Mozgó Világ, 1990. január-június (16. évfolyam, 1-6. szám)
1990 / 1. szám - INTERJÚ - Bozóki András: Statárium és happening - Beszélgetés Krassó Györggyel
Imrét 55 tavaszán kitették a hatalomból, utána minden intézményben példát statuáltak. Engem a pártból már nem lehetett kizárni, úgyhogy az egyetemről zártak ki, de egy-két barátomat, aki még párttag volt, a pártból. Nem sokat törődtem ezzel, mert hittem abban, hogy a Rákosi-korszaknak egyszer csak vége lesz! Addig majd szerzek itt-ott élettapasztalatot, és aztán jönnek majd hozzám, hogy menjek vissza az egyetemre. Ebben igazam is volt meg nem is, mert valóban kaptam egy levelet a Kulturális vagy Művelődési - nem tudom, hogy akkor éppen hogy hívták - Minisztériumtól 57-ben, hogy igazságtalan volt a kizárásom, ezért visszavesznek, csak jelentkezzek - de akkor én már börtönben voltam, úgyhogy nem tudtam jelentkezni, így aztán az akkori rehabilitásomból nem lett semmi. Tehát a 40-es évek végén még optimizmussal és egyetértéssel figyelted ezt az egész kísérletet: azt, hogy megszűnik a többpártrendszer, jön a fordulat éve, átveszik a hatalmat a kommunisták. És mikor történt a változás benned? Volt-e valamilyen látványos törés az életedben, vagy ez a szakítás lassan, fokozatosan következett be? Lassan, fokozatosan. Semmiféle látványos törés nem volt. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy a Rajkügy engem arra indított, hogy hirtelen lássam, hogy minden hazug és hamis. Nem mintha a Rajk-ügyet teljesen elhittem volna, de alapjában véve hittem, úgy gondoltam, hogy Rajknak olyan vonala volt, ami kártékony a munkásmozgalomra, és persze ezt ilyenkor egy kicsit propagandisztikusan felfújják. Megváltoztatják a vádakat, hogy érthetőbb és világosabb legyen, de azért a lényege igaz. Például már az én ipari tanulóságom idejére eső évenkénti - épp akkor bevezetett - normarendezések nyomán is szinte naponta kitaláltak valamit, hogy az emberek fizetését csökkentsék. Már akkor állandóan sulykolták belénk a politikai blablát, amit mindenki utált. A kommunisták talán nem, de azok már akkor sem tartoztak a munkásság becsületesebbjéhez pedig ma él egy olyan illúzió, hogy akkor még igen. Ezt elég közelről ismertem, mert mint tanonc, egy segéd mellé kerültem, olyan munkás mellé, aki kommunista volt, ki akart törni, és el is került a csepeli pártbizottsághoz, később pedig a budapestihez. Jól kiismertem az egész egyéniségét. Nem volt rossz ember, de már unta, hogy koszos, és hogy mindennap az olajat kell lesikálnia magáról. Sikerült is kimásznia belőle. Szóval ezeket tisztán láttam. Láttam viszont a másik vonalat is - mivel barátaim továbbra is az iskolatársaim voltak —, hogy ott is mennyire meg vannak tévesztve, mennyire rosszul látnak, mennyire hazudnak. Mert azok is rosszul látnak, akik szemben állnak a kommunista rendszerrel, mert azok meg azt hiszik, hogy a kommunisták munkásuralmat csinálnak, holott nem csináltak munkásuralmat. Ebben az értelemben én közelebb voltam az igazi kommunista meggyőződéshez. Szóval éreztem, hogy olyan ködösítés folyik - mindmáig is egyébként -, amelyben senki nem lát tisztán. Azt hittem, hogy én tisztábban látok. Nyilvánvaló, hogy nem láttam tisztán, mert én akkor azt hittem, hogy ez csak torzulása a kommunizmusnak. Belejátszottak ebbe az értelmiségi problémák is: a Lukács-vita, a Déry-vita, meg ilyesmik. És hát abban is azt láttam, hogy a kultúrpolitikusok torzítanak, hazudnak. Ezeket én nyíltan és naivan elmondtam az egyetemen, mint kommunista, szinte veterán párttag. Mint mondtam, meg is lett az eredménye: szépen kiraktak onnan. Akkor úgy éreztem, hogy én ezt túl nem élem, de röviddel később rájöttem, hogy ez nem is olyan rossz. Alighogy kizártak a pártból, szinte már a rákövetkező nap olyan emberek kezdtek velem barátkozni, őszintén és nyíltan beszélgetni, akik addig szóba sem igen mertek állni velem. Ugyanakkor a régi gárda nagy ívben elkerült, mintha pestises lettem volna. Úgyhogy nagyon sok politikai és emberi tanulsággal járt ez az időszak. - Hol szólaltál fel az egyetemen? Milyen fórumokon? - Állandó jelleggel volt az egyetemi DISZ - ha jól emlékszem, ez volt a neve meg voltak egyetemi szabad pártnapok is, továbbá egyetemi gyűlések. Középpontban állt akkor is az egyetemi oktatás reformja. Egy időben föl lehetett emlegetni az elmúlt évek disznóságait is, amikor kitettek, kizártak, elítéltek embereket. Én is ezek között voltam, a meghurcoltak között. Érthető hát, hogy kifejtettem a véleményemet. Később követeltük a kötelező orosz nyelvoktatás megszüntetését, a katonai oktatás megszüntetését, az egész tanrend átalakítását, a viszonylagos depolitizálást. Nem úgy, mint most, de céljaink hasonló jellegűek voltak. És kértük azt is, hogy tanítsanak normális közgazdaságtant a közgazdasági egyetemen. - Szóval te tulajdonképpen előbb szakítottál kommunista nézeteiddel, mint bátyád, Krassó Miklós, aki egy steril értelmiségi közegben mozgott? - Ez feltétlen így van, hiszen a bátyám mindvégig párttag volt. Tehát amikor kiment 56-ban az én letartóztatásom után, még akkor is párttag volt. És valamilyen formában az élete végéig marxista maradt. Nagyon érdekes a Marxról szóló előadása, amit az oxfordi egyetemen tartott 83-ban, tehát Marx halálának 100. évfordulóján. Ez megvan nekem magnón. Egyrészt érdekes, hogy mennyire nagy, és a jelen korban is aktuális történelmi személynek tartja Marxot, és hogy ő maga mennyire marxista. A másik oldalon pedig roppant érdekes, hogy mennyire sajátos módon értelmezi Marxot. És ez az értelmezés Marxtól szerintem éppen olyan távol áll, mint az összes többi. Azt szedték ki belőle, ami számukra fontos volt. Aminek a lényege az állandó forradalmiság, amit viszont nem feltétlenül munkások képviselnek, hanem az bármely társadalmi osztályból jöhet. Ennek jelen kell lennie, hogy a társadalom tovább tudjon fejlődni. Ebben az értelemben mondhatnám, hogy én is marxista vagyok, ha ez lenne a marxizmus. De hát nem ez. A visszaemlékezésekből azt lehet sejteni, hogy ma-