Mozgó Világ, 1982. január-június (8. évfolyam, 1-6. szám)

1982 / 1. szám - SZOCIOGRÁFIA - Nánássy Zoltán: Szükség törvényt bont

sorsokat, feltárja a fővárosba való munkaerő-áramlás szükségessége és a lakásépítés elmaradása közti ellentétet, s hogy a területi és társadalmi hátrány egymást erősíti. Lakihegy közigazgatásilag a nehezen megközelíthető Szigetszentmiklóshoz, kulturális és egészségügyi téren a közeli Halásztelekhez tartozik. 1968-ban kezdett el ugrásszerűen fejlődni; a keskeny telkeken gomba módra szaporodtak a házak. Az adatok szerint az építkezés két nagy hulláma 1968-70 és 1973-74 között tetőzött, de napjainkban is számosan vállalkoznak a letelepedésre. Az építkezési láz csillapíthatatlan. Bár a telekárak alaposan felszöktek az első fecskék óta, nagyobb lett viszont a biztonságérzet: „ennyi házat már nem lehet csak úgy eldózerolni...” - bizakodik egy keménykötésű lakihegyi munkásfiatal. A nem közvetlenül a főútvonalból ágazó, hanem egy rejtettebb, beljebb lévő kisegítő útból nyíló párhuzamos utcák keresztutcákat is nélkülöző rendszere településszemantikailag a védekező-rejtőzködő izolálódást, az elbújás, a védettség, a biztonság, a háboríthatatlanság vágyát fejezi ki. Ilyen az időrendben először beépült két utca a négyből. A meglévő telekrendszer óhatatlanul találkozott az itteni emberek gazdasági-társadalmi érdekeivel. Úgy tűnik, hogy az illegális település szélén ott, ahol már nem az Elektromos Műveknél „kijárt” beton, hanem az öntevékenyen beállított fa villanypóznák magasodnak rendezetlen összevisszasággal és kaján ferdeséggel - az utóbbi években felhúzott házak különösen kezdetlegesek és szegényesek. Ide már nem ér el a közös erővel lefektetett - a Vízművektől a kutak kiapadása miatt kiharcolt - vízvezeték sem. A tanácselnök ezt a részt duplán illegálisnak tekinti... Valóban, a Hivatal kész tények előtt áll - az állandó ellenőrzés tehetetlen -, a fluktuáció is nagy, így aztán mintegy önigazolásképpen megszületnek a „na jó, de ez az utolsó”; a „nem lehet semmit tenni ellene”; a „mi megértjük magukat, de maguk is értsék már meg”; a „mi megpróbáltunk mindent” és egyéb, ám más helyzetekre is alkalmazható szólamok. A hivatalos szóhasználat az ilyen külterületi településeket egyszerűen vadtelepülés névvel illeti. A központosított újraelosztási rendszer az országos településhálózat-fejlesztési koncepción keresztül - az aprófalvak tömegének elsorvasztásán túl - halmozottan hátrányos helyzetet szán még az eredetileg is külterületen élő embereknek is. A külterületek és tanyák ugyanakkor jelentős szerepet játszanak a mezőgazdasági, illetve kertészeti termelésben, s a nagyvárosok körüli agglomerálódó területek a városi ipar munkaerő-ellátásában és lakásgondjainak enyhítésében töltenek be kulcspozíciót. A kül- és belterület erőszakolt szétválasztása különösen indokolatlan a növekvő nagyvárosi agglomeráció esetében. Érd (és több agglomerációs község) is Lakihegyhez hasonlóan alakult ki, ahol - mint Nagy Bálint írja - „az egész adminisztratív apparátust térdre kényszerítette egy spontánul szerveződött embercsoport építő tevékenysége. Nem nyílt támadással, hanem tömegéből adódó hatalmas tehetetlenségi nyomatékkal. Az apparátus, amely korábban tiltott, később kénytelen volt közművesíteni, járdát építeni stb.”. Még egy olyan nagy jogi hagyományokkal rendelkező ország, mint Anglia, sem tud boldogulni a Londont elözönlő illegális betelepülőkkel, akik már a belső területek üres lakásait foglalják el. A feltartóztathatatlannak bizonyuló építési folyamat amolyan „megértő-összekacsintó” magatartásra kényszeríti a hatóságokat. Esetünkben Lakihegyen olyan furcsa biztatás is elhangzott egy nyilvános összejövetelen, hogy „örülünk, hogy gondoskodnak magukról és nem nekünk kell lakást adni...” A rendeletek és törvények megszegésének oka nem egyszerűen az, hogy „fegyelmezetlen” az állampolgár, hogy „most már mindenki azt csinál, amit akar”, hogy „elszaladt a csikó” - és más sztereotip ítéletek -, hanem egy olyan összetett, a társadalmi-gazdasági adottságokra ráépült, abban gyökerező közmorál, amely biztosítja vezető és alárendelt „összekacsintását” a papírszagú szabályok fölött, játszva hivatkozva az „objektív adottságokra”, a kényszerítő körülményekre és égető hiányokra, mikor legitimálja önmagát. Az összekacsintás ugyanakkor nemcsak áthidalja a valóság és az előírás, az ideológia