Mozgó Világ, 1994. július-december (20. évfolyam, 7-12. szám)
1994 / 12. szám - INTERJÚ - Rádai Eszter: "Az ember nyakkendőjét megjegyzik, a mondanivalóját elfelejtik" - Beszélgetés Tamás Gáspár Miklóssal
hátha mégis komolyan gondolta. Mint kiderült, nem gondolta olyan rettentő komolyan. A választások megtörténtek, puccs nem volt, hála Istennek, jól jártunk. Én - meg kell mondanom - 1990-92-től kezdve éreztem ezt, és meg is írtam, hogy ezek hiába üvöltöznek mindenféle antidemokratikus dolgokat. Mire voltak képesek? Elbocsátásokra, fúrásokra. A fúrás, az elbocsátás, a följelentés meg a nyomakodás változott nemzeti stratégiává. Ezek a dolgok azonban bár kellemetlenek - mégsem tragikusak. De ne felejtse el, hogy azért egy részleges puccsot néhány tucat ember is meg tud csinálni, nem kellenek ahhoz olyan nagyon sokan. Csak az kell, hogy a többiek be legyenek gyulladva. — Éppen ezért féltek annak idején annyian... — Teljes joggal féltek, akik féltek (és nem ijedtek meg!), de nem volt egy államcsínyhez elég koncepció és elhatározottság. Puccsista törekvések a Francia Köztársaság történetében is voltak a XIX. század utolsó harmadától kezdve, és azok is mindig hamvukba holtak. Állandóan voltak agyalágyult kis összeesküvések, amelyek voltaképpen kimerültek abban, hogy tanácskozmányokat hívtak össze, vagy időnként egy-egy politikus - mint például Georges Bidault - proklamációkat bocsátott ki. Ilyenek voltak Boross Péter proklamációi is, aki azt próbálta szuggerálni a magyar közönségnek, hogy: „Reszkessetek!” Ezek után senki nem reszketett, ő meg hazament aludni, így nem lehet puccsot csinálni, amatőrök... Puccsot nem így kell csinálni! - Komolyan gondolja, hogy voltak ilyen szándékok, ha nem is jártak sikerrel? - Hamvukba holt szándékok. Mert ezek a figurák úgy képzelték, hogy néhány szónoklattal meg néhány köztéri rendetlenkedéssel oly mértékben meg lehet riasztani az embereket, hogy azok majd deputációval fognak Boross Péter elé járulni, és azt fogják mondani, hogy „Péter testvér, légy szíves, vedd át a hatalmat, mert úgy félünk tőled, hogy most már az lesz a legjobb, ha teljes mértékben el fogsz nyomni bennünket.” Ehelyett azonban az emberek egyszerűen röhögtek. Szerintem egyébként az óriási lelki fordulatot a Horthy-temetés hozta meg. A Horthytemetéssel kapcsolatban két uralkodó hipotézis volt. Az antallista hipotézis szerint a Horthy-temetés oly mértékben fogja megteremteni a nemzeti egységet és a kontinuitást e körül a kissé avítt szimbolika körül, hogy ezek után a nacionalista jobboldal ellen senki nem mer egy szót sem szólni többé, mert majd teljes mértékben összeforr a nemzet Horthy koporsója körül. A rózsaszínű hipotézis ezzel szemben az volt, hogy a tisztességes emberek felháborodása el fogja söpörni ezt az egész szörnyű színjátékot. Ehelyett meg mi történt? Az, hogy a magyar nép a tévé előtt hátradőlt a karosszékében és hatalmasat röhögött. Az MDF-uralmat az óriási össznépi kacaj söpörte el. A nevetésnek nem lehet ellenállni. Kiderült ráadásul, hogy az MDF mennyire nem tradicionalista. Volt egy pillanat, Boross vagy valamelyik főmufti beszéde után, amikor a gyászoló tömeg a temetésen tapsviharban tört ki. Temetésen! El tudja képzelni, hogy temetésen tapsvihar tör ki? Gondolja el, mit szóltak volna az úriasszonyok a harmincas években, ha valaki egy temetésen elkezd tapsolni. Elment Kenderesre egy csomó áhítatos ember gyászruhában, mert az emberek tudják, hogy a temetésen gyászruhában illik megjelenni. Volt ott egy csomó hölgy is, akiken fekete ruha volt ugyan, de estélyi, mélyen kivágott ruhában jelentek meg egy temetésen. Én igazán nem azzal a szándékkal ültem le a videó elé, hogy röhögjek, de azért mégiscsak képtelen látvány volt, ahogy ezek a hölgyek mély nemzeti áhítatban, mélyen lesújtva és mélyen dekoltálva, pucér keblekkel sétáltak a kenderesi országúton. Hasonló érzéseim támadnak ne-