Mozgó Világ, 1990. január-június (16. évfolyam, 1-6. szám)

1990 / 1. szám - INTERJÚ - Baló György: Egy év múltán - Beszélgetés Andics Jenővel, Bihari Mihállyal, Miszlivetz Ferenccel és Orbán Viktorral

tól elkezdtünk egy kutatást, és mint kutató, mint szo­ciológus, Kelet-Európával foglalkozom. A kinti kuta­tásaimnak is az a célja, hogy egy átfogó képet kaphas­sak a kelet-európai válságokról, erről a komplex vál­ságról, amiben élünk. Na most ezt a munkát nem lehet becsülettel csinálni akkor, ha az ember aktivistaként létezik. Tehát ilyen szempontból nem sajnálom, hogy nem voltam itthon, de hát más szempontból persze hiányzik egyfajta politikai pezsgés, viszont úgy gon­dolom, hogy lesz még pezsgés akkor is, amikor haza fogok jönni. Nincs már olyan messze. Hogy egy kicsit mélyebben megvilágítsam, mint mondtam, hogy elő­ször talán olvasni, gondolkozni kell és aztán nyilat­kozni: arra gondolok, hogy két megközelítéssel van dolgunk. Van egy politikai megközelítés, és van egy társadalmi-szociológiai megközelítése ennek a hely­zetnek. Politikai szempontból azt lehet mondani, hogy nagyszerűen haladunk előre, mert rengeteg színe van a politikai palettának, sok párt van, sok elképzelés van, és leépülőben van az állampárt monolit struktú­rája, tehát ez pozitív kép. A másik oldalról, a társadal­mi oldalról tekintve azonban a kép nem ennyire pozi­tív, ugyanis arról van szó, hogy a társadalom nagy része különböző okoknál fogva - bizalmatlanság, idő­hiány és részben még félelem is - nem nagyon vesz részt ezekben a politikai csatározásokban, hanem valami­lyen egészséges kívülállással - de nem rosszindulattal — figyeli ezeket az eseményeket. Na most az a kérdés, hogy mi a cél. Az, hogy kiépüljön egy új intézmény­­rendszer és a többi aztán majd magától megoldódik - ez a polgári demokráciának egy statikus felfogása, amikor van egy intézményrendszerünk, és azt gondol­juk, hogy ez elég garancia, hogy a társadalom és a gazdaság élete normális, európai mederbe kerüljön ebből a normálisnak nem tekinthető helyzetből. A másik megközelítés szerint - és ez áll hozzám köze­lebb - sokkal több figyelmet kell szentelni a társada­lom mélyében húzódó folyamatoknak, azoknak az el­lentmondásoknak, azoknak a nemcsak anyagi, hanem szellemi, lelki sérüléseknek, amiken ez a társadalom az elmúlt években - és nemcsak az elmúlt negyven vagy ötven évben, hanem az elmúlt évszázadokban - keresz­tülment. Erre lehet azt mondani, hogy utópisztikus, hiszen nem ez jött ki a magyar valóságból, tehát miért kérünk számon valamit, ami nincsen? Én azt gondo­lom, hogy példát vehetnénk más társadalmakban ki­alakuló mozgalmakról, s nemcsak a lengyelekre gon­dolok, akik nagyon nehéz helyzetben vannak, hanem például az észt esetre, ahol nagyobbfajta integritás, integrálódás alakult ki, igaz, hogy ott könnyebben definiálható közös célok vannak. De én azt gondolom, hogy a demokrácia egy folyamat, nem pedig cél. Iga­zából az új szerveződéseknek nincs meg még az a fajta mandátumuk, aminek az alapján teljes felelősséggel beszélhetnének az egész társadalom nevében. És mond­hatják ugyan, hogy miért nem csinál más is pártot, de hát azért az élet nemcsak pártpolitikából áll. Tehát elképzelhetőnek tartom, hogy egy bizonyos forrongás után, az átmenet kezdeti korszaka után eljutunk egy olyan korszakhoz, ahol több, sokkal több szó esik majd a mindennapi élet konkrét problémáinak megol­dásáról, mint pártpolitikai torzsalkodásokról. Úgy érzem hogy a társadalom elég nagy része egyfajta érde­kes cirkuszként, időnként szorongva, időnként opti­mistán szemléli a politikai civakodásokat. BALÓ Andics Jenőt arra kérem, hogy arra is reagál­jon, hogy miközben a külső megfigyelő számára nyil­vánvaló, hogy az ellenzéki kerekasztal szervezetei közt, elsősorban a Fidesz és az SZDSZ, illetve az MDF között növekszik a távolság, az is feltűnő, hogy az MSZP és a kormány egyes vezetői igyekeznek az MDF- fel a lehető legjobb kapcsolatokat kialakítani. ANDICS Azzal kezdeném, hogy az elmúlt év jelentős politikai küzdelmei nem csak a háromoldalú tárgyalá­sokon, hanem az MSZMP-n belül is folytak. Azok között, akik valóban reformot kívántak és azok kö­zött, akik megpróbálták a hatalmat úgy átmenteni, hogy amikor rákényszerültek, reformernek tüntették fel magukat. Nem csak Orbán Viktorék harcoltak azért, hogy például március 15. nemzeti ünnep legyen, mert azért mi is tettünk valamit, ha nem is látványo­san. Hogy a magam területén maradjak: a politikai bizottság 1988. decemberi ülésére én terjesztettem be, hogy március 15. legyen nemzeti ünnep. Ez párton belüli küzdelmek eredménye volt. ORBÁN Nyilván arra is emlékszik, hogy a Fidesz már novemberben hivatalosan benyújtotta a parlamentnek ezt az indítványt. Remélem, erre is emlékszik. ANDICS Ez a párton belül is küzdelem volt. Én ezzel azt akartam mondani, hogy ebben a pártban is voltak reformelkötelezettek. Nem magamnak akarom ezt a címkét, csak azért említettem, hogy világos legyen, ebben a pártban is sok mindenért meg kellett küzdeni. Meg kellett küzdeni azért, hogy vallásos emberek is párttagok lehessenek, meg kellett küzdeni a sajtónyil­vánosság egyértelmű elfogadásáért. Nagyon kemény csaták voltak párton belül is. Én az MSZP megalaku­lását ezért egyértelműen a reform-elkötelezettek győ­zelmeként fogom fel, és remélem, hogy a párt politikai vezetésében ez meg fog nyilvánulni, és én ebbe a sorba tudom beilleszteni a kormánytagok cselekvését is, bár a jelen pillanatban még nem ismert, hogy hány kor­mánytag vállalja az MSZP-tagságot. Úgy tudom, hogy egyelőre jó néhányan nem vállalták, ez ki fog derülni. Mindenképpen új helyzet van azonban, és ez sok mindenben megnyilvánul. Megnyilvánul például

Next