjelennek az első fűszálak... Nem tudom, hogy ennek a lidércnyomásnak mi volt az oka. Az-e, hogy harminckilenc fokos lázzal és iszonyú fejfájással feküdtem le este, vagy az, hogy a Héj, Oravecz Imre első verseskötete hevert az ágyam mellett arcra borulva, olvastam elalvás előtt. Nem tudom, illik-e ilyennel előhozakodni, didaktikus és direkt, tehát nagyon is tetszelgő párhuzamot vonni egy élmény és egy ennél nyilván sokkal bonyolultabb költészet között, még ha ezt az élményt - talán - ez a költészet váltotta is ki. És nem illik hazudni sem: olvastam én már előtte is Oravecz-verseket, hangozzék bár dicsekvésnek, többször is, de soha ilyen álmom nem volt korábban. Bár igaz, ami igaz, a borzongás akkor is el-elfogott, emlékszem. Az üresség olyasféle élménye, mint amikor egy kihalt lakásban botladozik, kereng az ember, nem tud magával mit kezdeni, olvasna talán vagy írna, de már a puszta gondolatra megfájdul a tarkó, és a szem mögött elindulnak az ismerős szürke foltok, csak a megszokott vibrálás gyomortájon, csak a kéz vértelen gyöngesége és valamiféle szomjúság vagy éhség ételre? nikotinra? szeszre? - jelzi, hogy a szervezet legalább működik; az akaratot az új- és újbóli elindulás helyettesíti, mert nincs miért elmenni, de nincs ok maradni sem. „A semmi van jelen” ilyenkor, ahogy Pilinszky mondja, aki végigélte azt a tragédiát, amit Oravecz már csak regisztrálni tud: mire egyre kisebbedő s egyre súlyosabb keresztjével felért a Golgotára, már csak a semmi iszonyatos terhe volt a vállán. Igen, amíg Pilinszky költészetét a „nincs megváltás” egyre növekvő fájdalma hatja át, Oraveczéből a „nem is lenne kit megváltani” rezignált hűvöse árad. Oravecz számára a lehetetlen nem felismerés, tudat; nem eredmény, hanem tény. Ezért hát, ha ő álmodta volna azt az álmot, tudom, nem menekül, leáll a sarkon és az őrületet fegyelmezetten elkerülvefigyel. Pontosan így, ilyen konok és józan keserűséggel áll Oravecz az ember nélküli tárgyak között, és tudja a tragédiát: az ember kiszorulását a saját maga által teremtett világból. Mást nem tehet. A közöttet, a hiányt nincs mivel kitölteni. Zászló, váza, szentkép vagy bankók: nem szimbólumok, csupán az emberi jelenlét nyomai egykor és most. Nem az ember vesztette el őket. Az ember magát vesztette-veszejtette el (milyen kísérteties, ha most egy pillanatra a neutronbombára gondolunk!) - s a tárgyak egyedül maradtak. Kíméletlenek ezek a versek, kíméletlenül szomorúak. Kíméletlen a csend és a látvány. Kíméletlen a tudat: hiányzunk. Aztán sokára, hét év után egy pillanatra úgy látszik, nincs