Mozgó Világ, 1981. január-június (7. évfolyam, 1-6. szám)
1981 / 2. szám - BEMUTATÁS - KÉPZŐ - Bocz Gyula szobrai
Bocz „A mostani háborúban Rubensnek is szerepe van, de nemcsak Rubensnek, hanem a többi utánérző utánzónak, aki kenyérkeresetből, vagy hiúságból festett valótlanságot. ” ( Csontváry) Bocz Gyula tizenhárom éves pécs-gyárvárosi suttyó 1950-ben váratlanul nemzetközi gyermekrajzversenyt nyert Guatemalában. Utána rendesen csavargott, kerülte az iskolát, tengelyt akasztott a zsarukkal - szóval tette azt, amit a többi kültelki haver. Már elmúlt húszéves, és látszólag szépen beintegrálódott az uralkodó osztályba, amikor agyagfejeket kezdett gyúrni, otthon meg a porcelángyári kultúrház műtermében - amúgy klasszikus dilettáns módra. Hallott valamit a rajzolás fontosságáról, rajzolni kezdett: sok H-s ceruzával gyufaszálat, pattogatott kukoricát. Napokig egyazon modellt - hátborzongatóan pontosan, 1963-ban némi protekcióval bejutott a pécsi Doktor Sándor Művelődési Ház férfivécéje fölötti üres mozigépházba, ahol követ faraghatott. Legelső szobrászpróbálkozásai „sikert” hoztak: kiállított, vásárolt tőle múzeum, és a körzeti orvos könnyebben vette betegállományba. Szóval szobrásznak számított Pécsett. Ő ugyan azt állítja, hogy „minden esemény - de nem ami megtörténik velünk, hanem amit átélünk! - egyenrangúan fontos, kitüntetett pillanatok, sorsfordulók nincsenek”, mégis fontosnak tűnik az életrajzában, hogy 1968-ban egy kisebb pécsi művészcsoporttal kiköltözött Villányba, a Szársomlyó keleti kőbányájába. Pontosabban a bányába és a szomszédos, addig üresen állott villába. Ekkor alapíttatott a villányi szobrásztelep, azóta nemzetközi hírűvé vált, és természetesen komoly hivatali apparátus is épült reá. A kezdet természetesen romantikus volt. A művészek nem kaptak, csak kosztotkvártélyt, néhány egyszerű szerszámot és gyönyörű köveket. Bocz ekkor fogott a magyar szobrászat történetének legnagyobb arányú vállalkozásába: elkezdte a négyalakosra tervezett Élet című kompozícióját. A sajtó persze ügyeletes zsenit kiáltott, és mindenféle csacsiságot írt róla. Az MTI például ilyen képaláírással jelentette meg a vállalati faliújságokra szánt fényképét: „Bocz Gyula fiatal pécsi szobrászművész a Villány és Nagyharsány közti Szársomlyó szikláinak kifaragásához kezdett. Munkája időtartamát öt évre tervezi.” (A szöveg kortörténetileg is érdekes: a vállalkozói energiákat fölszabadítani óhajtó új mechanizmus hajnalán vagyunk, de fél lábbal még a tervgazdálkodás korában. ..) A szakma nyitottabb része érdeklődéssel figyelte Bocz működését, némelyek óvatosan hallgattak, ismét mások legyintettek: „amatőr”3. Bizony, profi nem bolond olyan szobrot faragni, amiért nem remélhet pénzt, ami nem szállítható el az Isten háta mögül valami forgalmasabb városba. A legyintők pontosan rámutattak arra a mezsgyére, ami századunk művészeit két élesen elhatárolódó csoportra osztja. Az egyik kizárólag belső késztetésből dolgozik, a másik nem kizárólag. A kizárólag pedig nem virág a mondat füzérén, és véletlenül sem cserélhető mondjuk egy kevésbé tövises w-re. Pedig - magunkba tekintve - lenne hajlamunk rá! Persze a békesség kedvéért. A békesség kedvéért finoman félre is érthetjük a mondat szigorát, hisz a nagy kizárólagos, Csontváry Tivadar is (ez az!) engedelmeskedett külső hatásoknak, nevezetesen az iglói Hangnak, a nagy cél, a Napút-festés hívásának... És egyáltalán. Emberek vagyunk, nem szentek, az . A kulturális fogalom. Közös értékeket már el nem ismerő, sőt ilyeneket tagadó konzumcivilizációkban a „művész" egyetlen, olykor kizárólagos ismérve, hogy végzett-e bizonyos tanfolyamot. A Patyomkindiplomával nem rendelkezők az ún. amatőrök. 1 Lakatos lett a pécsi Sopianae Gépgyárban. 2 Prekulturális jelenség, több szellemi érték együttes hatását még elviselni képtelen primitív hordák eszménye. Vö.: Majmok népe a Dzsungel Könyvében, vagy óvodások fociznak a játszótéren.