Mozgó Világ, 1993. július-december (19. évfolyam, 7-12. szám)
1993 / 12. szám - -RÓL, -RŐL - Berkes Erzsébet: Lépcsőházi felismerések - Orton, J.: Szórakozzon Mister Sloane! Szkéné Színház, rendező: Kőváry Katalin
tudja, hogy rajongása igazán nevetséges a világ előtt. Belelovallja magát a bánatba, hiába csöndesíti Anyegin, hiába esküszik, hogy nem akarta elcsábítani az óráját. Handabandázik Lenszkij, mert ezt tartja költőinek, belerohan a felé repülő pisztolygolyóba, és legalább azt eléri, hogy ugyanúgy hal meg, mint az őt költő költő. A kisebb szerepek közül kitűnik a Gremint éneklő Alexander Anisimov, aki, ha ő is úgy akarja, nagy karriert futhat még be. Könnyen énekli a nehéz áriát, természetesen, nem sötétítve, kútmélyivé árnyékolva hangját. Semyon Bychkov gondosan tanította be az Orchestre de Paris-t, csak egyetlen ponton okozott csalódást. Larinék bálján kicsit vékonyan szólt a zenekar, ahogy egy vidéki névnapi mulatságon illik. Előre élveztem, mekkora polonéz lesz majd Szentpéterváron, végre valaki vissza meri fogni a zenekart, tudja, hogy más a katonabanda tánczenéje, és a hercegi bál. Nem így történt. Nem lett nagyszabású muzsika Greminéknél sem. Csak a szívekben lett nagy a felfordulás. Elég az is. Csajkovszij: Anyegin. Philips, 1993. Berkes Erzsébet Lépcsőházi felismerések Sok van, mi kedélytelen, de a Szkéné előterénél semmi sincs kedélytelenebb. Pedig versenyben van a Zichy-kastély lámpa- 152 fénytől távol eső udvara (juss be a Térszínházba, majd megtudod, mi az!), a karmelita kolostorból lett Várszínház (miért nem ezt kérték vissza az atyák, s miért az Egyetemi Színpadot? Csak mert a karmelieket még II. József takarította el Budáról, míglen a kegyesrendiek szorgosan tanítottak, színjátszásuk oskolát teremtett, de nem bírván a konkurenciát Thália oltára helyett a Boldogasszonyét emelték föl...), és ott a Nemzeti is a versenyben: galamb, kutya, macska potyadékán átvergődve hálát adhatsz, hogy a tehenek nem repülnek. Pedig akkor még az előadást nem is láttad. De most a Szkéné előterében állsz, a Budapesti Műszaki Egyetem márványlépcsős főépülete egyik folyosó végi rekeszében. A világítás olvasáshoz kevés, tapogatáshoz sok. A szörp drága, a büféasztalok borítása darabokban vedlik, a falak is. Hej, amikor a Szkéné még tanácstermi vállalkozás volt, pezsgett itt az élet! Keleti István - és van már, ki e nevet nem ismeri! - izgulékony értelmiségieknek is találkozóul szervezte a mindig eseménnyel szolgáló színpadot. Azt nem tudom, hogy a jövő mérnökei itt lebzseltek-e, excentrikus kékharisnyákat se láttam (annyit, mint a mostani Egyetemi Színpad tájékán), de itt volt az amatőr színjátszók színe-virágja. (Mostanra hivatásos művészek, rutinier rendezők). Milyen jó Oresztesz volt Ács János! S néhány éve még Balaskó Jenő is emlékezni való műsorral domborított ezeken a deszkákon. De változik a világ. És a világot jelentő deszkák? Szemmel láthatóan azok nem. Olyanynyira ugyanazok, hogy a vásott horizontfüggöny, a recsegő nézőtéri ácsolat, a ragadós székek látványa az utolsó reményt is kiöli belőled. Itten csak kínlódni lehet, játszani nem. Igaz, a műsoron szereplő J. K. Joe Ortonhoz illik a vedlett környezet. Az angol kegyetlen színház fenegyereke éppen ezzel a darabjával futott be a hatvanas évek derekán. Színpadi sikereit csak az életrajza homályosította el: trágárságért börtönbe került (közkönyvtári kötetek obszcén rongálásáért!), alvilági ügyletei miatt (drog) szakadatlanul érdeklődött utána a rendőrség, befejezésül 1967 augusztusában végleg a yard kliense lett: féltékeny homoszexuális partnere kalapácscsal agyonverte. Harmincnégy éves volt. Eredetileg színiakadémiát végzett, de nem a színészkedés, hanem az írás izgatta. Fennen hirdette, hogy az emberek aljasak, de mulatságosak. Erről szóltak a darabjai is, amelyeket mondtak abszurdnak, mondtak groteszknek, mondtak fekete bohózatoknak, leghelyesebb mégis a realista minősítés. Mindössze azt kell felidézni, hogy Csehov a