Mozgó Világ, 1985. január-június (11. évfolyam, 1-6. szám)
1985 / 1. szám - REGÉNYRÉSZLET - Bálint Péter: Aki életet akar nyerni... I.
van!” - gondolom, nevelő célzatú megjegyzésnek szánták az utolsó forintjaimnál kikéredzkedtem a mellékhelyiségbe vagy vizet inni a konyhába, nagyapámmal összekacsintva - ez tűnt a legegyszerűbb és leghatásosabb jelnek -, elhagytam a szobát, a kisöreg utánam jött valami légből kapott indokkal, és néhány ércesen csengő forintost vagy papírtízest nyomott a legegyszerűbb és legtermészetesebb gesztussal a zsebembe. Az ellenfeleim persze, amint kiderült a turpisság, szelíden megrótták nagyapámat, különösen ha az újabb hitelből nyertem, és ilyenkor nagyvonalúan, az egész társaság szeme láttára köszöntem meg bankári szíves kölcsönét, s kamatként egy pohár vörös bort töltöttem neki. Viszont nem hallgathatom el az éppen ekkoriban és a kártyázás szenvedélye folytán kialakult rossz szokásomat sem, attól való félelmemben, hogy ha elfogy a pénzem, s tényleg ki kell szállnom a partiból, mielőtt esetleg újra visszanyerhetném legalább kezdőtőkémet, gyűlöltem vesztem, s az évek múltával már nemcsak a kártyában, de minden más helyzetben is. Mégis, ifjúságom eme korai szakaszában keresztapámért rajongtam, aki hol az állatkertbe, hol csónakázni vitt, vagy az utcákat róttuk, s néha betértünk egy-egy bélyeg- vagy könyvaukcióra, olykor a múzeumba is; mindig meglepett, mennyi ismerőse van, köszöntötték, bárhová mentünk is. Illatos cigarettát szívott, olykor - többnyire esténként - pipázott, szája szögletéről csak akkor tűnt el az a légies mosoly, amivel az egész értelmetlenül lüktető világot tudta „lesajnálni” és megvetni, ha nyáron, számomra „homályos” és érthetetlen társalgást folytatott néhány külföldről jött, fekete kalapos és pájeszes zsidó rabbival, addig én az Aranybika előtti parkban üldögéltem a szökőkút peremén, a vizet lubickoltam, vagy levelet fektettem a vízre s hajóként húzogattam a száránál fogva. Minden olyan „tárgyalás” után, amit „üzletfeleivel” folytatott, boldogan szorította az övéhez a kezem, különösen ha úgy érezte, „rászedte” őket, s elvitt egy presszóba fagylaltozni, de lelkemre kötötte, hogy ne áruljam el keresztanyámnak kalandunkat, mert akkor a megállapított és a „kijáró” délutáni kis élvezetünkről le kellett volna mondanunk. Cinkosává tett, ahogy nőttem, bevezetett az „üzletelés fortélyaiba” is (talán innen származik könyvkereskedői és gyűjtési hajlamom), s jó néhányszor ellátogattunk barátaihoz, ismerőseihez, ahol azzal a szándékkal, hogy nekem veszünk könyvet, a „sliccesnadrágosnak”, a „ketyőfélnek”, rendszerint az irántam való szeretetből olcsóbban adták a könyveket vagy egyéb tárgyakat, amiket mi gyűjtőszóval régiségnek neveztünk. Egy egyszerű katonakabát gombja, felszúrva kemény könyvtári katalógus cédulára, ráírva: „cseréltem ezerkilencszáztizennégyben egy orosz hadifogollyal az állomáson”; egy szennyespusztai rézkancsó, „anno 1863”, amelynek kettétört a füle, s hiányzott róla az alsó felénél egy illeszkedő darabka; egy családi pecsétnyomó, nem szokványos „stempli” formájú, hanem kézzel faragott, teknősbéka páncéljára emlékeztető kis remekmű, gótikus betűkkel a hasán; egy távoli kis faluban, ahova munkaszolgálatra vitték, eladta meleg mohersálját egy tenyérnyi kínai porcelán tányérért, amit száműzetése alatt mindvégig kenyeres zsákjában, kenyérbéllel bevonva rejtegetett; egy inflációs pecséttel lebélyegzett ezerkilencszázhúszas húszkoronás; egy, a Tisza-szabályozás idejéből családi örökségként megőrzött élelmiszerszállítási engedély, a napszámos kubikusok ellátására, amit Vasvári Pál állított ki keresztapám dédapjának; egy svéd állampolgárságot bizonyító útlevél, mely a menekülést szolgálta volna a deportálás elől; egy Anker biztosító társasági igazolvány; egy ezerkilencszáztizenkettes megsárgult és rojtos szélű újság, amelyben szomorúan tudatják néhai nagyapjának, a város köztiszteletben álló polgárának és fűszer-nagykereskedőjének halálát; egy háború és fasizmus ellen lázító, celofán alá, papírra felragasztott kettészakadt röpirat; egy kifizetett váltót igazoló szelvény mind-mind nagy becsben állt előttem, s az a tudat, hogy keresztapáméknak nem lévén gyerekük, én öröklöm mindezt a „felbecsülhetetlen”