Mozgó Világ, 1993. január-június (19. évfolyam, 1-6. szám)
1993 / 4. szám - -RÓL, -RŐL - Rózsa Gyula: Az eltemetett Somogyiról [Somogyi József képzőművész]
végén sem emlékeztünk. Az sem lényeges most, amit áldás után megátalkodott ateisták és mélyen hívők kis csoportja egymás szavába vágva mondott egyház és rezsim, főpapság és kurzus viszonyáról. A fontosat azok mondták ki, akik arról beszéltek, amiről a legkevesebb szó esett a szobrász temetésén: a szobrászatról, a Somogyi életművéről. Mellőzzük hát legalább most a romlandó és múlandó dolgokat, ne feleseljünk vissza a gyászbeszédi hivatkozások színvonalán: szobrászt temettek. Beszéljünk arról, hogy a huszadik század első kétharmadában a magyar művészetet nem rendítették meg alapjaiban a modern mozgalmak, maradandó közvetlen nyomuk alig maradt. Ez a tény nem ok a nemzeti önmarcangolásra, még kevésbé a múlt átstilizálására, és a legkevésbé ok nemzeti büszkeségre. Ez történelmi meghatározottságokból következő faktum, most már múlt, tudomásul veendő. 120 Művészetünk ez időben idehaza - kisebb közjátékokat leszámítva - ábrázoló és figuratív, köztéri plasztikánk különösen az. Somogyi József plasztikai életműve e hazai kritériumok között korszerű, érvényes és kihívóan eredeti. Alighanem ugyanezt a minősítést kaphatná vagy kapja majd az egyetemes e századi művészettörténet hasonló erkölcsi és esztétikai normákat vállaló fejezetében is, de bizonyíthatatlan feltételezésekbe ne bonyolódjunk. A mi képzőművészetünkben térjünk vissza, annak legjavában, az izmusok áttételesen, szűrten, a mélyben mutatkoztak meg csaknem hetven évig. Elsősorban a kubista-konstruktivista és az expresszív törekvések. Markáns befolyások, egymást szerencsés arányban tagadva-erősítve különösen alkalmasak a már jelzett hagyományos figurativitás megújítására. A pályakezdő Somogyi ezt a - több előzmény után mesterfokon a Derkovits piktúrájában tökélyre jutó - szintézist keresi, alighanem ösztönösen, és láthatóan óvatosan. Korai, elsősorban állatokat ábrázoló kisplasztikái mindenesetre líraiak, lágyak a hasonló utat taposó, nem egészen tíz évvel idősebb Szalay Lajos-Koffán Károly-generáció grafikai teljesítményéhez képest. Markánsabb szerkezetességre, a konstruálásra majd a monumentális feladatok késztetik; ennek egyik bizonyítéka sajátos módon az igencsak realistának szánt és annak is mutatkozó híres Martinász. Az 1953-ban elkészült munkásszobron művészettörténeti ismeretterjesztő írások sora szemléltette a térbeli plasztikai szerkezetet, miközben az azonosuló líra és az együttérző groteszk, azaz a látványhűség határai között eltérő, óvatos expresszivitás is nyomot hagyott a korszak pozitív jelképévé vált figurán. A monografikus igényű Somogyiméltatások nyomon követték az óvatosan erősödő tendenciát az ötvenes évtized közepének-végének kompozícióin a Szántó Kovács-emlékműig és a Mednyánszky-síremlékig; tény, hogy konstruktivitásnak és expresszivitásnak a tökéletes, minden szellemi lényeget meghatározó ellentéte-egysége 1965 e két fő művében diadalmaskodik leplezetlenül. Pontosabban: a hódmezővásárhelyi monumentumban diadalmaskodik, a sírszoborban monumentálissá emel esendőséget, védtelen nagyságot és elmúlást. A Szántó Kovács-figura az ősi architektúrák tiszta logikájával építkezik. Láboszlopokra alsótest-architrávot, arra felsőtest-felépítményt rak, s végül kalapos-merész fejjel kupoláz; ez a szerkezet akkor is meghatározó, ha tépett, lehasogatott, expresszív felületével a bronz szinte magával ránt. A Mednyánszkyn ugyanezt a szerkezetet mintha összecsukták, három rétbe hajtották volna: ül, csupa lehúzó függőleges és diagonális, csak a fej emelt, a tekintet messze révedő. Mindkét mű magán viseli az azonosulás kérlelhetetlen iróniáját. Azt a kegyetlenül hitelesítő groteszket, amelyet a szigetvári Zrínyi-emlékmű hősi lovasa és hőst elsodró apokaliptikus lova szabadít el, majd az irgalmat nem