Mozgó Világ, 1994. január-június (20. évfolyam, 1-6. szám)
1994 / 4. szám - ESSZÉ - Lengyel László: A Valóság vendége
Lengyel László A Valóság vendége A Valóság szerkesztőinek ajánlom Tizenhárom évig - 1976-tól 1989-ig voltam a Valóság vendége. Huszonöt évesen jelent meg benne az első cikkem, s harmincnyolc voltam, amikor az utolsó. Máig emlékszem, hogy első vendégségem a Valóságban fölért a lovaggá ütéssel. Mintha az 1976-ban megjelent első cikktől tíz évvel idősebb, befutott személyiséggé váltam volna. Nem túlzok. A magyar szellemi élet ranglétráján a Valóságban megjelenni a felnőttséget, a rangot jelentette. A hetvenes évek végén, a nyolcvanas évek elején többször beszélgettünk Papp Zsolttal arról, hogy mi is a Valóság igazi súlya, jelentősége, s mihez fogható a korábbi magyar folyóiratokhoz viszonyítva. Terveztünk cikket a Valóság témáiról, vitáiról és vitái hiányáról, sőt a Valóság lábjegyzeteiről. Megöregedve, hajlottabban ma se nagyon tudok többet kieszelni a Valóságról, mint amit akkor gondoltunk. Mi a Valóság? Mi volt a Valóság? Huszadik Század. Nem, az egy szűk elit lapja. Ignotus, Osvát, Móricz, Babits Nyugat-ja? Vagy Szekfű Magyar Szemléje? Zsolt Béla A Tolla? Vagy Fejtő, Ignotus Pál, József Attila, K. Havas Géza Szép Szója? Esetleg Sárközi György és a népiek Válasza? Egyik sem. Nem volt se irodalmi, se tudományos szaklap. Nem volt egyik szekértábor, egyik irodalmi vagy kulturális irányzat folyóirata sem. Nem volt sem az akadémikusok, sem az ellen-akadémiák lapja sem. Nem volt ellenzéki, de igazán kormánylap sem. Itt meg kell állnom. Nem volt a hatalom lapja? Ne tessék mesélni? Nem volt ugyanúgy a hatalom védte bensőségben, mint a Magyar Szemle? Nem volt-e kurzuslap? Talán nem Aczél György diktandáit követte? Bajban vagyok. Az egyértelmű nem éppoly hazugság, mint az egyértelmű igen. Attól, hogy Aczél György nem ült benn a szerkesztőbizottságban, nem járt le naponta szerkeszteni, nem olvasta el előre a lap minden sorát és nem határozta meg éves szerkesztői stratégiáját, attól még lebeghetett árnyéka a folyóirat felett. Hiszen tudhatta szempontjait magától is a szerkesztőség, 29 mint ahogy tudta is. A cenzor bennünk ül, mi vagyunk önmagunk cenzorai. És az aczéli kultúrpolitika lényegéhez tartozott, hogy a lassú idomítás révén már észre se vettük, hogy hol kezdődünk mi, s hol végződik ő. A kurzuslapok mindenütt arról nevezetesek, hogy tudva vagy öntudatlanul önkéntesen szolgálják a fennállót. Csakhogy amikor a Valóság a kádári konszolidációt „szolgálta”, ezenközben egyszerre szolgálta a magyar társadalomtudományok növekedését és konszolidációját. És ami megkülönböztette egy kurzuslaptól, hogy ennek a konszolidációnak mindenkor mellé állította önironikus, részben tragikus bírálatát. Kétlelkű volt, mint mindannyian. Egyik lelkével elfogadta, hogy az adott rendszeren, az adott hatalmi konstelláción belül mozog, a másikkal pedig minduntalan átrepült a falak felett, hogy ennek a rendszernek a történeti, gazdasági, szociológiai törpeségét, esendőségét lássa és láttassa.