Mozgó Világ, 1989. július-december (15. évfolyam, 7-12. szám)
1989 / 11. szám - INTERJÚ - Vezér Erzsébet: "...én nem hamisítom meg a történelmet" - Beszélgetés Varannai Auréllal
.. én nem hamisítom meg a történelmet” Varannai Auréllal beszélget Vezér Erzsébet - Mindenekelőtt arra szeretném megkérni, hogy mondjon egypár szót saját magáról: hogy kezdte a pályáját? Mit csinált élete során? - Középiskoláimat az Árpád Gimnáziumban végeztem, aztán 18-ban behívtak katonának, az utolsó korosztályhoz tartoztam. - Minthogy 1900-ban született. - Igen. Időközben megszületett az első sajtótermékem, ami érdemes a megemlítésre. Hetedik-nyolcadik gimnazista koromban megpróbáltam megalakítani az Önképzőkörök Országos Szövetségét. Az egy komoly dolog lett volna Nagy-Magyarországon. Meg is indult a szervezés, és én elindítottam a Magyar Diák című lapot. Ez a Magyar Diák volt az első magyar, nyomtatásban, utcai árusítással megjelenő lap, amit kizárólag diákok írtak. Sajnos csak három szám jelenhetett meg, mert mikor én bevonultam, akkor nem tudták folytatni. Nekem ugyan támadt egy ötletem, mert csörgedezett némi újságírói vér bennem, és amikor Hatvany Lajos feleségének, Winsloe Krisztának kiállítása volt az Ernst Múzeumban, egy gyönyörű kritikát írtam a lapba, azzal a tudattal, hogy a lapot ha bevonulok, Hatvanynak adom el. Hatvany Laci könyvszakértője Gergely Rudi volt. Nekem be kellett vonulnom, úgyhogy hárman mentek el a kollégáim közül: Körmendi Ferenc, Palágyi Lajos Menyhért és Fleissig Endre - Fleissig Sándornak, az Angol-Magyar Bank elnökének a fia, akit én azért vontam be, mert így a lapnak volt nyomdahitele a Globus Nyomdánál, amelyik Angol-Magyar Bank érdekeltség volt. Hatvanynak nagyon tetszett az ötlet, mert az önképzőkörök szövetségének a hivatalos lapja komoly bázist jelentett volna. Minden gyerek Kassán és Szabadkán, aki csak verset mondott valamelyik önképzőköri ülésen, szerepelt volna a lap önképzőköri rovatában. Szóval jó ötlet volt. De ezeket a gyerekesen fellépő fiúkat a Gergely Rudi nem vette komolyan. Szóval a háború után én nagyon gyorsan, 1920-ban ősszel beiratkoztam a pesti jogra, amit később lassan, miután hazajöttem Párizsból, el is végeztem. Jog- és Államtudományi doktorátusom van. Közben kimentem a Sorbonne-ra, ahol esztétikai licenciátust szereztem. Mikor hazajöttem, 22-ben, akkor mindjárt munkatársa lettem Az Újságnak. Illetve tulajdonképpen, mikor kimentem, akkor Kóbor Tamástól és a 8 órai újságtól, Nadányitól és Kiss Józseftől kaptam megbízólevelet. Akkoriban még magyar tudósító egyáltalán nem volt Párizsban, és távközlés sem volt. Úgyhogy csak leveleket tudtam küldeni, nem telefont vagy táviratot. De nagyon érdekes dolgokat tudtam meg ott, mert, ugye, egy fiatal újságíró mindenhova odatolakszik. Nagyon érdekes interjút csináltam Sarah Bernhardt-dal, Poincaréval, az ott lévő, akkor kikerült oroszokkal, Kerenszkijjel, Miljukovval stb. - Beszéljen talán a Poincaréval készült beszélgetésről. Varannai Aurél pályája egységben fog át négy egymástól élesen különböző korszakot. Fiatal katonatiszt az első világháborúban, a két háború közt Párizsban tanúja a trianoni békekötés körüli bonyodalmaknak, majd internálás, munkaszolgálat, 45 után börtön, internálás, kitelepítés és ismét börtön, 56 után rejtőzködés, rehabilitáció. Mindezek közben az Economist, a Reuter, majd a New York Times tudósítója. Ma 89 évesen tiszta fejjel, de megtört testtel egy kórház lakója. Emlékiratait több mint 15 évvel ezelőtt megírta, most végre a Gondolat Könyvkiadó megkurtítva ki is adja. Az alábbi interjúban nyolc évvel ezelőtt vázlatosan beszéli el izgalmas életútját. (Az eredeti hangfelvételt a Művelődéskutató Intézet Oral History Archívuma őrzi.)